Szavak

Létezik, hogy az írás egy zsarolás az élettel szemben? Létezik, hogy van olyan író, aki képes arra, hogy ne az életét írja? Úgy értem, hogy mindegy a történet maga, de a szándék az az életből születik. Nálam legalábbis.
Mindegy volt a történet. Mindig is. Akkor volt a legerősebb mindig a szó, ha csak a forrása kötődött az igazsághoz, és nem a konkrét tartalom. Mindig vágytam arra, hogy elmondjam a történetemet. A születésemmel kezdtem, kiszenvedtem pár mondatot, és rájöttem, hogy ez így nem igaz, nem éri meg a figyelmet. Aztán, ha haragudtam az életre, és fájt, akkor úgy jöttek elő a szavak, hogy nem keresték a valóságot, csak jöttek. Ott volt bennük az igazság, de nem a történetben, hanem bennem, míg írtam őket.
Nem vagyok író. Szerettem volna az lenni, mindig is, de nem lettem. Márkus Éva mondta, még egyetemista koromban, hogy kívánja, hogy ott legyek egyszer Sződligeten, KSI mondta, hogy sajátos a stílusom, egy tanárom mondta, hogy pénzesjuditos a stílusom, Radnóti Zsuzsa mondta, hogy segít, ha úgy gondolom, hogy ez az utam.
Nem ez lett. Tanár lettem. A szó legszebb és legpraktikusabb értelmében. Mindent, ami valaha történt velem, azt megtanítottam, megtanítom másnak is. Nem a történetemet, csak a lényeget. Mondhatnám, azt a bölcsességet, amit a saját apró vagy kicsit nagyobb, vagy kicsit sokkal nagyobb kalandjaimból, ballépéseimből megtanultam.
És közben írok. Időnként. Megteremtve magamnak azt az illúziót, hogy érdemes, hogy egyszer majd valaki elolvassa, és azt mondja, igen, ez kell nekem. Ez az, amire régóta vártam, az új hang, az új és egyedi stílus. Ilyenkor olyan vagyok, mint gyerekkoromban, mikor Szigethalmon úsztam a Dunában. Gyönyörűen úsztam, és ezt tudtam is. A víz csak siklott mellettem, és én figyeltem a leelőzött stégeket, és közben hallottam az emberek bátorítását, hogy ússzak, ússzak, ez az, én leszek az olimpiai bajnok. De nem csak akkor hallottam, az uszodában is. Mai napig - ha még úsznék - hallanám. Mert ez éltet. Mások bátorítása, hogy valamit jól csinálok. És a tanítást jól csinálom. Míg az írásban nem vagyok biztos. Lehet, hogy megint kéne úsznom, ahogy most megint írok. De nem úszok. Hagyom, hogy a transzságom miatti félelmek, a leleplezés és a tükörbe vagy mások szemébe való látszat eltántorítson. Ez van. Ez lesz. Még sokáig, gondolom, de most nem ez a lényeg. Illetve lehet, hogy pont ez a lényeg. Lehet, hogy pont ez az én történetem.
Nagyon tudtam szerelmes lenni, és ilyenkor sokat és sokszor írtam. A legtermékenyebb korszakomban a zsarolás és a valóságtól való szökdösés adta az ihletet. Gyerek voltam, aki a szerelmbe voltam szerelmes. Író, aki nem a valóságot szerette, hanem azt a kis sűrítményt, ami szimpatikus volt belőle. Én magam. Ahogy megélem magam. És nem vettem észre. Írtam verseket, prózát, még színpadi művet is. Hallottam, ahogy az emberek nevetnek a szavaimon a színházban. Fanyarul, szomorúan, fel-felröhögnek idétlen hőseim önkeresésén. Láttam magam előtt a verseim olvasóit, akik átérzik azt a fájdalmat, amit az alkotó érezhetett a szavak írása közben, és leginkább láttam azt az embert, aki szenved miattuk. Aki ihletője és okozója volt mindennek. A valóságnak és a fikciónak, a zsarolásnak és a menekülésnek.
Aztán jött a másik nagy korszak. Amikor feladtam a történetmesélés fáradalmait, és rövid értelmetlenségekbe rejtettem el az értelmeimet. Az olvasóm akkoriban nagyon okos volt, élesszemű; aki megértette, meg kellett értenie, hogy ezek a földtől elrugaszkodott novellák valójában a lelkem darabjai. Szerettem magamat írónak mutatni. Úgy kelni az utcákon, hogy látok és hallok. Nem a valóságban éltem, csak abban a részében, ami fontosnak tűnt, amit használni tudtam. Akkoriban volt bátorítom. Ő rajzolt, én pedig megszövegeztem a rajzokat, vagy én szövegeztem és ő megrajzolta őket. A szavakkal, a szavaimmal tartottam sakkban a figyelmét. Én tudtam, és azt hiszem ő is, hogy azok a történetek azért születtek, hogy kapcsolatot találjak a vágyott valóság és a sokkal nehezebb életem között. Mert nem működtem. Nem kellettem. A szavaim igen, máskor a testem, megint máskor az, amit adni tudtam; de mintha én magam nem kellettem volna soha.
Most már kezdem érteni magam, és bízom benne, hogy amíg élek, csak éppen, hogy értegetni fogom magam. Változom, és változik bennem az írás, a mondandó, az őszinteségi faktor, a nézőpont. Most már ez tetszik. Elfogadtam, hogy minden, amire igazán vágyom, az szinte elérhetetlen, mert nem a valóságban keresem, hanem az amerikai filmek pátoszában. Látni akarom magam főhősként, aki mindig mindent jól tesz, és bomlanak utána a nők, tisztelik őt a férfiak, imádják őt a gyerekek, és ő mindig választ egyet. Egyet, akinek hagyja, hogy a múzsája legyen. Ha szavakban, akkor ott, ha az elképzelt életben, akkor ott. A hősöm lettem, és ez szórakoztató. Önző és magányos sport, de legalább én jól megvagyok vele. Ez persze nem jeleni azt,hogy ne szenvedném meg most is az új korszak indulását, de nem idegen már.
Nem bírok az élettel, mert meglep, és nem követi a forgatókönyvemet. Úgy volt most is megírva, hogy holtomiglan holtáiglan boldog leszek és boldoggá teszem őt is. És ezúttal minden korábbinál inkább voltam önmagam, vagyis a valóság és a fikció közötti rés ezúttal volt a legszűkebb. Váratlanul jött a boldogság, és én megragadtam, és hozzám illően, elkezdtem alakítani. Alakult is. Menyasszonyom lett, terveim lettek, együtt éltünk, család meg minden megvolt, én voltam a család fenntartója, és boldog voltam a gondolattól is, hogy ez mind megtörtént velem. Biztonságban éreztem magam. Nem írtam egy sort sem, mert úgy tűnt, hogy az életem írja magát, és nem kell elmenekülnöm belőle.
Tévedtem. A boldogság összedőlt, a várat túl magasra terveztem, és valahol elvesztettem a fonalat, a fonal meg elszaladt. Elszalad. Messze tőlem, és mindattól, amit az én amerikai filmem elképzelt magának.
És most megint írok, hogy ne fájjon az élet, vagy, hogy legalább produktívan fájjon, és ki tudjam nevetni magam. Miközben ismét valakinek érzem magam. Én vagyok a szenvedő író, aki nem sír, hanem ír. Szeretem azt, ahogy elfelejtődnek a valós fájdalmak, a szakítás gyomorforgató görcsei, a miértek, a napi rutinban visszaköszönő hiányok. Szeretek elmenekülni ide, a géphez, és nyomkodni a gombot, elképzelni az olvasómat, ahogy érti, miről beszélek.
Nincs könnyű dolga, mert nehéz követni, de nem hagyhatom, hogy az irány megváltozzon csak azért, hogy érthetőbb legyek. Röpködök, és nem számít, mert nincs benne felelősség.
Igen, ez is fontos. Az alkotás felelőtlensége. Nem megyek ki az utcára ordítani, nem zsarolom a másikat sablontechnikákkal, csak megírom őket. Kés van a szavaimban, máskor meg könny. Felelősség viszont nincs, mert soha nem tudhatod, hogy melyik mondatom jelenti azt, ami az életem rajza, és melyik mondatom az, ami a rajzból indul csak. Mondatok bármit, és csak én értem igazán. Írhatok történeteket, akiknek a hőse tán én vagyok, tán nem. Szeretem ezt a játékot. Elrejtőzni a szavaim mögé. Míg az életben annyira törekszem az egyenességre és a korrektségre - ahogy azt egy igazi hőstől el is várom - addig a szavaimban nem, és imádom. Olyan, mintha csalnék, lopnék, hazudnék, és én dönthetném el, hogy mi a büntetés. Varázslat és hatalom.
Nem bírom elviselni a veszteséget. Annyira keményen élem meg az egész életemet, hogy kiküszöböljem a veszteségeket, hogy gyerekesen lepődök meg, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretném. Rettenes nagyokat tudok csalódni, és ilyenkor haragszom arra, akiben csalódtam, mert nem szerepelhet többé abban a szerepben, amit megálmodtam neki.
Amúgy ez az egész fenti egy film miatt van. Te Words. Egy író mesél egy íróról, aki ellopta egy író történetét. Maga a sztori nem számít, csak elindította ezt az egész lavinát. Hogy miért is ír az író, és mitől is lesz író, és egyáltalán miért is alkotunk. Nyilván, ha többet tanultam volna művészettörténetről meg elméletekről, akkor tudnám, hogy már más sokkal pontosabban végiggondolta ezeket a gondolatokat, és pontot is tett a végükre, de soha nem szerettem mások pontjait olvasgatni. Az én életem az én felfedezésem. Mint, amikor a sudoku lényegére magamtól jöttem rá 3,5 óra alatt, Nyíregyháza felé menet. Nem tudom attól többnek érezni magam, hogy megtanulom mások gondolatait. Nekem magamnak kell rájönnöm mindarra, amire a filozófusok rájöttek. Bennem van. Ebben kell hinnem. De vissza a kérdésre.
A lényeg a menekülés. Ha otthon érzed magad az életben, nem kezdesz el alkotni. Amint az élet beint, és a boldogtalanság mértéke meghaladja az elviselhető szintet, elkezdődik a menekülés.
Nem tudok változtatni az életemen, de tudok változtatni a fikción. Mert az az enyém, és nem veheti senki el. Ha akarom, én vagyok az olimpiai úszó, ha akarom, én vagyok a legbolondabb bohóc, ha akarom, én vagyok a leghíresebb trubadúr. Ha akarom őszinte vagyok, vagy annak mutatom magam, megengedem magam sírni, vagy eltiltom magam tőle. Megírhatom magam szkeptikusnak vagy szerencsétlennek, és utána el is vághatom a szálat ott és akkor, amikor nekem tetszik. Teremtek, miközben hazudok. Teremtek, mert nehéz élni abban, amit teremtettek nekem.
Valahogy így. Ez sem lett történetté, de kész van.