2014. október 2., csütörtök

Locsolás

Úgy szeretnék én is úgy röhögni, hogy folyjon a könnyem! Vagy legalább sírni, vagy valami. Magamon kívül rekedtem, és néha kurvára zavar, hogy mások annyira magukon belül vannak, amennyire én nem tudok. Lassan már nincs egy természetes gondolatom se, csak a pátosz, csak a megoldás. Nem tudok röhögni, és talán azért nem, mert nem bírnám abbahagyni a sírást. Talán ha elröhögném olyan igazán magam, akkor kifolyna minden, s beismerném, hogy az apám egy növény, és gyakorlatilag soha többet nem lesz az Apám, és soha nem lesz képes helyrehozni azt, amit elbaszott annyi éven át. Gyakorlatilag félárva lettem, aki időnként meglátogat egy virágot.


2014. augusztus 30., szombat

Férfi és nő sztenderd sorolhatnám

Van a férfi, és van a nő.

Van a férfi, és van a nő.

Van a férfias, és van a nőies.

A férfias az,
ha dolgozol egész nap,
a nőies pedig, ha vacsorával vársz.

A férfias az,
ha kicseréled a villanykörtét,
a nőies az, ha azt sem tudod, hol van.

A férfias az,
ha nagy számokat tudsz mondani,
a nőies az, ha inkább csak egy vagy néhány.

A férfias az,
ha bebaszol a haverjaiddal,
a nőies az, ha egy pohár borral ülsz egész este.

A férfias az,
ha kezdeményezel,
a nőies az, ha kéreted magad.

A férfias az,
ha a mennyiség (is) számít,
a nőies az, ha időnként fáj a fejed.

A férfias az,
ha vezető vagy,
a nőies az, ha titkárnőként elintézel mindent.

A férfias az,
ha nincsenek látható érzelmeid,
a nőies az, ha feszt kifejezed őket.

A férfias az,
ha egy szakítás után megdugod az elsőt,
a nőies az, ha folyamatosan csak sírsz.

A férfias az,
ha pólóban plusz farmerban is jól nézel ki,
a nőies az, ha mindenhonnan elkésel, hogy "szép vagy".

A férfias az,
ha szőrös vagy, mint egy medve,
a nőies az, ha csupasz, mint a lap.

A férfias az,
ha nem mozdulsz meg zenére,
a nőies az, ha szendvicsben riszálod magad.

A férfias az,
ha logikusan gondolkozol,
a nőies az, ha érzelmileg zsarolsz.

A férfias az,
ha már gyerekként is katona voltál,
a nőies az, ha babáztál egész nap.

A férfias az,
ha mindened az autó,
a nőies pedig, ha csak a színeket ismered.

A férfias az,
ha örök gyerek maradsz,
a nőies, ha már gyerekként is családanya vagy.

A férfias az,
ha nem tudsz megfőzni egy kínai levest,
a nőies az, ha te vagy a szakácskönyv maga.

A férfias az,
ha sokat beszélsz a politikáról,
a nőies az, ha jó a hajad, a lakkod és az új ruhád.

A férfias az,
ha szétdolgozod magad a családért,
a nőies az, ha mindig tudod, mitől lehetnél még boldogabb.

A férfias az,
ha focizol a gyerekeddel,
a nőies az, ha minden kész és tiszta.

A férfias az,
ha sármos vagy középkorúnak,
a nőies az, ha van férjed és három gyereked.

A férfias az,
ha összejössz egy fiatalabbal,
a nőies az, ha nagymama vagy.

A férfias az,
ha nem vagy olyan, mint egy nő,
a nőies az, ha nincs benned férfias.



2014. augusztus 12., kedd

R.I.P.R.W.

Köszönöm Robin Williams-nek, hogy úgy lehet tudni, hogy ki az ellenség, hogy megkérdezzük, és ha azt mondja, igen, akkor lelőjük, mert ha már abszurd maga a háború ténye is, hát nem kell komolyan venni az érveket sem. Mit keres Amerika mindenhol, és mi lenne a világgal Amerika nélkül? Egy gondolat, ami a Jó reggelt Vietnámmal kezdődött, és még mindig tart. Meg aztán ott van Leila a ketrecében, meg a mediterrán típusú nő, és az elszántság, hogy egy Apa is képes lehet bármire a gyerekeiért. És ott van a gyógyító mosoly, ami több, mint egy lájk, inkább már hit kérdése. Ott van a kétszáz éves ember, aki Simone De Beauvoir gondolatán haladt nekem tovább, és megint csak azt üzente, hogy ki vagyok én ahhoz, hogy megmondjam, más mitől érzi magát embernek. A Good Will Hunting megint csak egy emberi jogi jeles, és igenis megéri valakivel igazán törődni, és sokkal inkább mintapedagógus ő itt nekem, mint a holt költőkben, ahol nem mérte fel, hogy ki mit tud kezdeni a szabadsággal. És emlékszem még a Csodás álmok jönnekre, meg a Vágott verzióra, az Álmatlanságra, hogy ő nem csak nevettetni tud, hogy a szőrös majomtestből árad valami mély és igazi emberség, amitől ő mindig is különb volt nekem, mint a többi poéngyáros, mert nem volt alpári, nem mindig csak a szerelmen és a párkapcsolaton köszörülte az arcát, s igazán játszott, úgy, ahogy csak Kosztolányi és még vagy féltucat ember, akikkel majd, ha eljön az én időm is, remélem, egy asztalnál ülhetek.

2014. augusztus 11., hétfő

2 és 1 és...

Te, én nem sokára meghalok. Gondoltál rá? Harminchárom évesen véget ér az eddigi életem. A nevem nem lesz többé a jelen és a jövő. Múlttá lesz, vége lesz. Ha beírod a gugülbe, megtalálsz. Ott vagyok egy telefonnal a kezemben, ott vagyok szakszövegekkel, cikkekkel, interjúkkal; ott vagyok mint angoltanár-jelölt; képeken mint magyartanár és osztályfőnök; és ott vagyok koordinátorként is.
Mindig féltem a 33-tól. Meg fogok halni, mint Jézus, gondoltam sokszor. Azt, aki vagyok, nem lehet túl sokáig pörgetni, mert ég és lángol, s nincs hozzászokva a felnőttlét alacsony tüzijátéktalansgához, vagyis egy idő után életképtelen. Gondoltam sokszor. Éreztem magamban temérdek irányú és tartalmú megfelelési kényszert, s felelgettem is rendesen meg ide is, oda is, egy darabig, jó darabig. Nem voltam túl emberi, és a céljaim sem voltak átlagosak. Törölni és kijavítani minden rendszerhibát, s törekedni a jézusi létre és tisztaságra; s ezzel leigázni minden emberi gyarlóságot magamban; s mindig nyitott szemmel pásztázni magamban a szálkát is, s gerendává növeszteni a karcolást is; s mindeközben a szerelem nevében elkövetni trubadúrokat is megszégyenítő mindeneket és bármiket, fejjel menni a lehetetleneknek, s élvezni egy kicsit, hogy mindig szenvedni kell, s keresni az alkalmat, hogy újra halálra legyek ítélve a felfokozott érzelmeimmel. Ez voltam én. Egyfajta kaméleon, aki mindig azzá vált, mint a folyadék, s kitöltötte a rendelkezésére álló teret. Azt adtam, amire kereslet volt, s a kínálatot igazítottam inkább, mint vevőkörömet. Kell, hogy fussak? Hát futok. Romantika kell? De hát én romantikus vagyok! Szereted, ha főznek rád? De hát én főzök is! Magányra vágysz? De hát én is szeretek egyedül lenni! Nem tudod, mi legyen? Nem,baj, én tudok várni. Ha felveszek bikinit, jobban fogsz szeretni? Ha sírok, elhiszed? Ha ordítok, elhiszed? Hát az kell, hogy paraszt legyek veled? De hát az is tudok lenni, vagy nem? Nos, igen, voltak határaim. Szerencsére. Még a kaméleonnak is van jelleme. Nekem legalábbis van. Eljutottam bizonyos szélsőségekig, bejártam a fiúk és a lányok skáláját, s miután magamra próbáltam a kínált szerepeket, végre megtaláltam az igazit.
Hosszú évek kemény és kitartó munkájával magamra szedtem jó pár kiló fölösleget, s egy hónap alatt leadtam az összeset. Ami maradt az a színtiszta én. A transz fiú. Az a fiú, aki mindig is ott volt bennem, csak időnként a kereslethez igazodva háttérbe szorult; aki egyáltalán nem sorolható a Marsról jött sztereotípiákhoz, mert keresztbe tett lábbal ül kényelmesen, például.
Na igen, szóval meghalok és újjászületek. 33 évesen egy újszülött fiú leszek, s töröl a rendszer a kettes számúak kategóriájából. Na igen. Na igen. Most vagyok egy fiús lány, s leszek egy lányos fiú. Most még sokan hölgynek és kezitcsókolommal köszönnek, s virágot hoznak, meg előre engednek; de idővel senki nem fog meglepődni, ha bemutatom a feleségem.

Kár, hogy alapvetően és nagyon szeretem a nevem.

2014. május 18., vasárnap

Szavak, hogy végre kint legyenek

Kettős lélekkel éltem le harminckét évet, és most eljött az idő, hogy döntsek. Rizikós vállalkozás. Az egyik felemet adta a biológia túlnyomó többsége és a neveltetésem, a másikat pedig a gyerekkoromtól érzett alternatív valóság, hogy én valójában egy kisfiú vagyok.
Hülye dolog ez. Míg más kisfiúk kisfiúként nőnek fel, én kislányként lettem nagylánnyá, s közben éreztem egyre inkább, hogy itt valami nem stimmel. Lettem leszbikus, de a belső kontraszt nem enyhült sokat. Visszanézve nagykorúságom filmjeit, jogos a kérdés, miért tartott ennyi ideig, hogy elgondolkodjam a váltáson. Mondtam én, hogy kisfiú vagyok, később, hogy pasi, de úgy élni a világ utcáin, hogy te azt mondod pasi, míg ő azt látja, csaj, hát nem egy magabiztos állapot. Akikhez szerelem kötött, nem is értették, hogyan jöhetett nekik ez a szerelem, mivel, hogy ők nem leszbikusok; ha pedig leszbikusok voltak, nem értették, hogy én miért vagyok olyan, amilyen. Hát ja.
Most már kimondtam, most már érdeklődök. Kezdem pontosan tudni, mi mennyi idő és mennyi pénz. Szedjek hormonokat, hogy senki se kérdőjelezhesse meg a mellettem álló lányról, hogy hozzám tartozik? Hogy ha bemegyek egy boltba, jó legyen a megszólítás? Hogy egy szórakozóhelyen is abba a wc-be menjek be, ahol nem érzem magam kémnek? Hogy az utcán ne legyen kérdés a szemekben? Hogy ne mondjanak leszbikusnak, vagyis nőnek?
Mi lenne, ha a társadalom változna meg? Mi lenne, ha elég lenne az, hogy én annak mondom magam, aminek, és a társadalom békén hagy, és nem várja el tőlem, hogy sztereotipikusan bizonyítsam hovatartozásomat?
Jó, nyilván nem csak a társadalom miatt. A tükör is ellenség. Most már persze jobb, mert megint lefogytam, és így könnyebb elrejtenem a nyilvánvaló láthatókat, s míg nincs harmincfokos nyár, addig időnként már kérdő tekintet nélkül is elfogadják, hogy a velük szembe jövő pár egy fiú és egy lány kutyával. De jön a nyár, és táboroztatni fogok. Rövidnadrág, fürdőruha? Ez komoly? Ahelyett, hogy a szakmai részen srtesszelnék, féltem a féléves magabiztosságomat. Hogy lesz ez?
És mi legyen a nevemmel? Szeretem a nevemet, mert én vagyok, és nem szívesen váltanám le. És a mentális státusz? Hát hülye vagyok én, hogy egy örökbefogadási kérelemnél megkérdőjelezhessenek?
Most ez komoly, hogy én tényleg belevágok valamibe, amivel egy világot zúdítok a nyakamba?
És mi lesz a szerelemmel? Oké, most van a szerelem, és bíznom kell benne, hogy támogat, és nem változik meg a hangom vagy a testem változásaival. De megszeretünk valakit olyannak, amilyen, és én pont arra készülök, hogy még inkább olyan legyek, amilyen, és abban benne van a mélyebb hang, a borostás arc a puhaság helyett, a test megváltozása, és ki tudja még mennyi, ha a név problematikáját nem növesztem fel a többi mellé.
Mi lesz a családommal? A barátaimmal? Mi lesz azzal az álmommal, hogy iskolaigazgató leszek a saját iskolámban?
Mi az, amit nyerek a vágyott társadalmi és tükrös visszajelzéseken túl? És mi az, amit elveszthetek abból a képből, ahogyan most látnak azok, akik szeretnek?
Nincs visszaút, de jelzem, van egy kis fos, egy nem is túl kicsi. Egy életem van, és van még belőle tán ugyanennyi. Bátorság kell csak, és akkor elveszem a szerelmet feleségül, és apja lehetek majd a gyerekeimnek, és tanár úr a tanítványaimnak. Bátorság.

2014. április 23., szerda

mert kileptel a fiokodbol, s az enyemben

nincs ekezet, s a z az y-on at vezet. idegen billentyuket nyomogatok, s igy az onkifejezes atgondoltabb szavakba vezet.egy mondat egy perc. faj a torkom, a fulem, a fejem, a kutyam osszetojta az egesz felso szintet. az ujjamat a megszokas vezerli, s bar nagyon szeretnem leirni mindazt, ami most bennem van, ezzel a sebesseggel csak annyira futja, hogy ha lehetne, elvennelek mar ma este.

2014. március 15., szombat

Ars poetica

Van, amikor előre futsz,
van, amikor hátra.
Nem az a lényeg, jó-e,
hanem az, hogy hátha.

Filozófiai iskola



Te meg én nagy dolgokra jöttünk rá együtt. Megtanítottál a szabadságra, miközben téged én tettelek azzá. Kölcsönösen csodáltuk egymás világát.
            Én 27 éves voltam, te 42. Mindketten tudtuk, hogy nem lehet véletlen a szerelmünk. Lerombolt minden társadalmi konvenciót. A házasságodat, a definícióimat, a magunkról hosszú évek alatt kialakított képet. Szerettük egymást, és nem a szó könnyen  megmagyarázható értelmében. Olyan lelki szükségletünk lett egymásra, mintha mágnes tartaná össze a lelkeinket.
            Gyönyörű voltál, és gyönyörűnek láttál engem. Kívül és belül. Amit kerestünk az életben, azt megtaláltuk egymás mellett.
            De nem volt könnyű. Tudtam, hogy a múltadat nem törölheted ki, és nem is akartam ilyet kérni. Húsz évnyi házasság becsülni való. Nehéz volt minden emlékét a megfelelő polcra tenni, de egy idő után arra keltünk, hogy nincs már lelkiismeret-furdalás, bűntudat és hiány.
            Zoli megint az életed része lett, de már az enyém is. Megismertük a párját, és megnyugodtunk. Akkor láttam rajtad először, hogy eltűnt a súly; hogy már biztos vagy abban, jól döntöttél.
            Közben egyre többször gondoltunk arra, hogy itt kéne hagyni mindent. Az első komoly beszélgetésünk az El Camino után volt. Abban az egy hónapban mindketten újra magányosak lettünk, de végig fogtuk egymás kezét, és jó volt este megbeszélni, hova jutottak a gondolataink. Valójában egész napokon át téged figyeltelek, és borzongató volt az a szerelem, amit éreztem. Te lettél az utam. Rajtad keresztül jutottam el mindenhez. Az a kezdeti felismerés, hogy alapjaiban rengetjük meg egymás életét, addigra már 24 órás tény lett. Szerettem azt az egy hónapot, és azt a társas magányt, azt a tiszta gondolatiságot, amibe nem szólhatott bele senki és semmi, csak te, az éhség, a szomjúság és az a boldog fáradtság, ami minden este egymáshoz vezetett minket.
            Itthon idegen volt minden, és csak az nem ijesztett el, hogy szeptemberben várnak a gyerekek. Emlékszem, feküdtünk az ágyban, nézegettük a képeket, és álmodoztunk arról, milyen lenne, ha a hátralevő életünket úgy élnénk le, ahogy azt az egy hónapot. Te már akkor mentél volna, csak én nem tudtam elképzelni a jövőt az osztály nélkül.
            Nyár közepén jött a hír, hogy nem megy tovább a gimnázium. Az osztályomat szétpakolják a környező iskolákba, a státuszom feleslegessé vált.
Akkor összehívtuk a kölyköket, és mindent elmondtunk nekik. Egy utolsó nagy tanítást adtunk az életről, a szerelemről, a művészetről. Néztelek téged és a gyerekeinket, hallgattam magunkat, és soha annyira erősen még nem éreztem, hogy mi a küldetésem, a közös küldetésünk.
            Mindannyian sírtunk. Én persze felhívtam mindenki figyelmét arra, hogy nehéz szabadulni ennyi szeretetből, de bármennyire is élik bele magukat, az élet igenis megy tovább.
A két nap alatt sokat játszottunk, és már nem csak neked és nekem, de nekik is teljes és élhető lett a világ. Szinte tapintható volt bennük az, amit tőlünk kaptak. Az erő. A gondolkodás adta szabadság ereje.
            Nehezen emésztettem meg, hogy vége, hogy csak ennyit adhattunk nekik. Dühös voltam. Összevesztem mindenkivel, mert irigyeltem őket, hogy maradhatnak, míg nekem mennem kell. Még téged is bántottalak, pedig egy szavamba került volna, hogy ott hagyd az egészet. De nem akartam. Tudtam, hogy nem hagyhatod abba, hogy legalább neked ott kell maradnod, mert nekem van szükségem arra, hogy az maradj, aki vagy.
            Rá egy hétre találtam a hirdetést a neten. Magyar kolóniába kerestek tanárokat, tanítókat, akik vállalnák, hogy megszervezik és működtetik a kolónia 12 évfolyamos iskoláját.
Ausztráliában.
            Először nem kaptam levegőt. Egyedül voltam otthon, mert elmentél Zolival intézni a papírjaitokat. Ültem az ablaknál, dohányoztam, kávéztam, bámultam kifelé, és ijesztő magabiztosságot éreztem. Minden lelassult. Nem hallottam a hangokat, nem láttam a járókelőket, csak az átlátszó levegő mögötti titkos dimenziót egy sármosan mosolygó, érett férfinő arccal, ahogy nyújtja felém az életemet.
            Mire hazajöttél, már készen volt a rakott krumpli és a saláta. Megterítettem, kitöltöttem a bort, leültettelek, leguggoltam, és az öledbe tettem a fejem. Te elkezdtél simogatni, és nem értettél semmit. Rád néztem, megcsókoltalak, és elmeséltem mindent.
           


Az augusztus a készülődésről szólt. Még a Szigetre sem tudtunk kimenni. Napi szinten
tartottuk a kapcsolatot Johnnal. Próbált mindenre felkészíteni minket.
Mikor megnyertük a pályázatot, John éppen Magyarországon volt. A Gerbeaud-ban találkoztunk. John, az a fiatal házaspár, egy pasi és mi. A nyertesek. John kíváncsi volt, hogy mire megyünk egymással.
Ő kezdte a bemutatkozást, amire először nem nagyon tudtam figyelni, mert én akkor voltam életemben először a „Zserbóban”, és vagy a környezetet néztem, vagy téged néztelek ebben a környezetben. Gyönyörű voltál és izgatott. Aztán  megrúgtál az asztal alatt.
Akkor tartott a szüleinél.
Ő már kint született, és a szülei voltak a kisváros lelkésze és lelkésznéje. A terv, hogy ők is megalapítsák a saját iskolájukat, már régen megfogalmazódott, de korábban nem volt akkora anyagi bázis, és az állam sem támogatta volna az alapítványt.
John magyar történelmet tanított a perth-i egyetemen. Amikor elkezdett a társáról – aki szintén ott tanított – beszélni, elkezdett csiklandozni a radarom, és megböktelek. Te a fülembe súgtad, hogy csak szeretném…de a következő mondattól elállt a szavad.
A társát Andrew-nak hívták.
Ez az információ nagy meglepetésemre senkire nem hatott nagy meglepetéssel. A házaspár mosolygott, a pasi biccentett egyet, te szorítottad a combom, én meg boldog voltam.
Biztonság! Istenem, mivel is érdemeltem ezt ki?

Tehát: Maga az épület már készen állt. Négy termet alakítottak ki, mert nem akarták az összes pénzt építkezésbe verni. Bíztak abban, hogy ha működik, a felső szinteken épülne a többi. Minden teremben volt projektor, dvd, tévé, négy számítógép és természetesen internet.
Neki ez természetes volt. Mi viszont, amennyire nem lepődtünk meg a melegségén, annyira döbbentünk meg ezen a „természetességen”.
Nem is nagyon értette ezt, és elővette az iskola térképét. Imádtam. A térkép egy nagy füzet volt, amibe beleragasztotta első oldalon a város rajzát, kék pöttyel jelölve az iskolát, sárga pöttyökkel jelölve a szolgálati lakásaink helyét, fehérrel az ő otthonukat, és zölddel a legjobb éttermet, a mozit, a közösségi házat, a strandot, az állatkertet.
Mikor ezt megláttam, azt akartam, hogy ő legyen a gyerekünk apja. Meg tudtam volna zabálni, és egyre kevésbé hittem el, hogy ez az egész csoda velem történik.
Akkor újra megállt az idő, újra láttam mosolyogni azt a férfinő arcot, és a szívem egyre gyorsabban vert. Ott ültél mellettem, a kezed a lábamon, figyelted, nézted Johnt; ott volt a térképen az egyik sárga pötty, ami az otthonunk lesz; ott volt egy kék pötty, ahol valóra válthatom az álmomat; és ott ült egy férfi, akiben három mondat után úgy bíztam, mintha mindig is ismertem volna.

Akkor lapozott a következő oldalra. Az iskola alaprajza. A termek, a tábla helye, az asztalok, a székek, a szekrények, az ablakok, a számítógépek helye…már csak a gyerekek hiányoztak és mi.
Nem bírtam tovább. Kimentem a mosdóba. Még te se értetted, mi ment végbe bennem. Ahogy kiértem, elkezdtem sírni. Néztem ezt a se fiú se lány arcot a tükörben, és nem tudtam mit kezdeni azzal az iszonyú nyomással a szívemben. Féltem, hogy valami közbejön. Hiszen a rossz dolgok mindig akkor jönnek, amikor nem várjuk őket. Átszáguldott az agyamon, hogy most mindenem megvan, és bármit is veszítsek el belőle, soha nem leszek már a régi. Kellett. Kellettél te és ez az álom. Az összes pad és minden szék, a pöttyök, az a szeretet, ami áradt ebből az ismeretlen ismerős emberből. Annyira sírtam, hogy nem tudtam abbahagyni.
Tíz perc után bejöttél, néztél rám aggódva, és én csak annyit tudtam kinyögni, hogy boldog vagyok. Átöleltél, és te is sírni kezdtél. Ott öleltük, csókoltuk egymást a „Zserbó” vécéjében, bőgtünk, és azt mondtad, te is boldog vagy, mert vagyok neked. Erre kérdőn néztem rád, amit rögtön megértettél, és rövidre is zártad: - Legjobban a kék pötty tetszik, és az a kis sárga a mozi mögötti utcában.

Mire visszaértünk, John már a szolgálati lakásokról beszélt. Nem nagyon értette, mi a fene történhetett velünk; de nem akart minket zavarba hozni. Ahogy a többiek sem. Leültünk, és elkezdtük turkálni a zserbónkat, és szorítottuk egymás kezét az asztal alatt.
- A lakások rezsijét nektek kell majd fizetni – mondta John.
- A fizetésetekből meg lehet majd élni, de azért örülök, hogy még senkinek nincs gyereke.
- Mi szeretnénk – mondták szinte egyszerre az ifjú házasok.

És ekkor John becsukta a füzetet, és felsóhajtott, hogy ő mekkora egy nagy marha, hogy csak ő beszél, hogy mi még nem is ismerjük egymást, hogy most azonnal befogja, és átadja a szót nekünk.
Édes volt. Egyre intenzívebben akartam őt apának.

Kata és Balázs kezdték a bemutatkozást. Kata velem egyidős volt, tanító néni és énektanár. Angol kéttannyelvűbe járt, és négy éve egy Waldorf jellegű általános iskolában tanított. Balázs földrajz-biológia szakos tanár volt. 35 éves. Ugyanabban az iskolában tanított. Ott ismerkedtek meg két évvel korábban.
Néztem őket. Kata bohókásan beszélt, kicsit gyorsabban a normálisnál, viccesen ejtette a p és a b hangokat. Mosolyogva mesélt, közben kereste Balázs pillantását. Jókedvű volt, és éreztem, hogy van humora. Első benyomásra olyan embernek tűnt, akivel könnyű lesz majd együtt dolgozni.
Balázs zárkózottabb volt, és szigorú. Nem tudtam eldönteni, hogy azért beszél-e olyan magas lóról, mert zavarban van, vagy azért, mert alaptermészete. Megszavaztam neki az előbbit, mert különben nem nagyon értettem volna, hogy egy ilyen életrevaló lány, mit keres egy nagyképű, életunt pasi oldalán.

Tamás következett. Kémia-fizika-matematika tanár. „Elegem van a magyar oktatási rendszerből, hogy semmi sem működik úgy, ahogy kéne!” Meglepően indulatos mondat volt ez tőle, főleg, hogy olyan nyugodtnak és idegesítően kedvesnek látszott elsőre.
Nagyon tetszettek a szemei. Petőfi jutott eszembe, és az a gyerekes dac, amivel mindig is felruháztam hazánk legnagyobbikát.
Néztem a szemed, hogy te is ezt gondolod-e. Ezt gondoltad.
Tamás elmondta még, hogy nem nagyon jött ki a kollegáival, mert nem értettek egyet a módszereivel; azt is, hogy ő egy hülye, mert hagyta, hogy a házassága rámenjen a munkaszenvedélyére, de, hogy nem bánja, mert aki őt nem tudja elfogadni ilyennek, az kapja be…
Na erre a szóra mindenki felkapta a fejét, én meg kezdtem átpártolni Johntól Tamáshoz. Végülis nem csak a szeme szép, és csak 38 éves, és nagyon intenzívek a mozdulatai, van humora, öniróniája, a maga kordnadrágos módján még férfias is…és ennél a gondolatnál belém villant a félelem, gyorsan rád néztem, és már nem akartam, hogy ő legyen a gyermekünk apja…kicsinyes féltékenységet éreztem. Mi van, ha pont ez az ember fog elvenni téged tőlem?
De pont abban a pillanatban, amikor a legdurvábban viharzott a hülyeség bennem, rám néztél, és olyan szerelem volt a tekintetedben, ami a pillanat alatt lecsillapított.
Mi jöttünk. És azt, hogy mi mi vagyunk, és nem te és én, addigra már mindenki sejtette.

Elmondtad, hogy tanító néni vagy, s amellett drámát tanítasz. Hogy nem tudsz olyan jól angolul, de már két hete tanulunk együtt. Ezen mosolyogtak.
Elmesélted, hogy nagyon szereted az iskoládat, de az életed úgy hozta, hogy most lépned kell, és ez a lépés tűnik a legszimpatikusabbnak. Ekkor jelentőségteljesen rám néztél, amitől majd kiugrottam a bőrömből. Olyan „hát igen, emiatt a kis hülye miatt van minden, akit imádok” nézés volt.
-         Mindig szerettem volna részt venni az alapozásban, és szeretem feszítgetni a
határaimat - mondtad, s közben úgy mosolyogtál, hogy abban a pillanatban mindenki szerelmes volt beléd. Vagy csak én. De én nagyon.

            Én elmondtam, hogy magyart és médiát tanítottam eddig, hogy örülök a waldorfos kollegáknak és a szenvedélyes kollegának is. Mosoly, mosoly hátán. Röviden elmeséltem, mennyire jókor jött ez a pályázat, és mennyire bizakodó vagyok; és, hogy John Andrew-ja megkönnyebbülés volt, mert nekem meg Mária a Máriám. Sehol egy döbbent tekintet, mindenki mosolyog, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy magamfajta se fiú, se lány együtt éljen egy olyan nővel, akibe minden épp eszű ember szerelmes.
            Tán el kéne hinni végre, hogy ez természetes?
            Mindegy is. Bezárult a kör. Balázst leszámítva mindenkivel éreztem a közös hangot. John továbbmesélt az ottani életünkről, a lehetőségekről, másodállásról Katáéknak, a lakásokról, a gyerekek létszámáról, a kötelező tantervről…és megállapodtunk, hogy egy héttel később, igaz már John nélkül, folytatjuk az alapozást nálunk.
            És mienk lett a mozi mögötti utca sárga pöttye.


Az a hét a két megbeszélés között hamar eltelt. Kimondták a válásotokat, elintéztük a
vízumhoz a papírokat, takarítottunk, csomagoltunk, vásároltunk, és nagyon sokat beszélgettünk.
            A válás után két napig nem voltál teljesen velem. Tudtam, mi van. Újult erővel tört rád minden szép emléketek, és én hagytalak. Elmentem Aidáékkal moziba, utána beültünk tervezni az ausztrál álmot, és csak későn értem haza.
            Ahogy ott fogadtál az ajtóban, ahogy megcsókoltál, átöleltél, az nekem a minden volt. Észbekaptál. Hiányoztam neked. Féltékeny voltál Aidáékra, és szolidan hisztizni kezdtél a kihűlt vacsora miatt.
            Én meg elmagyaráztam, mit láttam bennetek a kávézóban, ahova beültünk négyesben a válásotok kimondása után; mit éreztem benned két napja, mitől ijedtem meg. Azt mondtad, igaz. Hogy arról álmodtál, mikor még fiatal házasok voltatok, és az álomtól felerősödött a régi életed hiánya, az a biztonság, amit az a kapcsolat jelentett; és kibillentett az egyensúlyodból, az ausztrál álmunkból, a szerelmedből. Aztán észrevetted, hogy nem vagyok sehol. Tudtad, hogy elmentem, de akkor vetted észre. És attól az érzéstől minden a helyére került. Elkezdtél várni, csináltad a vacsorát, megnyitottál egy üveg bort, megetetted Alvót, és a régi emlékeidet felcserélték a velem kapcsolatos emlékeid, és egyre türelmetlenebbül akartad, hogy ott legyek veled.
            Megettem a vacsorát, ittunk egy kis bort, dohányoztunk, te nézted az én kezemet, én néztem a te kezedet, és utána szeretkeztünk. És még most is érzem annak az éjszakának az erejét és gyengédségét.

            Aztán eljött a péntek. Bevásároltunk mindenfélét, hogy mindenki megtalálja a nekivalót. Én csináltam a salátát, te a húst. Ahogy szoktuk. Én nem hagytalak téged főzni, te nem hagytál engem pucolni. Azon hülyültünk, hogy vajon a többieknek hogy fog esni, hogy te akarsz lenni az igazgató, és csak azt fogjuk elfogadni, amit mi akarunk.
Mennyire nem sejtettük még, hogy mi is lehet ebből!

            Először Tamás érkezett meg egy üveg szárazborral. Kis féltékenységi jelenet a lehető leggyorsabb idő alatt a gyomrom tájékán, és utána hosszú önlebarmolós mosoly a tükörbe. Te addigra már tudtad a Tamáshoz fűződő viszonyomat, egyből fogtad az adást, és belecsíptél a hátsómba.
            Mire kinyitottuk a bort, megérkeztek Katáék is. Balázs mosolygott, és ez annyira meglepett, hogy abban a pillanatban nekiláttam újraépíteni a róla kialakított képemet.
            Ők olyan finom csokis kekszet hoztak, amit már hónapok óta nem láttam sehol, és ebből kifolyólag kissé túlörültem a helyzetet. Kata vigyorgott rajtam, ami jól esett. Mondta, hogy legközelebb kakaót is hoz mellé.
            Leültünk a kisasztal köré. Tamást kicsit zavarta, hogy nincs szék, de a sárga babzsák fotelben meglelte a békéjét. Katáék ültek a falhoz támasztott óriás párnába, mi meg a két kisebb párnára.
            A vacsora és a bor is nagy tetszést aratott, Balázs megdicsérte a zenét, amitől nálad legalább kettőt lépett előre, Katával meg csináltunk teát a sütihez, hogy a nagy alapozó beszélgetés alatt már ne kelljen mászkálni.
            Mivel mindannyian megkaptuk John levelét, ezért rögtön bele is vágtunk.
John és a közösség ránk bízott mindent. Nem volt kötelező csak a saját szakunkat tanítani, sőt, taníthattunk alsóban és felsőben is. Azt írta még, hogy a gyerekeknek minden év végén államilag elismert vizsgát kell tenniük, és erre mi készítjük majd fel őket. Ez a vizsga egy összetett feladatsor, ami nem okoz nagy nehézséget általában. Nagyobb hangsúlyt akarnak helyezni a magyar irodalom és nyelvtan, a magyar történelem, magyar szokások és mindennapok átadására. Megfogalmazta azt is, hogy nem volt véletlen az sem, hogy olyan pedagógusokat választottak ki, akik az új módszerek hívei, mert az ő céljuk az, hogy szellemileg egészséges, életképes, magyar tudatú, fiatal ausztrálokat neveljünk. Három kollegánk lesz még, akik Ausztráliában élnek. Őket majd a kiutazáskor ismerjük meg, és tantárgyaik mellett, ők segítenek majd az ausztrál angolban is.
            Az a legfontosabb,  hogy mire kiérkezünk, legyen egy kész rend a fejünkben és a dossziénkban is.
            A beszélgetés alatt gyorsan kiderült, hogy neked van csak vezetői végzettséged, és te vagy legrégebb óta a pályán. Amin bolondoztunk a konyhában, az kezdett valóságossá válni.
Mindenki rád figyelt, és te belekezdtél. Felvázoltad azt az iskolamodellt, amiről régóta ábrándozunk. Epochák, projektek, jól szervezett és mindenről tudó tanári kar, kreatív blokkok, beszélgetős óra, délutáni foglalkozások, önállóságra, összetartásra és gondolkodásra nevelés, életképes tudás, jól megfogalmazott, demokratikus szabályok, osztályszerződések, a szülők lehető legteljesebb bevonása…
            Még nem láttalak ilyennek. Eszembe jutottak az óráid, amikor még titokban szerettük egymást, és bejárogattam hozzád. Akkor áradt belőled ennyi magabiztosság és könnyed bölcsesség. Akkor is ültem ott az asztalodnál, és csak néztem ki a fejemből, hogy ez a nő akar engem minden alkalommal megcsókolni, mikor meglát?
            Olyan voltál, csak komolyabb. Határozott volt a hangod, a mozdulataid, ellentmondást nem tűrően adtad ki magadból az évek alatt összegyűjtött ideáljaidat.
            Katának fenntartás nélkül tetszett. Ő szeretett volna lenni az egyik elsős osztály osztályfőnöke, és szívesen tanított volna éneket és rajzot a felsőben. Külön örült a waldorfos eszközöknek, és biztosított minket, hogy jó csapatjátékos. Az ő ötlete volt az, hogy a délutáni foglalkozásoknak mindig legyen valami egy héten át tartó témája.
            Balázs reakciója meglepett. Elmesélte, hogy pályája elején a lehető legporoszosabb rendszert követte. Távolságtartó volt, nem alkalmazott csoport munkát, magával szemben a legnagyobb elvárása az volt, hogy maximálisan letanítsa az anyagot, és versenyképessé tegye a gyerekek tudását. A fordulat pályája hatodik évében állt be. Az egyik diákja rohamosan visszaesett a tanulásban. Balázs számított rá, mert szeretett hencegni vele a kollegák előtt. Kötelező korrepetálásra hívta a fiút. Addig nem nagyon volt dolga a korrepetálás adta örömökkel, mert az iskola nem támogatta nagyon a gyengébb diákokat.
            Az első alkalommal, mikor már jó ideje magyarázott neki valami semmiséget, rádöbbent, hogy a srác csak néz előre, de nem lát semmit. Mi a baj? – kérdezte, és maga magán lepődött meg legjobban.
-         Á, a tanár úr, úgysem értené. Mindegy is a tanár úrnak. Csak addig voltam fontos, amíg én voltam a legjobb. Ebben az iskolában mindegy, hogy kinek, mi baja van, mindegy, hogy ki mitől van készen…- jött ki a fiúból a fájdalom, ami sírásba torkollott.
Balázs először próbálta megvédeni magát, de rájött, hogy minden szó igaz. Becsukta a könyvet, és elkezdett kérdezni, és figyelni. Lemondott a porosztanári státuszáról, a távolságról, és előengedte féltve őrzött, kíváncsi személyiségét.
És a diák szépen, lassan megnyílt. Elmondta a saját kis életét, ami nem különbözött egy átlagos kamasz életétől, de pont az volt Balázs számára a felismerés, hogy pont ezért kéne minden kamaszra odafigyelni. Mikor feltette a kérdést, hogy mitől lenne jobb iskolába járni, a fiú figyelemre méltó összeszedettséggel sorolni kezdte a kritikáit, a rossz tapasztalatait, a félelmeit, a gyomorgörcseit.
            Balázs másnap jelentkezett egy továbbképzésre, és az év végén felmondott. Két évig nem tanított. Már tudta, mit kéne tennie egy jó tanárnak, de nem érezte magát elég rugalmasnak hozzá. Egy kutatóintézetben ült napi tíz órákat, és hallgatta a kollegái felszínes megjegyzéseit. A döntést, hogy visszamegy a pályára, másfél év után hozta meg. Tudatosan készítette fel a lelkét az újra, szabadidejében beleásta magát az addig lenézett módszerekbe, eszközökbe. A következő szeptembert már egy alapítványi iskolában kezdte, és évekkel később jutott el a Waldorfba.
            Azt hiszem, a történet alatt mindannyian azon gondolkodtunk, hogy elhihető-e egy ekkora pálfordulás, hogy, ha ő ezt így meg tudta oldani, mások miért nem? Ahogy beszélt, már egyértelmű volt, hogy az az életvidám lány mit szeret benne. Olyan büszkén és szerelmesen nézett erre a bátor emberre, hogy egészen meghatódtam tőlük. De te is. Láttam én!
            Balázs persze rögtön bocsánatot kért a hosszú monológért, amit azzal magyarázott, hogy úgy érezte, tartozik ezzel. Minden szavaddal egyetértett, és mivel eleve komplexen tanította a tárgyait, szívesen vette a projekteket és a délutáni foglalkozásokat is.
            Ekkor csörrent meg a telefonod. Kimentél, és azzal a furcsa, hárítós mosolyoddal jöttél vissza. Zoliék gyereket várnak- súgtad nekem. Persze a többiek nem ismertek még, nem tudták, hogy az a mosoly mit jelentett. Csak én. És fájt. De nem volt helye a magánéletünknek, töltöttem neked egy kis bort, belecsókoltam a nyakadba, hogy majd megbeszéljük, és Tamásra néztem.
            Ő nem húzta sokat az időt. Évek óta szerkesztgeti otthon azt a tanmenetet, amit ideálisnak gondolt, és ami nagyon közel áll az elhangzottakhoz. Hozzátette még, hogy kihívás lenne neki, ha alsóban taníthatna.
            Mivel én maradtam már csak, nyeltem egy nagyot, és a gyomorgörcsömön uralkodva, előadtam, hogy egyáltalán nem értek egyet semmivel, főleg nem a projektekkel, és, hogy ha én bezárom az ajtót, akkor onnantól kezdve azt csinálok, amit akarok, és nekem ne jöjjenek a kollegák kérdésekkel meg feladatokkal, mert a délutánom az enyém, és nem azoké a taknyosoké, akik csak megkeserítik az életemet…
            A monológom elején még döbbenten néztetek, de előbb te, aztán Kata elkezdtetek nevetni, amitől még ricsajosabb lettem, és pöffeszkedőbb, és egy pillanatra sem estem ki a szerepemből. Végül már Balázs is nevetett, és ez annyira váratlanul ért, hogy én se bírtam tovább.
            Mind az öten ott nevettünk a hülyeségemen, és ha egymásra néztünk, már nem idegeneket, hanem kollegákat, sőt elvtársakat láttunk – a szó legnemesebb értelmében - .
Szerettem ezt a csapatot, és éreztem belül azt a naiv bizalmat, amitől mindig olyan kiszolgáltatott lettem. Mi van, ha csalódom? Mi van, ha nem jön össze?
            És, mi van, ha ez a gyerekvárás döbbent rá arra, hogy nem mellettem a helyed, de már túl késő visszacsinálni?


A következő találkozót keddre beszéltük meg. Volt egy hosszúhétvégénk csak kettesben. Nem akartam túldramatizálni a dolgot, de éreztem, hogy a kapott információ megbolygatta kicsit a mindennapjainkat, és beárnyékolta az utazást. A válás és ez a gyerek dolog sok volt egyszerre.
Szombat reggel fogtalak, felültünk a vonatra, és levittelek Balatonra. Füleséktől megkaptam a házuk kulcsát, és csak mienk volt a három nap. És beszéltettelek. Szinte egész nap a teraszon ültünk, néztük, ahogy Alvó szórakozik a kertben, boroztunk, szívtuk egyik cigit a másik után, és beszéltél.
Sok mindent hallottam már, és más dolgokra meg rájöttem magamtól, de hallani akartam őket, mindent; az elejétől a végéig.
-         Tiszta lappal indulhatunk csak neki ennek az egésznek, és ha bizonytalan vagy, át kell gondolnunk – mondtam.
Megdöbbentél. Már észrevettem, hogy még mindig nem tudtál hozzászokni, ha felnőttebb
vagyok, mint te. Ugyanaz a „Te ilyen is tudsz lenni?” arc.
Pedig, ha tudtad volna, mennyivel többet vagyok én olyan! És milyen hamar rájöttem, hogy pontosabban átlátom a mi életünk buktatóit és a buktatók ellenére az értelmét. Előre ki tudtam volna számolni mindent. Ki is számoltam, még mikor elhagytad Zolit. Mindenre fel kellett készülnöm, hogy vigyázhassak rád. Az ellen is fel kellett vérteznem magam, hogy egy ilyen hírtől hirtelen kitisztulhat a pszichéd, és rájössz, hogy valami bizarr és kellemes pótcselekvés vagyok az életedben.
            Sokat kérdeztem. Eltávolítottam magam, és próbáltam helyettesíteni az elmaradt pszichológust. Hamar vetted a lapot, és egyre könyörtelenebbül mondtad ki az érzéseidet. Beszéltél a kapcsolatotok elejéről, a legszebb napjaitokról, a második abortuszodról, az első megingásokról, férfiakról, arról az időszakról, amikor feladtad a gyerek-témát.
            Figyeltelek. Hazugság volt, hogy nem akarsz gyereket; csak elhitetted magaddal, hogy ilyen áron nem kell. Az a mozdulat, ahogy a nem létező gyereket magadhoz ölelted, a mellkasodhoz…abba elsőre is megszakadt a szívem. Kimondtad, hogy talán attól távolodtál el Zolitól, hogy ő még hitt a gyerekben, és bármit mondott is, tudtad, hogy a te feladatod lenne ezt teljesíteni. Elkezdett bosszantani az elvárása.
            A „Ha visszacsinálnád, mit tennél?” hülye kérdésemre a szokásos választ adtad. Nem szoktál megbánni semmit, és csak olyat teszel, ami jól esik. Felhoztad az egy héttel korábbi beszélgetésünket. Te akkor nem is sejtetted, hogy én mindent értek, és először haragudtál rám, hogy belesodortalak ebbe az egészbe, utána, mikor láttad, hogy nem vagyok sehol, észbe kaptál, hogy de hiszen te boldog vagy velem.
            Ezt olyan édesen mondtad, hogy abban nem lehetett kételkedni. El akartam hinni, hogy szeretsz, minthogy az egész addigi közös életünk is azt bizonyította. Azt mondtad, akarod ezt az egész ausztrál álmot, és higgyem el, hogy ha választhatnál, akkor is velem akarnád. Azt pedig, hogy nem olyan könnyű megemésztened Zoliék gyerekét, ne vegyem olyan komolyan. Emberi hiúság, kis önzés, egy kis irreális irigység – miközben boldog vagy velem -, és egy újabb záróakkord kettőtök történetében.
            Megígértettem veled, hogy ha bármi is megborulna benned velünk kapcsolatban, azonnal szólsz nekem, és nem hagyod, hogy később hülyén érezzem magam, mikor rájövök.
            Furcsán néztél rám. Mintha először látnál. Mintha akkor rájöttél volna arra, amit én soha nem mondtam volna meg neked, hogy nekem te és az a kapcsolat, ami közöttünk van, sokkal mélyebb és komolyabb, mint neked. Teszem hozzá, hogy ez nem a ki szeret kit kérdéskörébe tartozott, hanem a tudatos és az ösztönös agy közötti különbség kérdéskörébe.
           
Este fogtuk Alvót, és lesétáltunk a partra. Végig fogtam a kezed, és te simogattad az enyémet. Újra a mi kis iskolánk lett a téma. A tantárgyak felosztása, hogy te szeretnél-e osztályfőnök lenni, és van-e egyáltalán értelme ebben a formában az osztályfőnökségnek; Balázs feltárulkozása, Kata és az ő kapcsolatuk, Tamás szokatlan zárkózottsága, minden előkerült.
            A parton leültünk a stégre, és elkezdtünk csókolózni. Alvó nem nagyon foglalkozott velünk. Izgalmasabbak voltak neki a parti hulladékok. Aztán megfogtad a pólóm, és én tudtam, mire készülsz. Levetkőztettük egymást, és bementünk a tóba. Totálisan meztelenül. És csókolóztunk, öleltük, simogattuk egymást. Én lebuktam, és megharaptam a combod, amit nem kellett volna, mert harapásban verhetetlen voltál, úgyhogy meg is kaptam a magamét. Nevettünk, élveztük egymás minden rezdülését, és, ha Alvó nem veti bele magát a vízbe, hogy a gazdáit „kimentse”, akkor nem tudom, mikor hagytuk volna abba azt a kis szerelmi csatározást.
            Szerettem ezt benned. Ezt a vadságot. Hogy nem érdekelt, ki látta, ki nem. Ez volt az a szabadság, amit el akartam tanulni tőled, és valamennyire már tudtam is. És akkor nagyon világosan láttam, hogy kellek neked ahhoz a szabadsághoz; hogy én voltam az, akivel igazán át tudtad adni magad az életnek.
            Csurom vizesen és egymást ölelve mentünk haza.
Megint minden rendben volt.


A keddi beszélgetés Balázsék lakásában volt. Sokat elárult róluk az a két szoba, még többet a konyha és a fürdő. A bútoraik legtöbbje örökségnek látszott, és a sok családi kép is arról tanúskodott, hogy mindketten megkapták azt a gyermekkori biztonságot, ami harmonikussá tud tenni egy egész életet. Egyszerűen éltek, semmi feltűnő szín, sehol egy babzsák vagy párna, sehol egy indokolatlan elem. A hálószobájukban lévő nagy franciaágy és a fürdőjük hatalmas kádja volt csak árulkodó, és számomra megnyugtató is. Boldog és kiegyensúlyozott pár lakása volt, akik, a náluk jól bevált hagyományos családmodellt követve élték mindennapjaikat.
            A nappaliban terítettek meg, és Kata már hozta is a fondűt meg a hozzá való kis falat kenyereket. Én rád néztem, és láttam, hogy ez az ötlet neked se fért bele a lakás sugallta képbe. Balázs magyarázkodott, hogy mikor az iskolával Brianconban síeltek, a tanárok esténként kipróbálták az ottani konyhát, és nekik ez a fondű-mánia azóta megunhatatlan. Kicsit szabadkozott, hogy augusztusban ritkán esznek fondűt a világon, de reméli, hogy azért tetszeni fog nekünk. Neked nagyon is tetszett, azt láttam. Nekem is. Tamás volt az egyetlen, aki nagyot nyelt erre, és kis gondolkodás után, szégyenkezve vallotta be, hogy ő tejérzékeny, így bármennyire is szeretné, de nem ehet ebből a fenségesnek látszó francia csodából.
            Kata erre felugrott, és pillanatok alatt visszatért egy hatalmas tál salátával meg különböző szalámiféleségekkel. Tamás meg volt hatva, és a zavara hamar visszahúzódott.
Én kibontottam a bort, amit vittünk, és nekiláttunk a falatozásnak.
            Balázs nagyon professzionálisan kezelte a harcot a szilárdulni vágyó sajttal, és ez sokáig lekötötte a figyelmemet. Közben te Tamással és Katával a különböző táplálkozási szokásaitokról diskuráltál, és elmesélted nekik, hogy kapcsolatunk hajnalán – ami nem is volt olyan régen -, az idegtől és egyfajta mazochista sportból, én mennyit fogytam. Hozzátetted, hogy azért nagy örömmel tölt el eme súlycsökkenés visszaállításának elmaradása.
            Ennél a kis szurkánál felnevettetek, és engem néztetek. Mire rájöttem, hogy rajtam mulattok, és hogy az értelmi szerző természetesen te vagy, már lecsúsztam a reagálási időről. Lökött voltál, és én akkor is, mint akkoriban még mindig, elgyávultam a jóérzéstől, hogy rólam beszélsz így.
            A vacsora végére kellemesen becsiccsentünk, amitől mindenkiből nagy idealista lett.
Balázs hozta a gépét, és elkezdte jegyzetelni az akkori állapotunknak megfelelő vállalásainkat.
  1. Vállaljuk, hogy a mi iskolánk lesz a világ legszellemdúsabb, legliberálisabb iskolája.
  2. Fogadjuk, hogy mindannyian a lehető legkomolyabban vesszük a ránk ruházott felelősségeket, és nem leszünk restek segítséget kérni egymástól.
  3. Fogadjuk, hogy hetente kétszer összeülünk, és egy nagy kondér fondű mellett, szigorúan és csakis angolul beszélve, átadjuk egymásnak a tapasztalatainkat.
  4. Mindent megteszünk azért, hogy a jelen formációból kimaradt három kollegát is hamar bevonjuk kis szektánkba, és átadjuk nekik szellemünk magasröptű gondolatait.
  5. Vállaljuk, hogy a 26 órás repülőúton nem őrülünk meg, és Tamás meg én nem fogunk hülye vicceket mesélni egész idő alatt.
  6. Fogadjuk, hogy mindig megfelelő mértékű naptejet kenünk magunkra, és naponta legalább két liter vizet – nem szeszt – veszünk magunkhoz, nehogy kiessünk a világteremtés hosszú és fáradságos folyamatából.
  7. Fogadjuk, hogy kiérkezésünket követő napokban elintézzük, hogy ingyenes mobilkapcsolat kössön össze minket.
  8. Vállaljuk, hogy szabadidőnkben nem hagyjuk szegény Tamást magára, nem szerelmeskedünk, amíg neki nincs senkije, vagy, ha igen, akkor másnap elnézést kérünk tőle.
  9. Fogadjuk, hogy magyarságunkat megőrizzük, és minden hónapban elolvasunk egy kortárs magyar szöveget, amiről majd hosszan cseréljük az eszmét, és év végére, a te rendezésedben, színpadra viszünk, szerencsétlen diákjaink nagy örömére, egy kortárs magyar színdarabot.
  10. Fogadjuk, hogy a közös álmunkból nem ébredünk fel, amíg a halál el nem választ.


Szerdán nehezen keltünk fel, és, ha Alvó nem követelte volna mindennapi kenyerét és
sétáját, egész nap csak hevertünk volna. Míg összekészültünk a parkmenetre, próbáltam visszaidézni az előző este „feladatait”, és jókat szórakoztam rajta.
-         Kicsi, azért elég hihetetlen ez az egész, nem? – kérdeztem végül, mire te felnéztél a pórázolásból, és csak annyit mondtál: - Illik hozzánk.

Ahogy sétáltunk Alvóval, elindult bennem a búcsú. Néztem kis fővárosunk
megszokott utcáit és épületeit, és bugyogott bennem a szerelem. Annak idején, mikor felkerültem az egyetemre, nem szerettem ezt a beláthatatlan nyüzsgést, a koszt, a pesti emberek képzelt nagyképűségét és a magam idegenségét. Aztán beépültem. Megmaradtam én büszke vidéki lánynak, de nem tűntem idegennek. Egyre jobban kezdtem kötődni a hidakhoz, a Margitszigethez, ahhoz a látványhoz, amit a vár adott, de ugyanilyen vonzalom lett a körút, a színes, lövésnyomos kis belső utcák, műhelyek, boltocskák a hetedik kerületben, és az Andrássy sokat és mindig mesélő, bölcs eleganciája.
            Ebben a városban találtam meg az első szerelmemet, aki öt évig vigyázott, nevelgetett, szeretett, hogy utána elhagyjam. Neki köszönhetően lettem teljes értékű ember, tőle tanultam meg az együttélés szabályait, és azt, hogy nagyon tudok szeretni.
            És a második szerelmemet is Pesttől kaptam, aki az első nagy és „bűnös” szenvedély volt életemben. Ő volt az, aki miatt újra elveszítettem a fejem, újra kezdtem szétesni, egyszerre szenvedtem a szerelem mindent felforgató kéjétől, és a hiány, a meg nem értettség, a magány és a lelkiismeret-furdalás mételyétől.
            Téged is ettől a várostól kaptalak, azoktól a hetedik kerületi kis utcáktól, a trolitól, az iskolánk bordó épületétől, a dohányzótól, a 4-6-os villamostól és a Nagymező 52. alatti kis kék szobámtól, ami a szerelmi fészkünk, és – talán emiatt is - az első igazi otthonom lett.
            Búcsúztam mindentől, téptem a szívem, és nem tudtam neked elmondani. Akartam én menni oda az idegenbe, de hűtlennek és gyávának éreztem magam, hogy mégis megfutamodom abból a társadalomból, aminek a jobbá válásáért küzdöttem.
Én Budapestet és a budapestieket, Magyarországot és a magyarokat akartam megtanítani élni és gondolkodni. Itt akartam megélni, hogy nincs hiába a nyitott szívem, az őszinteségem, a vállalt identitásom. Én a hazámban akartam hős lenni, olyan hős, aki elvész a sok hős között, aki egy idő után nem „más” lesz, hanem átlagos. Itt születtek a gondolataim, és azt akartam, hogy itt is haljanak meg.
            Alvó össze-visszaugrált, te dobáltad neki a labdát, én meg néztelek benneteket a hintából. Te elhagytál mindent magadért, azért a valakiért, akit mellettem találtál meg. Valahol tehát értem, miattam. Nekem is hozzá kellett tennem az én listámat.
De nem adtam fel. Vissza akartam térni, hogy itt is megcsináljuk azt, amit odaálmodtunk. Hittem, hogy egyszer eljön az idő, és itthon is lesz létjogosultsága egy olyan iskolának, ami a mi értékrendszerünket követi.
            Szerettelek. Istenem, de nagyon is szerettelek téged. A mozdulataidban, ahogy játszottatok, benne volt minden kárpótlás. Tudtam, amíg ezeket a mozdulatokat láthatom, addig nem érdekes annyira, hogy hol vagyok. Csak az, hogy ott legyél te is.


Hazafelé észrevetted, hogy valami nem stimmel. Kérdezgettél, hogy baj van-e, hogy
mitől voltam olyan szótlan. Megállítottál, a kezeidbe fogtad az arcom, és úgy néztél a szemembe. Kerested a választ. Utáltam hazudni, úgyhogy belekezdtem.
-         Itt akartam megváltani a világot.
Hülye mondat, de te addigra már pontosan tudtad, mit jelent. Leültettél egy padra,
kikötötted Alvót a szemeteshez, és kimondtad, amit hallani akartam.
– Itt is meg fogod.
Ha valaki hallotta volna ezt a két mondatunkat, vagy teljesen bolondnak nézett volna, vagy kereste volna a piros dresszemet az ingem alatt. De te nem néztél bolondnak. Tudtad, hogy bármilyen naivan és gyerekesen hangzott is, de úgy gondoltam, ahogy mondtam.
            Próbáltál megnyugtatni, hogy ennek most így kellett lennie, hogy emlékszem-e mit éreztem, mikor megláttam a hirdetést; hogy most legyünk mi ketten a legfontosabbak, ha már ennyit küzdöttünk; hogy örüljek az újnak veled és Alvóval; hogy ha nem jó, úgyis hazajövünk; és ha meg jó, akkor majd évekkel később, sok-sok tapasztalattal együtt jövünk vissza világot váltani.
            Szerettem benned ezt is. Mindig megtaláltad a megfelelő szavakat. Mert ebben a kupacnyi szóban ott volt, hogy „mi legyünk a legfontosabbak”. Elvárás tőlem, hogy ne legyen semmi olyan életbevágó, mint te. Nem is volt. Az eszméim mögéd csúsztak, és akkor voltam a legboldogabb, ha az eszméim és te egyszerre működhettetek.
-         Vissza kell jönnünk. Egyszer, mikor már ott minden készen áll. Ott könnyű, könnyebb lesz, mint itt lenne; de itt jobban kell. Érted?

Értetted. Talán egyet is értettél vele. 

Mora-domb


A fiók versei égetnek, mint egy elhallgatott igazság.


I.
Hangod van bennem és
tekinteted.
Forróságod van bennem és
nedvességed.

Szekrény vagyok.
Emlékpolcokkal,
jövőfogasokkal.

Nyiss ki, és válogass!

II.
Az értelemmel bíró
szavak értelmetlenül
hevernek a szótárban
szeretkezéseink alatt.

A negyedik dimenzió
befolyik veled a
kulcslyukon, és
elönti az írásjelet,
a síkot és a tereket.

Az egyszerű jelen
fejét veszti, és minden
igeidők ura folyamatos
munkára kényszerít.


III.
Elélvezett a lelkem
többször egymás után,
lehagyva testem
erogén zónáit.

Halk nyöszörgéseidtől
megtáltosodik a csiklóm,
és a rövidtáv-futó
átképzi izomzatát,
megnyújtja az erdőt,
feltölti petróleummal
a tüdejét.

IV.
Állandóságra vágyva
üldögélek egyik székről
a másikra, míg ki
nem húzzák alólam.

Képeket festek szavakkal,
kényeztetem a
bizonytalan kisembert,
hogy neki majd sikerülhet.

Örök álmodozásban
dorombol húsizom dobszerkóm,
„majd holnap”-ra állítva az ébresztő.




V.
Szótlanságra kéne
ítélni a kotyogót,
az örökmozgó
szívizmokat.

Kóros memóriahiány,
öntudatlan és öntudatos
hazugságok,
fogadalomszegés,
fiatalkorú megrontása,
házasságtörés,
könnyű és súlyos
testi sértés a vád.

VI.
Minden szerelmet
megírtak már, és
mint tudjuk, mind tudjuk,
hogy az életbe bele
kell halni.

Illúzió a Minden, a
Te, az elmúlhatatlan
Én, és így talán
könnyebb,
hogy a
szerelem
se
végtelen.



VII.
Nincs jogod elvinni őket,
a szerelem nevében, állj!

Elviheted az álmaimat,
a reményt, a bőröd;
visszaadhatod jogos
és törvényes tulajának a
melleid és a segged;
másra is nézhetsz;
még a mosolyba sem
halok bele;
de a kezedet és a gesztusaidat
nehezen bocsátom meg neked.

VIII.
Érezlek.
Szeretlek.

Engedlek.
Zúzlak.

Játszom.
Óda vagyok Érted.






0901-0902


I.
Kések állnak ki belőlem,
egyiknek a vége,
másiknak az éle.
Szúrok és szúrva vagyok,
ölök és halok.

Sok sebből vérzek,
az egész testem csupa seb.
Már a zoknim is vörös,
szennyezem a szőnyeget.

Te is vérzel,
csupa seb a tested.
Leveszem a zoknid,
sírok veled.

Nem akarok elveszni,
nem akarlak elveszíteni,
két halálig vérezek.


II.
Nem jó ez így,
hallod?!
Mindig itt hagysz
valamit!
Csak te vagy
minden szegletben,
a falról is te
nézel vissza,
még a szőnyegen is
ott vagy.
Ne hagyd itt
a nyomodat!
Nem a lenyomat,
az ujjad kell!

III.
Félek tőled,
féltelek magamtól,
túl sokat adsz,
túl sokat viszel el.
Szeretem a kezed,
szereted a kezem,
megfognám a jövőt,
megfognád a jelent.

IV.
Követlek.
Megbízatásom titkos.
Ott vagyok.
Nem tudhatja senki,
de ott vagyok.
Mindig ott.
Fényképek, levelek,
két hangos szív
bizonyítja létezésünket.



V.
Mesterséges szerelmet
nem termel a gyár.
Amit a piacra dob,
mind bizonytalan
szavatosságú.
Tarthatod a polcon,
beteheted a hűtőbe,
dugdoshatod,
megtarthatod magadnak,
míg ki nem nyitod,
úgysem tudod.
De vigyázz,
mert a szavatosság
egyszer lejár,
és keveset dobtak
életfogytigra.

VI.
Nem esik jól még az eső se,
nem számít a gép,
nem másol a fény,
nem lakatlan a sziget,
mikor nem vagy velem.

Nem él az élet,
nem mozdul az örök,
a zene is süket,
a film is vak.


A kontraszt nő csak,
mosódik a kép,
egyre nehezebb
megszoknom
a gondolataimat.

VII.
Mire megérkezel,
mire helyre állsz,
mire mindent betöltesz,
mire megszoklak,
mire elhiszem,
addigra felébredek.

Csörög az óra,
kezdődik az álom.
Minden nap ugyanaz,
csak egyre álmosabb.

Olyan tiszta képek,
olyan életszerű minden,
még az érintéseket is érzem,
és annyira te vagy velem.



VIII.
A sziget neve Mora.
Kincseket viszek oda.
Berendezem az életem
egy lakatlan szigeten.

Mindenből ötöt viszek,
a parton sziklára építek.
Nézem a tengert:
Mora, Mora, Mora.

Fogok halat puszta kézzel,
forrásból iszom,
homokba rajzolom:
Mora, Mora, Mora.

Nincs hétvége,
nincs villamos,
nincs HÉV, csak:
Mora, Mora, Mora.

IX.
Mora, hova mész?
Kicsi, nem arra kell!
Menjünk együtt
mutatom az utat!
Fogd meg a kezem,
és ne félj semmit!
Amíg engem látsz,
én téged látlak.

Mora, egyél!
Direkt neked csináltam,
nem ízlik?
Én csak ezt tudom,
de ezt minden nap.
Kérlek, Kicsi, egyél,
ne fogyjunk tovább!

Mora, gyere játszani!
Tudod, mindent, mi élet…
Ne búsulj egyedül,
mert akkor én is sírok.
Gyere, dobjunk együtt!
Veled még ki is maradok.

Mora, Kicsi Mora,
vigyázz magadra!
Tudom, csak két perc a bolt,
és kéne a kenyér,
de nehéz bezárnom az ajtót.

Mora, Mora, Mora,
mit csinálsz?
Nem szabad elengedned!
Mindig fognod kell!

Mora, te, nevess már!
Teszem magam neked,
mindenemet csak neked!

Mora, egyetlen Morám!
Ne bújj ki az ágyból!
Mora, maradj velem!


X.
Mora, látod azt a szivárványt?
Én csináltam neked.
Hallod ezt a dalt?
Te ihletted.
Na, érzed már az illatát?
Nem sokára kész a vacsora.
A desszert után jön a meglepetés,
annyi gyertyával, hogy el se hiszed!
Boldog negyvenharmadik szülinapot!
Szeretlek.

XI.
Ma van ma.
Holnap lesz holnap.
Két hét múlva örökké.
Vagy…

XII.
Én még semmit nem vettem ennyire komolyan.
Nekem te vagy.
Ma megijedtem, mert idegen voltál és öreg.
Amíg nem éreztem a tested az enyém ölelésében,
féltem, hogy elveszítelek.
Aztán megint te voltál. Az én Morám.
De a félelem bennem, hogy ha hagyjuk,
elmegy a hajónk, és nem lesz más,
csak két gondolataiba feledkezett idegen.


A szerető dala


Szeress!
még egy kicsit még

Ölelj!
még egy kicsit még

Ne szólj!
még egy kicsit még

Maradj!
még egy kicsit még

Mondd!
még egy kicsit még

Hogy halljam!
még egy kicsit még

Nézz rám!
még egy kicsit még

Hogy lássam!
még egy kicsit még

Még, még egy kicsit még
még, még egy kicsit még
aztán vége, csak még egy kicsit még
kell, még egy kicsit még

A kezed!
még egy kicsit még

A szád!
még egy kicsit még

A hangod!
még egy kicsit még

A bőröd!
még egy kicsit még

Még, még egy kicsit még
hadd higgyem, még egy kicsit még
hogy Mi még egy kicsit még
vagyunk még egy kicsit még

Maradj!
még egy kicsit még
Ne menj!
még egy kicsit még
Szeress!
még egy kicsit még

Ölelj!
még egy kicsit még

Még, még egy kicsit még!
Még, még egy kicsit még!
Miért, miért, Kicsi, miért?
Kell, még egy kicsit még.



090807

Napra nap jön,
Időről időre
állok és fekszem.

Várok.

A halál csábító gondolat,
mintha nem lenne már jobb,
mintha minden jót megéltem volna,
mintha fel akarnám adni.

Ma féltem a szemedbe nézni.
Az elmúlás itt van bennem.
Te most fekszel ott, ahol nem kéne,
én meg félek a sötéttől.

A gondolataim nem jók.
El kéne kergesselek.
Mint a macskák, elvonulnék.

Amíg nem én vagyok csak,
addig nekem nem vagy.
Nincs senkim,
mert most más alszik melletted.

Holnap elmondod a semmit,
vagy egy kis valamit, ami
szerinted rám is tartozik.

El kéne mennem.

A testemben nincs élet.
Férges és fáj, ahogy a lelkem.
Elpusztulok.
Elpusztítom magam.

Ha holnap mindent adnál,
Az kellene nagyon.
Ha segítenél a lábakkal.

Nem vagy az enyém,
és én nem vagyok a tied.

Másé vagy,
én meg magamon kívül.

Eddig aggódtam a világért,
hogy mi lesz vele nélkülem,
ha egyszer majd nem leszek benne.

Most azt érzem,
megkönnyebbülne a világ.

Nem vagyok én most jó.
Semmire.
Vesztes lettem, aki arra vár,
hogy belátható idő legyen hátra.


090815


Le kell foglalnom a szavaimat
tettekkel.
El kell fojtanom a tetteimet
szavakkal.

090910

Valaki mindig sír,
valaki mindig nevet,
ma délben nekem van
orgazmusom,
holnap neked,
most ketten ülünk
telefont nyomkodva,
most már százan,
tegnap én hittem
magamban.



090913

Erőt venni,
de honnan és
mennyiért?
Hogy adod az
erőt?
Neked honnan
van?
Sok kéne,
kartont is akár,
csak olcsón,
mert nincs munkám.


Hiányzik a tanítás


Énekelni a vécén
arról, hogy mire születtem,
feküdni az ágyban,
mérlegelni a szavakat,
gondolni egy emberre,
aki nekiment egy oszlopnak,
s akitől elvettem a kincsét,
mert engem szeret,
még akkor is,  ha megfojtanak
a szavak,
a tanítás nélküli lét,
mint az asztmást, ahogy megírtam
a szigeten,
mikor elmentem lángosért,
s közben elmentettem az archívban
pár karakternyi fájdalmat, arról,
hogy milyen levegőtlen,
ha bennem marad a levegő,
s nincs kinek elmondani azt,
amire születtem,
mert igen,
akár tetszik, akár nem,
kedves anyám, apám, testvérem,
szerelmem, ki most aludnál,
ha hagynálak,
igen,
én tanárnak születtem,
nem írónak,
nem költőnek,
tanárnak,
s a folyosó, a zaj,
a gyerekek és a kimondott szavak,
megtett mozdulatok nélkül
félember vagyok,
vagy annyi se tán,
mert elveszem azt is, ami töltene,
mert nem látom, hogy jó az is, ami van,
mert hiányzik az, ami nincs,
hogy nem tudok bizonyítani valamit,
ami fontosabb, mint gondoltam akkor,
a hitem,
a magamba vetett hitem,
ami, ha nincs,
nincs Isten sem,
se szerelem,
se tükör,
hiszen, ha én vagyok,
akkor én ott vagyok,
egy körben, amit én alkotok,
mert nekem az a vásznam,
a papírom,
s a gondolat,
az érzés odavisz vissza,
ott a helyem,
valahol még lehet,
vár rám egy katedra,
lesznek még szemek,
őszinteség, bátorság,
közös sorsok, nevetések,
lesz még erő bennem,
ami nem fogy,
csak, ha nem adom ki,
mert én kiadom magam,
kiteszem, mert fáj, ha nem,
és némának lenni nem tudok,
megfulladok,
s egy ember fekszik most sebbel
az arcán egyedül,
mellettem fekszik az,
aki mellett örökké feküdnék,
kelnék, bújnék, kucóznék,
akinek a keze egy csoda,
s a mosolya a szeme,
a szeme a mosolya,
a teste az én testem,
s a testem az övé,
aki most aludna, s nem érti,
én miért nem tudom eltenni magam
holnapra, pedig késő van,
de én csak gondolkodom,
egy kislányon, aki nincs jól,
mert nem hagyják enni és élni,
egy baráton, akit féltek egy veszélytől,
amit ismerni vélek,
egy múlton, az enyémen,
amit ma este újra felsebeztem,
egy jövőn, amibe kell egy macska,
egy férfin, akit nem ismerek,
egy oszlopon, aminek én
szoktam nekimenni,
egy holnapon, aminek olyan kevés
értelme van,
mert nem teszem meg a lépéseket,
és újra meg újra azon,
hogy miért nem kelhetek én is hatkor,
miért nem kell órára mennem,
gyerekeket győzködnöm arról,
hogy olvasni és írni jó,
hogy van értelme élni,
csak meg kell találnod magad,
hogy minden, ami számít
az a szeretet, s ha az van,
sokat rontani nem lehet,
hogy figyeljenek rám, mert
ha tanítok van bennem valami,
ami nem én vagyok, hanem
minden korábbi életem együtt,
s az Isten is, még ha nem is megy mindig,
még ha lusta is vagyok, és felszínes,
még ha nem is látom át a kerek egészet,
de ott van bennem az az egy,
amitől szeretem magam,
amitől Isten is szeret,
és hiányoznak
a gyerekek,
mert ők tudják még,
ők még tiszták,
ha nem is,
akkor is,
ők még megbocsáthatók,
szerethetők,
értelmezhetők,
mert őszinték,
kiszolgáltatottak nekem,
aki ettől meg vagyok hatva egyfolytában,
és nem élnék vele vissza,
de ápolnám ezt a hártyavékony,
selymesen puha viszonyt,
ami már majdnem anya-gyerek,
vagy szerelem,
de legalábbis valami,
amitől érdemes felkelni hatkor,
fáradtan hazajönni,
leülni javítani, készülni,
fogni a pirosat,
sorra keresni a feladatokat,
s ha kész,
letenni a tollat,
mikor már te is letetted,
és összebújni egy pohár bor mellett,
és megbeszélni,
hogyan van az a kislány,
kap-e már rendesen enni,
a az a kisfiú megtalálta-e már
magát, s az önkritikát,
hogy ki kivel beszélt így,
kinek mondta azt, amit,
min nevettek a legjobban,
mikor volt csend és győzelem,
hányszor érezted azt,
hogy érdemes volt felkelni
hatkor,
s érdemes minden nap,
még ha kevés is a bér,
még ha sok is az ára,
de neked és nekem is ez az,
amitől szeretjük egymást,
a művészet,
ami nélkül nem találjuk
a helyünket,
s amit most nem is találok,
mert nincs állás,
vagy, ha van is,
nem lesz az enyém,
s ezért téged fárasztalak
a bent szorult energiáimmal,
miközben neked is van elég,
amire lefekvéskor gondolhatsz,
és nem mondod el,
és csak gondolom,
hogy neked is ott van a fejedben
az oszlop,
a lány,
s bánt, hogy nem tudod,
mi van bennem,
pedig egyszerű,
a hiány,
s ezt ki is mondtam.


Kutatás


Annyira nehéz tudni,
hogy mi van bennem.
Keresem a válaszokat,
mert a kérdéseket már nem tudom
kikerülni.
Szembejönnek az utcán,
a telefonon,
egy történetből,
egy szóból,
egy félrenéző tekintetből,
egy táncból,
egy félreértett énközlésből,
belőled,
mindenkiből,
belőlem.
Mit érek én magam számára,
az élet számára,
mit érek én neked?
Mit jelent az, hogy szeretsz,
és egyáltalán miért?
Nézek másokat, és többnek érzem
őket, s félek, mint gyerekként,
hogy ezt te is észreveszed.
A világ gyémántja vagyok
magam számára, ha megértem
a világ egy kicsi részletét,
de az utolsó utáni, ha nem nézel
a szemembe, nem keresed,
hol vagyok, mi a jó nekem.
Mindent érek, és semmit sem,
és ezzel kelek és fekszem.
Kölyökként kerestem a figyelmet,
és soha nem kaptam annyit,
amennyi megnyugtatott volna,
hogy az vagyok,
akinek képzelem.
Tudom.
Nem takarózhatom egy
gyerekkor elcsúszásaival,
de a belső gyerek
nem nő fel soha.
Figyelj rám, és
mindig csak engem keress,
és akard, hogy mindig ott legyek veled,
és ne takarózz, csak az enyémmel,
ne tervezz, csak ha én is ott vagyok,
és hagyd a fenébe azt, amiben én nem vagyok,
simogass és szeress, érts meg,
érts meg, csodálj és elemezz,
beszélgess velem arról,
mit tennél, ha én lennél,
mit tegyek, hogy te legyek,
mit érzel, ha a múlt előúszik,
ha rám nézel egy nap után,
és kérdezz sokat rólam,
mert hiú vagyok és gyerek,
és hidd el minden szavam,
mert nem hazudok,
egy őszinte gyerek soha nem hazudik,
csak magának, hogy ér valamit,
de utána megfeddi a tükröt,
mert én nem torzulhatok,
nem lehet hiba,
nem lehet botlás,
több szerelem,
több önmarcangolási
kísérlet arra,
hogy van valaki ebben
a tejútban, aki megérti,
hogyan lehet valaki öreg és gyerek,
fekete és fehér,
önsanyargatóan nárcisztikus,
buta, kicsi és nagy,
mert ez vagyok.
És kérdezned kell,
meg kell értened,
én kapálózom minden jellel,
mozdulattal és szóval,
hogy elmondjam neked,
mennyire értem,
hogy a helyzeted nem egyszerű,
csak közben fájdalmakat élek a
hiánytól, mert az enyém sem az,
és úgy szeretnék jó lenni hozzád,
a te nyelveden beszélni,
de kiszolgál a lelkem egyik fele a másiknak,
és én tehetetlenül
ülök, állok, fekszem
a teljes átalakulásban.


Beléd zavarodok


Beléd zavarodok,
és magamba.
Mit is mondtam,
s te arra?
Miért is,
és miért nem mást?
Önző vagy,
vagy én?
Vagyok én annyi,
vagy még annyi sem?
Mentség magamra,
hogy fel-lejárok,
oda-visszaélek,
ki-beborulok?
Felnőttem én,
s ha nem,
akkor mit keresel?
Belém bújsz,
s én elhiszem,
hogy ez mindenek
felett a te érdeked,
mert jól ki vagyok
bélelve neked,
s egy anyaméh
nem zárna annyira
biztonságos börtönbe,
mint én,
de tudom, hogy nem szabad,
és madár vagyok én is,
de szárnyaszegett,
mint egy ajtó,
amihez elhagytam a kulcsot,
s csak emlékezek,
egy kislányra, aki majdnem
fiú és magányos,
mert nem érti senki,
hogy ő különleges,
hogy nem egyszerű egy ölelés,
nem jó, ha az öccse fontosabb,
ha bármit tesz,
nem elég,
s le van szidva,
mert borsószem hercegnő,
s sokat sír este,
letorkolja magát,
hogy holnap más lesz,
nem fog megsértődni,
nem néz féltékenyen másra,
nevetni fog, és laza lesz,
mert akkor jobban szeretik.
Ez az én dolgom,
nem a tied, csak
keresem a kulcsot,
hogy odaadhassam neked,
és eldönthesd,
hogy akarsz-e beköltözni,
vagy menekülsz előle
M.


090918

Tömény semmi.
Erre ébredek,
lemondva az
értelmezhető
időtöltésről,
vissza is fekszem.
Nyom a tegnap.
Nyom a múlt.
Várok.
Mindenre,
és mindent el.



Félek


Nem félek semmitől.
Ha felmerül,
hogy akár félhetnék is,
legyőzöm,
amilyen gyorsan csak tudom.

Nem félek semmitől.
Se a pókok, se a halál,
se a magány nem ijeszt,
jöjjön,
aminek jönnie kell.

Nem félek semmitől.
A szerelem elmúlik,
az emberek megőrülnek,
ha így van,
így is lesz.

Nem félek semmitől.
Nélküled is mennie kell,
az idegeim erősek,
ha próba,
kiállom.

Nem félek semmitől.
Tied vagyok,
elveszíthetsz,
ha így lesz,
megtalálom magam.

Nem félek semmitől.
A kettősség bennem,
nem szokatlan,
ha egyedül,
akkor sem leszek.

Istenem


Istenem,
adj erőt,
hogy
lenyugtassam
nyugtalan
szívem,
hogy
tudjak
várni
a
bizonytalanra.

Istenem,
adj erőt,
hogy
kibírjam
a
tétlenséget,
hogy
tudjak
várni
a
bizonytalanra.

Istenem,
adj erőt,
hogy
megőrizzem
a lelkem,
hogy
ne törjön
meg
a
bizonytalantól.

De a kezelés nélkül leáll a motor


Az időkezelésed
mellékhatásai
károsítják
a gyomrom.

A reakcióidőd
pontosan annyi,
amennyi nekem
sok.

Az életkezelésed
mellékhatásai
fogyáshoz és
rendszertelen
szívveréshez
vezetnek.

A külön útjaid
hossza
pontosan annyi
amennyi nekem
sok.

A konfliktuskezelésed
mellékhatásai
magas vérnyomást,
idegrángást
okoznak.

A válasz nélküli
válaszaid száma
pontosan annyi,
amennyi nekem
sok.

A kezelésed
mellékhatásaiba
bele lehet halni,
meg lehet őrülni,
magányossá,
hitetlenné,
bizalmatlanná,
nevetségessé
lehet válni.

A tapasztalás
és a szavak
közötti távolság
pontosan annyi,
amennyi nekem
sok.

Téged akarlak


Akarom
a kezed,
a szád,
a szemed,
akarom
a hátad,
a feneked.
Akarom
a melled,
a pinád,
akarom
a hangod
az ízed
a szagod illatát.
Akarom a közöset,
az ágyat,
a szobát,
hogy egy
tükörbe
nézzünk,
egy kádban
fürödjünk.
Akarom a
lopott perceket,
a sminked,
a ruhád,
a zenéd,
a táncod,
a ritmusod.
Akarom
látni,
ahogyan élsz,
és eszel,
iszol,
alszol,
beszélsz,
lélegzel,
szeretkezel
velem.
Akarom
a mindenkori
holnapot,
teremteni
veled új és új
napot.
Akarom,
hogy szeress,
úgy, ahogy
csak te tudsz,
akarom,
hogy mondj el
minden gondolatot.
Akarom
a kérdéseket,
a megingásokat,
akarom,
hogy támasz
legyek, hogy én
legyek az.
Akarom a
Nőt,
a Gyereket,
a Tanárt,
akarom a jót
és az összes hibát.
Akarom,
hogy higgy,
hogy lásd azt,
amit én,
akarom,
hogy szeresd magad,
hogy bízz abban,
aki vagy.
Akarom,
hogy vállalj
egy életre,
akarom,
hogy akard,
hogy vállaljalak.
Akarom,
hogy boldog legyél,
és még annál is
boldogabb.



Ez van


Én nem mondok semmit,
mert nincs már szó,
és nem érdekel,
hogy mi lenne jó,
mit tenne más
az én helyemben,
minek kéne lennie
az én fejemben.
Mert elmondtam mindent,
és megmutattam,
ki vagyok én a karjaidban.
És elmondtam azt is,
és megmutattam,
ki lennél te az én karjaimban.
Nem tudom,
hogy honnan jöttünk,
merre tartunk,
miért lettünk.
És nincsen válaszom
a húsz évedre,
a tizenötre,
se a negyvenkettőre,
és azt se tudom,
hogy miért volt az úgy,
és miért nem másképp,
hogy miért pont most,
és miért pont én.
Azt tudom csak,
hogy értelmetlen,
minden nap
az életemben,
ha nem velem kelsz,
és nem vagy kifli,
ha nincsen kávé,
nincsen cigi,
és nem láthatom
a kezedben a
jövőnket a
végtelenben,
és nem énekelsz
a fülembe bújva,
nem támasztasz
rá a pultra,
nem nevetsz,
és nem macskázol,
nem táncolsz,
és nem magyarázod
el nekem
azt a más világot,
amiből te jöttél,
amibe veled tartok,
és nem érezhetem,
hogy a te tanításod
és az enyém
elfér egy egész
hihetetlenben.
Mert számomra,
elképzelhetetlen,
hogy elmenjek melletted
érintetlen,
hogy legyen egy este,
mikor nem kívánlak,
és nincsen más,
csak a megszokás,
mert akárhogy is,
de nekünk kell
megteremteni azt,
ami nekünk kell,
és az te vagy,
és az én vagyok,
a mi hangunk,
a mi dalunk,
és tudnod kell,
hogy amit akarok,
az nem sok,
de több mindennél.


091208

I.

Ültél az ágyon.
Nem tudtam mit mondani.
Felvetted a melltartód.
Nem tudtam mit csinálni.
Elbúcsúztunk egymástól.
Nem tudtam mit mondani.
Te sem vagy jól.
Nem tudok mit csinálni.
Nem figyelsz rám.
Nem tudnék mit mondani?
A szeretőd vagyok.
Nem tudok mit csinálni.
Szeretnék jobban lenni.
Mit tudsz mondani?
Szeretnék jobban lenni.
Mit tudsz csinálni?



II.

Ceruza a fiókban,
Toll a dobozban,
Radír a kukában.
Üres a papír,
Szét vagyok esve.

Kezem nem ír,
Lábam nem lép,
Szívem korog,
Gyomrom dobog.

Törekszel,
Próbálsz,
Tudod,
Tehetetlenül nézed a filmet.



Variációk




Széttárom a lábam,
Kitárom a szívem,
Összeszorítom a fogam,
Bent tartom a levegőt.

Széttárom a lábam,
Bezárom a szívem,
Összeszorítom a fogam,
Bent tartom a levegőt.

Széttárom a lábam,
Kitárom a szívem,
Kiengedem a szavakat,
Bent tartom a levegőt.

Széttárom a lábam,
Kitárom a szívem,
Összeszorítom a fogam,
Kifújom a fájdalmat.

Összezárom a lábam.
Bezárom a szívem.
Összeszorítom a fogam.
Bent tartom a levegőt.








Összezárom a lábam.
Kitárom a szívem.
Összeszorítom a fogam.
Bent tartom a levegőt.

És ez így megy.


IV.

Az a kép van a gépben,
Ahogy felvetted a melltartód.
Az arcod szomorú és fáradt.
A mozdulatod csalódott és tanácstalan.
A melled alig látszik a korláttól.
Csak a súlyát érzem.

Nem tudok szabadulni a képtől,
Nem tudok odamenni,
Nem tudlak átölelni.


egy év


Ha eltűnik a kijelentő,
és minden feltételes lesz,
ha nem találom a holnapot,
mert elvitte a cica,
ha minden kép szavakká mosódik,
és egyre vékonyabb a bőr,
ha hibátlanul rontok el mindent,
és nem hallom a lépteidet,
akkor elbújok a fényben is,
páncélt növesztek a számra,
elvétem a célt a késsel,
félregombolom a sálam,
apró leszek,
csendesen apró,
fájdalmasan apró,
reményvesztetten apró,
és már nem látok el az égig.

Pedig az ég ott van,
s alatta ott állunk mi
kéz a kézben,
fehérben,
egy tengerparton,
s te megkéred a kezem.

Egy éve van a piros dzsekinek,
egy éve mondom ugyanazt,
használom, rágom a szavakat,
s veszem el, vesztem el a mosolyodat.
Tél van.
Jéggé fagyasztjuk egymást,
a részecskéink lelassulnak,
mert nincs energia,
s ha nincs löket,
akkor nincs ég,
se fehér és tengerpart,
s te nem kéred meg a kezem.

Bármi is lesz,
bárhogyan is lesz,
szeretlek.
Olyat akarok adni,
amit még nem adtam senkinek.
Máskor nem hinnéd el,
de ma el fogod,
mert el kell hinned:

időt adok,
egy évet mindenképp,
neked s nekem,
s ha kell, akkor ölelj úgy,
hogy a válasz benne legyen.

Nem akarok beszélni róla,
magyarázni, miértelni.
Kérlek, te se tedd,
ne kérdőjelezz meg,
ne légy irónikus,
csak higgy!
Tudom a dolgom, hogy
hogyan lesz ez jó,
s nem neked,
magamnak tartozom.

Mi vagyunk a legjobbak.
Én tudom.







Utána

 

Még idő, míg helyreáll a rend,
míg a tárgyak visszanyerik
eredeti jelentésüket,
míg nem a te kezed lesz
a testemen és a macskán,
míg nem a te tested lesz
a testemmel a szex.

Még idő, mire kiszellőzöl
a szobából, a konyhából, a kádból,
mire az ágy hiánytalan lesz
nélküled is,
mire nem várom a csengetést,
az ajtónyílást, a csodát.

Még idő, míg a gondolataim
felszabadulnak alólad,
míg az emlékek elvesztik
a színűket, a szagukat, a
tapintásukat és az ízeket,
míg a zene csak zene lesz,
és nem tánc veled.

De eljön az idő,
és akkor meghalunk.
S a te már
nem én leszek,
s az én már nem te leszel,
és a szerelmünk
beilleszkedik két
kölönvált élet
parcelláiba.

Talán majd holnap.

Vagy holnapután.


Minden nap


Minden nap egy új szín,
néha kékebb, néha vörösebb,
tegnap fájt, ma könnyebb,
ha levegőt veszek.

Mindig csak egy lépéssel,
de mindenki előtt tartok,
s legalább ezerrel,
mindenki után maradok.

Lépegetek magamban,
benned, bennük, bennünk,
taposok, botlom, süllyedek,
szabályok nélkül tévedek.

Holnap megállok egy táblánál,
és érteni fogom,
miért mutat arra a nyíl,
amerre nem akarom.


Apokalipszis


Csend van.
Napsütötte, szélfútta csend.
Tombol a vihar.
Képeket, naplókat
fúj bele a bőrömbe,
szegecselt virágokat
terít ki a mezőn.
Hatlábú emlősök
repkednek a vízben,
és minden eltűnik,
minden visszatér.
Mosolygunk,
mert a jég belénk olvadt,
ölelünk,
hogy senki ne lássa a könnyeket,
te ősszel,
én tavasszal
ébredek.


Sehogy se jó


Szaros a kedvem, jó a seggem
tele a köröm, hosszú a tököm,
őszinteséget dobálok,
kosárra játszom,
fáj a hajam, levágom a szívem.

Némul a kép, fakul a szó,
bármit teszek, semmi se jó,
felmászok a földre, leesem a fára,
kizárom magam a nagy világba.

Őszinteséget dobálok,
kosárra játszom,
kevés az igaz,
de sok a barátom.

Mindenhova megyek, sehol se tartok,
elfelejtem a lényeget, megtartom az aprót.

Megfogan a gondolat, nem születik semmi,
egy ez az élet, de mégse lehet ennyi.
Hiányzik a biztos, de mindig jön a holnap,
nem megyek oda, ahol már várnak.


Kis naiv


Szerettem volna esti sugárkoszorút,
egy életen át neked írni a verseket
megalapítani az iskolát,
szülni nekünk gyereket.

Szerettem volna mindig melletted
aludni el, s kelni fel,
s úton, útfélen fogni a kezed,
vigyázni rád, te kisgyerek.




20100504


Minden szavam mindennel
kezdődik, mintha nem jelentene
semmit sem.
Komolyan vehetném azt, ami én vagyok,
de kísérletezési kedvem elfő a
levessel, amiben a boldogság
mámorát kevergetem.
Tények vannak, úgymint
szeretői lét szerelemmel, félállás
reménnyel, önkeresés kiútkereséssel.
Nem vagyok jól, s ez olyan lecsó, amibe minden belefér,
mert a hagyma úgyis elnyomja
a dózist, s a diagnózist:
Nem vagyok az, akinek lennem kéne.
Ha felszabadítanám magam a
bilincsek alól, olyat szökkennék,
hogy tán fájna a szabadság.
Csalni kéne, rossznak lenni,
hogy legyen mit bánni, s
ne legyen erőm bántani azt,
aki mindezt gyermeki
naivsággal, született ösztönökkel
teszi.
Csináljam azt, ami jó nekem –
így hangzott a szózat, amiben
nincs következmény, nincs
semmi, ami én vagyok, vagy
lennék egy másik lecsóban.


20100519

I.

Felnőtt fejjel barangolni a jelenben,
belebotlani mindig a múltba,
furcsa.
Szerelmet érezni szerelmek után,
megállapodni megállapodás után,
furcsa.
Mindent megélve, legtöbbet kimondva,
emlékekkel megrakodva nézni a jövőbe,
furcsa.
A vonat, a mező, a megállók,
a szavak, a felhők, az állatok
már nem tiszták,
furcsák.


II.

Két felnőtt, bevallva a
szavak szeghetőségét, puttonnyal
érkezik egymáshoz.
Neked mid van?
Én ezt adom. Kell?
Ígérj többet, mit kaptam eddig!
Mondd azt, amit még soha,
tedd úgy, ahogy senkivel,
vigyél oda, hol nem jártál
még, nézz úgy, gondold azt!
Hazudd, hogy ez végtelen,
s légy őszinte!
Sok sebem van már,
ne bánts; megkarcoltak már,
s néha még fáj, simogass!
Légy jó hozzám, és bocsáss
meg mindig, ha vétkezem.
Legyél te az, aki úgy
szeret, ahogy még senki sem.
Mit mondasz?
Neked is ez kell?
Na nem! Inkább a
vég, mint egy újabb
végtelen.


20100524

Nem abban a testben
van a lelkem,
ami ne lenne idegen.

A fürdőkádban felszínre
jönnek a melleim,
két idegen.

Combomon a borotvált szőr
már nő, és vékony minden,
nem is ismerem.

Csak a kezemet szeretem,
hogy nincs seggem,
hogy az arcom semmilyen.

A nővé válást te idézted elő,
s mint kismacska tartom magam,
hogy simogass,

De minden visszautasítás jogos,
a nőnek fáj, a férfi szégyelli,
kiadom a melleim,
s nem kell neki.

El vagyok én baszva rendesen.
mire figyeltetek anya, apa?
mert az összképre nem.


Lettem egy kisfiú,
kiből nem lesz herceg a lovon,
lettem éretlen nőféle,
kiből nem lesz gyermek a karon.

Néha napok is eltelnek
békés testetlenségben,
kap a lány, kap a fiú,
s a semmilyenség elvész
a jóérzésben,
de mindig jön egy érintés,
egy szó, egy szándék,
amiben nem én vagyok,
s onnan jön a kérdés,
mert én mi vagyok?

Szeresd a fiút és a lányt,
mindketten félig emberek,
egyiknek nincs farka,
de mozogni úgy olyan jó,
másiknak van melle,
és ha felkínálja neked,
az nagyon nagy szó,
de te nem tudod,
mert ki is tudhatná,
hogy félig lenni
ennek,
félig lenni
annak,
mivel jár.


Jó volt addig, míg
nem kapcsoltad be a nőt.
Jó volt az érzéketlenség, az elfojtás,
hogy irányítottam csak,
s nem volt ellentmondás,
de hiába minden, aminek
be kellett,
az be is következett,
mert megtaláltam azt,
aki mindenképp szeret.

Csak néha nagyon nehéz
ez a kettősség,
néha nagyon kéne
az egyszerűség,
néha szeretnék csak úgy
szülni egy gyereket,
néha szeretnék csak úgy
csinálni neked egyet.

Nem az a kérdés,
ki leszbikus,
ki nem.

Nem érzem jól magam
ebben a testben,
ha nem simogathat a fiú,
és nem simogatod a lányt,
és ráébresztesz vagy én ébredek
arra, hogy két mellem van,
de minek,
s van egy méhem,
de kinek,
s nincsen az meg,
amit fasznak hívnak,
ami olyan idegen lenne a számban,
amennyire érteném a lábam között.

Mi lesz belőlem?
Hova dől a mérleg?
Kinek kéne, hogy megfeleljek?
Fojtsam meg a lányt újra,
de az már gyilkosság,
vagy fogadjam el,
hogy két mell az örök rabság?

Hol van még a vége?
Mennyi út van már mögöttem!
Lányból fiú, fiúból lány lettem,
s most megint vissza, vagy oda,
felül vagy alul,
melyik a jobb nekem, Istenem,
miért kell, hogy minden ilyen
bonyolult legyen?

A szex az szex.
mindenki úgy,
ahogy tud.

De én reggel felkelek,
és nem tudni mire, kire
ébredek a tükörben.



20100617


I.
Nem nevetünk már.
Minden erőltetett.
A szeretkezéseinkből
hiányoznak a csókok,
s a végtelen.
Látom én,
csak becsukom a szemem.
Érzem én,
de még nem engedlek.
Tudom,
de még álmodom Kicsit.

II.
Kimondtad,
de úgy teszek,
mintha nem
hallanám
még mindig
minden szavad.
Vége van.
Csak én
szeretek még
egy Kicsit.


ABC

A. Mély, és komoly, mint a fájdalom.
B. Hangos, vidám, mint egy kölyökkutya.
C. Sunyi, mint a féltékenység.
D. Bátor és vakmerő gyermek.
E. Nagyképű okoskodás.
F. Kiismerhetetlen, mint a lehetőség.
G. Okos, bonyolult játék.
H. Rejtélyes labirintusa a szívnek.
I.  Szökőkút a végtelenbe.
J. Ez én vagyok. Édes és naiv.
K. Sértő esőcsepp a könnyek között.
L. Képmutató, álnok nemtelenség.
M. Ez te vagy. Jó és biztonságos.
N. Sorompó, ami zárva tart.
O. Közönséges és szószátyár kofa.
Ö. Apró tűszúrásnyi kétség.
P. Ellenszenves, boldogtalan bíró.
Q. Vándor bottal és batyuval.
R. Telhetetlen fiatalság a szökőkútban.
S. Mindannyiunk vége.
SZ. Kerítő, éntelen fontoskodás.
T. Magabiztos magány.
TY. Alkoholista az árokparton sírva.
U. Ha van Isten, akkor maga az igazság.
Ü. Ítélet, törvények nélkül.
V. Gerinctelen hernyó gerincesnek álcázva.
X. Szerelem, ami csak egyszer, és nem enged.
Z. A végtelen világ, ami körülvesz.

ZS. Csiklandó nevetés a szerelmed karjaiban.