2013. április 14., vasárnap

3.

Lakott a környékünkön egy kutyasimogató. Minden reggel korán nekiindult a ligetnek, és sorra simogatta az össze kutyát. Nem volt olyan öreg, de már fiatal sem. A ruhája mindig színes volt, de kopott. Nem volt erős illata, de mindenki a tavaszt látta benne. A kutyák szerették, a kutyák gazdái nem mindig. Ha látták, hogy jön, sokan elindultak a másik irányba, nehogy találkozniuk kelljen vele. Cibálták a kutyájuk pórázát, és erőnek erejével fordították el őket a simogatótól. Persze, a kutyák értették a miértet, de akkor is szerették a simogatót, és ezen nem tudtak, nem is akartak változtatni. Volt a simogatásában valami, és egymás között meg is beszélték, hogy mi.

Majka mosolya

Van ez a Majka lány, akiről most olvasok. Egy lengyel kisfaluban él, még kicsi, és olyan jó, hogy az már önmagában megéri. A ház körül segít az anyukájának, önzetlenül szereti a barátait, szófogadó, kedves, energikus. Az olvasó pedig mindig a főhőssel azonosul. A főhőst pedig a barátai újra és újra meglepik azzal, hogy kicsinyesek, önzők, irigyek, nem becsülik meg azt, amit Majka jelent az életükben. Ha mindenki a főhőssel azonosul, akkor mindenki észreveszi magában Majkát? Ha mindenki vele azonosul, akkor vajon észreveszik-e, ha ők inkább Ula vagy Tadek? Vajon mi lesz Majkából felnőtt korára, hogyha minden önzetlenségét ő szívja meg? Hogy lesznek az igazán jó emberekből áldozatok? Ha mindenki ilyen meséken nőne fel, akkor is önző, kicsinyes és irigy felnőttek igazgatnák a világunkat? Mikor tűnik el az emberből az önzetlenség, és hogy kerül bele?
Mindenkiben ott van Majka? Önvédelemből leszünk önzők, irigyek és kicsinyesek? Miért nem tudunk örülni a másik sikereinek? Miért nem keressük a jót, s miért találjuk meg mindig a rosszat?
Majka most olyan nekem, mint a Muzsika hangja Máriája, mint minden mosoly, amit az ember önkéntelenül tesz. Az álmálkodás, rácsodálkozás, "az élet szép" mosolya. Tegnap néztük a csatornádon az Öröm óda flesmob változatát. Ott sok ilyen mosolyt láttam. Abban a pár perces klipben sokan voltak Majkák. Azokban a mosolyokban mindig ott van a kisgyerek, aki az esti elalvás előtt a szépről és a jóról hallja a meséket, amiknek a végén a rossz legyőzetik, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

2013. április 11., csütörtök

Költészet napjának



Még hinni kell, mert látod, megjött a tavasz is!

Még hallgass meg, nem mondtam el mindent,

s talán pont az a szó segít, amit most mondanék,

vagy csak azért hallgass meg, mert addig is vagy,

s addig is érzem, hogy vagyok, vagyunk, leszünk.

Kedvelem azt, aki bölcs, és szeretni tanít, érted?

És a szívem élve keresztre feszít, és vacog a fán,

és gyerekszívvel  fontosnak látszik, és játszik,

egyre, egyre játszik egy toronyban, és szertenéz,

és nem lelé honját a hazában, mert basznak,

takarítani legalábbis, én meg még ordítok,

és toporzékolok, és egyre jobban szeretem

a gyerekeket, mert édes emlékem is annyit ér,

hogy se bal, se jobb, sorsom sem adnám,

tudd meg, mert bennem él minden,

s amíg élek, én ilyen bolond leszek,

s néha semmi értelme semminek,

néha az alfából lesz az omega,

az alanyból meg a tárgy,

s néha nem te,

ha nem

én.

2013. április 2., kedd

2.

A bot csak ázott a vízben. Régóta leszakadt már arról a törzsről, amihez tartozott, és az eltelt időszakban hozzászokott ahhoz, hogy a hullámok jönnek, mennek, aztán elmaradnak. Ha jönnek, akkor játék van, ha mennek, akkor magány, ha pedig elmaradnak, akkor ott vannak a csillagok. Mindig van valami, és ezt a bot is tudta. Ázott, mert egy öbölbe jutott, aminek egyik oldalán a part, másik oldalán meg a hajókötél volt. Ázott, és aztán megunta, hogy csak ázik. Várta a hullámokat, a játékot, és ki akart jutni újra a nyílt vízre. Próbálta magát kicsit toszogatni a hajókötél felé, de hát ő csak egy bot volt, és ezt hamar belátta. A külső segítség pedig már nem volt messze. Egy kisebb fajta hullámcsapat figyelt fel rá, és lelkesen játékba hívták. Húzták, vonták, macerálták, de olyan picikék voltak még, hogy egyhamar belefáradtak, és suhantak haza uzsonnára. A botot persze ott hagyták, mert mégse lehet elvinni egy botot uzsonnára?! A bot is tudta ezt, ezért  elbúcsúzott a kis pulyahullámoktól, és az utolsó lendületeiket meglovagolva odasodródott a kötélhez. - Kötél, engedj el, már unom itt! A kötél persze nem válaszolt. - Kötél, engedj el, nekem már nem jó itt, szabadon szeretnék úszkálni, mint azelőtt! A kötél ekkor csalódottan megrántotta kicsit magát, jelezve, hogy bár nincs kedvére a téma, de megfelelő érvekkel szemben nem állja útját a botnak. A bot meggyőző akart lenni, és hosszú filozófiai gondolatmenetek útján kifejtette a szabadság és a kiszolgáltatottság közötti kibékíthetetlen ellentéteket. A kötél bölcsebb lévén a szabadság és a kiszolgáltatottság között már nem látott olyan kibékíthetetlen ellentéteket, de érezte, hogy a botnak mennie kell. Még nem tudta elengedni. Ekkor jött két ember, és leültek a partra. A bot annyira belemerült a mondandójába, hogy nem vette észre, mikor az egyik ember fogta a kötelet, és szabadon engedte őt. A bot már csak a nyílt vízen jött rá, hogy nem búcsúzott el a kötéltől, a kötél pedig mindig is bánni fogja, hogy nem mondta el a botnak, mi is valójában a szabadság.

1.

Az örökmozgó teljfeljancsi sokáig várta a megfelelő pillanatot. Mivel nem tudott egyhelyben álldogálni, ezért háromszor megkerülte a tömböt, ahol a mozdíthatatlan mélytengeri kagyló lakott. Már korábban megbeszélték, hogy a mai nap más lesz, és mindenki beleteszi a közösbe, amit tud, és új dimenziókat nyitnak a fekete lyukban. Így is lett. Találkozásuk pillanatát megörökítették a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ami pont annyi lépésre volt az egyiktől, mint ahány körre a másiktól.