Lebuktatva

Mikor felmászott a fára, nem volt benne félelem. Már ott voltak a közelben a rendőrök, jöttek a gépek, az ismerősök kezdtek eltűnni, de ő csak mászott egyre feljebb. Hogy mikor lett ő akkora természetvédő, hogy az élete árán is megmenti azt a fát, aminek még a nevét sem tudja? Miért lett hirtelen olyan fontos a liget?
Ő tudta. Más azt hitte, hogy ezzel is csak ki akar tűnni, hogy ez megint csak egy újabb hepp, mert nem tud a seggén maradni, megint más pedig tisztelte a bátorságáért, drukkolt neki, bátorította, bajtársának fogadta. Ő tudta, hogy már nincs vesztenivalója. Neki már csak ez az egy fa maradt. Nem tudja megvédeni a diszkriminációval szemben a cigány gyerekeket, nem tudja befolyásolni a menekült családokkal szemben kialakult második világháborús gyűlöletet, nem tudja már szeretni a munkáját, nem tudja valóra váltani az álmát a családról és a nagy szerelemről, és semmiféleképpen nem tudja megváltoztatni azt a múltat, aminek ez a fa is szemtanúja volt. Hát ezért. Azért az estéjért, amikor ott ült egyedül, és olvasott nyáron, és B nem hitte el; vagy azokért az estékért, amikor a barátaival és B-vel üldögéltek ott és nevettek; vagy, amikor elvitték oda az apjukat; majd később az anyjukat; a száraz vörös borokért, a gomolyáért, a pride utáni verekedésért, az E-vel töltött kutyás délutánokért, szakítós megbeszélésekért, az idehozott és itt is érlelt szerelmekért és művészi szintű szenvedésekért, a pultosokért, akik már megismerték, s akiknek mindig megörült, a tavasz és a nyár illatáért, az otthon érzéséért, önmagáért. Nem a fa volt a lényeg, hanem az emlékek, amiknek egy részét már lezárták, bezárták, lebontották, felújították, lefestették, és most még ki is akarják vágni.

Az uszoda a folyosó végén

Az uszoda a folyosó végén van. Túl közel ahhoz, hogy ne zavarjon, és túl messze ahhoz, hogy legyőzzem magam. Persze, nem is hoztam fürdő alkalmatosságot, mert ruhát már nem vennék fel, és gatyában meg eléggé megbámulnának az emberek. Előbbiben rosszul érezném már magam, utóbbiban meg nem semmi látványosság lennék, amitől mások éreznék rosszul magukat.
Pedig nagyon szeretek úszni, és hiányzik is. Nem rég írtam a szigethalmi úszásról, amikor kölyökként minden nap úsztam a Dunában. Akkor még ruhában, mármint fürdőruhában, mert akkor még nem volt mi zavarjon. Ahogy megérkeztünk a Szigetre, a mi Szigetünkre, egyből mentem a stégre. Ott jó volt. Csend volt, csak magamat meg a békákat hallottam, a nádast, a vizet, a halakat ívni a parton. Egyből ugrottam is be, és úsztam. Beúsztam a holtág közepére, és balra indultam, a Krausz Jutka néniék stége felé. Imádtam a vizet, imádtam az izzadság és fáradtság nélküli mozgást, az izmaimat, és tudtam, láttam magam, hogy gyönyörűen úszok. Az egész testemet és a lelkemet is átadtam a mozgásnak, a levegővételnek, és minden izmomat egyenként irányítottam.
Mondták, hogy legyek úszó, de nem lettem. Az sem lettem. Soha nem voltam magam számára valami nagyon szép látvány fürdőruhában, de a vállaimat szerettem. Jártam úszni uszodába is. Nyíregyházán, a Júliába. Pontos menetrendem volt. 20 hossz, 10 perc gőzkamra, 2 perc a jéghidegben, 20 hossz, 10 perc gőzkamra...Vegyesben úsztam, időnként polgárpukkasztás és menőzés címen pillangóztam is. Nem mondanám tökéletesnek a pillangómat, inkább molylepke az, de maga az érzés olyan erőt és energiát ad, hogy nem érdekelt a látszat. Süvítettem, és az nekem elég volt. Mindig úgy jártam az uszodában, mintha valami profi sportoló lennék. Nem beszélgettem, nem mosolyogtam, csak koncentráltam. A gőzkamrában meg elszállt a fantáziám. Az egyik kedvenc fantáziám, ahogy a gőzben szexelnek az emberek. Ott ültem, és elképzeltem, ahogy meglesek egy párt, ahogy totál egymásra és egymásba kattannak. Ahogy egyre idősebb lettem, egyre pontosabban el tudtam képzelni, és a mai napig ez van, ha valahogy szóba kerül a gőzkamra. Életem egyik legbűnösebb helye. Ha tudták volna az emberek, hogy én ott miken fantáziálok, milyen aprólékosan kitervelek minden mozdulatot, minden érintést, hangot, lépésről lépésre! Persze, nem tudták.
Mindig nagyon zavart, ha nőként néztek meg. A sors iróniája, hogy elég jó nő voltam, azzal a mínusszal, hogy ezzel egyáltalán nem voltam hajlandó soha semmit kezdeni. Azt akartam, hogy bennem az úszót lássák, és ne a lányt. Zavarban voltam a tusolókban, mikor akarva, akaratlan megláttam a lányokat és a nőket. Rajtuk minden olyan természetes volt. A súlyok, a domborulatok, a mozdulatok. Én csak túl akartam lenni valamin, ami kötelező kelléke az életemnek. A testemen. Csak a vízben volt jó, és, ha összegörnyedve ültem a gőzben.
És ez egyre rosszabb lett. Persze, néha, mint egy transzvesztita, tettem azért, hogy a tőlem idegen test elérje a kívánt hatást abból, akiből ki akartam váltani a kívánt hatást. Igen, volt ilyen, egyszer vagy kétszer, amikor olyan valakivel voltam, aki szerette, ha a testemmel tud azonosítani. Talán éppen ezek kellettek ahhoz, hogy végre leessen minden.
Miután pedig leesett, nem mentem vízbe többet, csak gatyában és pólóban. Ami persze egyenes út a megfázásba, úszni sem lehet tőle rendesen, és nem is jó érzés.
Eltűnt az a felszabadultság, amit a víz jelentett, és most a víz vár engem. Még hiába. Itt van a folyosó végén, de nekem még ez túl messze van.
Ha üres lenne és sötét, akkor kisgatyára vetkőznék, odamennék a dobogóhoz, fejest ugranék, és a testem  megszűnne formának lenni, csak az izmok működnének, és újra látnám magam, ahogy megnyerem az olimpiát.

Öt pad Egerben

Az első padon idős házasok ültek. Kívülről legalábbis ezt lehetett róluk gondolni. Ruházatuk alapján azt mondanám, hogy kevés nyugdíjból, de elégedetten élnek, legalább két gyerekkel, és legalább hat unokával valami környéki kis falu egyik udvaros házában, ezer éve, a napi rutinnak és az ünnepeknek áldozva az életüket.

Az urat Jánosnak hívták, és két hete ismerkedett meg Erzsébettel a neten. Mindketten özvegyek, és olyan társra vágytak, akivel lehet üldögélni a padon, aki nem vár nagy dolgokat, de észreveszi, ha a másiknak szüksége van rá.

A második padon egy család ült. Kívülről legalábbis ezt lehetett róluk gondolni. Az apa nagyon fess volt, frissen nyírt hajjal, szemüveggel, ápolt, drágaórás kézzel. Olvasott. Újságot. Az anya a pad másik oldalán pakolta a táskájából a szendvicseket. Negyvenes, dekoratív nő volt, de szemmel láthatóan inkább már anya, mint nő. Dús haját összefogva hordta, öltözködése is inkább praktikus volt, mint fess. A két gyerek közöttük üldögélt. A kisebbik fiú az apját leste, és próbált beleolvasni az újságba, hátha ezzel magára tudja terelni a férfi figyelmét. Közben lóbálta a lábát, egyik kezével babrálta a kabátja zsinórját, másik kezével meg tolta egyre feljebb magát, hogy még jobban bele tudjon látni abba, amit az apja olyan komolyan néz. A másik fiú már evett. Mintha a világ legjobb dolga lenne az evés, úgy evett. Nem vett tudomást sem a testvéréről, sem az anyjáról, sem az apjáról, csak evett.

A férfit Márknak hívták. Két hete jött rá, hogy a felesége már nem szereti, és találkozgat az egyik osztálytárs apukával. Nem tud ellene tenni, mert megint utazik, és megint sokáig lesz távol. Szégyelli, de a fiait, Ádámot és Marcit hibáztatja mindenért. Míg ők nem voltak, a felesége, Fanni, mindig vele utazott, bejárták az egész világot, és mindenhol szeretkeztek, ahol csak lehetett. Néha ott is, ahol nem.

A harmadik padon egy rokker lány ült. Legalábbis ezt lehetett róla gondolni. Fekete bakancshoz, fekete farmer, fekete pulóver, bőr és fém ékszerek, színesre festett haj, lila füles, nagy fekete háti táska. Valami régi könyvet olvasott, közben dohányzott. Olyan magányosnak tűnt és olyan elveszettnek, ahogy a korabeli tinédzserek tudnak csak magányosnak lenni és elveszni. A meg nem értett magányosok, akik összeverődnek, és együtt beszélik meg, hogy miért is olyan nagyon nehéz az élet a szülők, a suli, a szerelem meg az elvárások miatt.

A lányt Elvírának hívták. Fél éve halt meg az öccse. A zeneművészetin tanul, két hangszeren játszik, időnként zenét szerez, és két hete kezdte el olvasni az öccse kedvenc regényét, a Gyűrük urát. Lassan halad vele. Schubertet hallgat.

A negyedik padon egy fiatal pár ült. Legalábbis ezt lehetett róluk gondolni. A fiún öltöny volt. Fekete, elég elegáns, kicsit olyan, mint amiben az ember az államvizsgájára megy. A lányon is kosztüm, kicsit kevésbé elegáns, de mindenképp különleges alkalmakra tartogatva. Egyikük lábbelije sem illett az öltözetükhöz. A fiún fekete műbőr cipő volt, enyhén sportos beütéssel. A lányon egy barna félcsizma, kicsit már meleg ehhez az időhöz. A fiú ölelte a lány vállát, a lány hozzábújt a fiúhoz, mint egy kismacska, és a fiú kezét nézte. Nem nagyon vettek tudomást a világról.

A fiút Dávidnak hívták. Két hete költözött Egerbe Sajókazáról, és egy órája vette feleségül Barbit, akivel tizenhét éves koruktól kezdve együtt voltak. A családjaik nem örültek a kapcsolatuknak, és így az esküvőt nem is mondták el nekik. A szakiskolás osztályfőnökük és Barbi legjobb barátnője voltak a tanúik.

Az ötödik padon egy nagymama ült. Legalábbis ezt lehetett róla gondolni. Nagymamás volt a ruhája, a cipője, a sminkje, még a haja is. Sokat nézte az óráját, időnként elővette a nyomógombos, kinyithatós mobilját, és szomorúan, aggódva visszatette.

Panninak hívták. A harminc éve nem látott nagy szerelmét várta, Katát, akivel olyan sokáig hitték, hogy lehet közös jövőjük, hogy még repülőjegyet is vettek Amerikába. Aztán Kata eltűnt. Panni sokáig kereste, várta, aztán feladta. Évek múlva hozzáment a legjobb barátjához, akivel örökbe fogadtak egy testvérpárt, s már három unokájuk is van. Két hete kapott levelet Amerikából. Kata vonata késett. Tizenkét percet.