2014. január 25., szombat

Doboz-kidoboz

Turkáltam a pár évvel ezelőttiben, és találtam valamit, amit írtam, és csak nézem, hogy ez komoly, hogy azóta alig van új gondolatom, és még mindig ezen lovagolok, és hogy már akkor is, s talán mindig és örökké ezeken fogok kattogni?

"Honnan tudjuk, hogy élünk, és nem álmodunk? Soha nem fogjuk megtudni, mert a válasz az a bizonyos halál, amit a végnek hívunk. Mi módja van mégis annak, hogy élővé tegyük az álmunkat úgy, hogy a lehető legbiztosabbak legyünk abban, hogy az maga az élet? Ásni kell. Egyre mélyebbre és mélyebbre. Feltenni azokat a kérdéseket, amiktől félünk, s megválaszolni őket. Mindenkiben ott vannak a válaszok, de nem tanuljuk meg hozzájuk a kérdéseket. Ahogy telnek az évek, úgy felejtjük el a kérdezés lényegét. Azaz a kíváncsiságot, a valódi érdeklődést, a valódi vágyat arra, hogy megtudjuk valamire a választ. A kisgyerek azért kérdez annyit és olyan szorgalmasan ismételve, mert az élete megismeréséhez, a dolgok megértéséhez kellenek a válaszok. Aztán, ahogy nő a tapasztalás, ahogy kezdi kiismerni magát a világában, úgy fogynak a kérdések, úgy lesz egyre kevésbé nélkülözhetetlen az új, az idegen ismerete. A felnőttkor lényege a doboz. Mindenki növeszt maga köré egyet. A doboznak pedig falai vannak, amik védenek és elzárnak az újtól, az idegentől. Attól a lehetőségtől, hogy igazán megismerjük magunkat és a világunkat; és attól a lehetőségtől is, hogy rájöjjünk az életünk értelmére, vagy legalábbis megértsük az álmunkat.
A doboz a felszín, a biztonság illúziója, amit féltünk. Ezért nem kérdezünk, ezért éri meg válaszok nélkül ragaszkodni a véletlenek létéhez.
Akinek nincs még doboza, annak nehéz dolga van, hiszen vagy bele kell férkőznie mások dobozába, vagy keresnie kell azokat, akik ugyanolyan lelkesedéssel keresik lényegüket, mint ő. A sors iróniája, hogy a keresők magányos és egoista lelkek, akik nem tűrik meg maguk mellett a másik keresőt; s ugyanakkor képtelenek elfogadni a dobozlétet. Tanítók, akik szét akarják robbantani a dobozokat, hogy újra megtanítsák kérdezni az embereket. Vagy a küldetés vagy a magány. Nem sok különbség van, éppen egy illúziónyi.
A felszínt legyőzni minden percben, lehetetlen. A legerősebb kísértés a biztonság. A kísértés legyőzéséhez tudni kell, hogy a biztonság illúzió, mely lezárja az utat, végessé teszi a végtelent. A felszín könnyű. Ösztönök uralják, tervek és valódi gondolatok nélküli ösztönök. Könnyű belesodródni, és elvesztegetett idő benne maradni. Az ösztönök nem a valóságot bizonyítják, hanem életünk hiányaira világítanak rá. Az éhség, a szomjúság, a szexuális vágyak, még a megszólalás feszítő vágya, az agresszió is csak a hiányt jelzik.
A dobozolt emberek már nem tudják visszakeresni az ösztönök okait, illetve nem látják meg valódi lényegüket. Azok pedig, akik visszakeresik az okokat, nem biztos, hogy meg tudják változtatni a hiányt, melyből fakadnak. Gyakran ezek az ösztönök vezetnek tévútra, sodornak bele a társadalmi konvenciók és tapasztalatok illúziókkal teli, sekélyes világába, ahol az egyén elvész, és átveszi az irányítást egy hatalmas doboz, amit a sok kis doboz tartalma tesz látszólag teljessé és értelmessé, miközben semmi más, csak egy szabályokkal teli biztonság-illúzió.
Nem az az élet, ha szabadon engedjük az ösztöneinket, hanem az, ha értjük őket. Nem baj az, ha utat engedünk nekik, de tudnunk kell a miérteket. Tudatosan kell vállalnunk a tényt, hogy az ösztönök eltérítenek a mélyebb szintektől, és talán soha nem találunk vissza hozzájuk.
Az ösztönök végesek, míg az ösztönök okát képező hiányok megértése eljuttat egy végtelenebb szintre, egy nagyobb igazsághoz. Vagyis, aki csak az ösztöneit csillapítja, az képtelen a valós hiányt megszüntetni, s egyre távolabb kerül lényege megértésétől, az álmok valóságától, az élet értelmétől.
A valódi hiányt érteni csak akkor örömteli, ha orvosolni is tudjuk; s gyakran az orvosság keresésével, próbálgatásával eltöltött idő, és a sikertelenség okozta fáradt kétségbeesés feladáshoz vezet; a feladás pedig a dobozhoz.
Hiába tudom, hogy mi a hiányom, mi a hiányérzetem oka, s hiába ismerem magam a lehető legmélyebb szintekig, örökké kérdezve, frissítve a már meglévőt; ha a hiány betöltéséhez legtöbbször az kell, hogy a dobozlakók feladják a biztonságukat.
Jelen esetben egy konkrét dobozlakó, akit próbálok megérteni, akinek az ösztöneiből megpróbálom feltérképezni a hiányait, hiányai megszüntetéséhez keresem a lehetőségeket, s közben mindezt próbálom lefordítani neki, hogy ezzel is segítsem őt abban, hogy megszabaduljon a dobozától, és méltó társam legyen az élet értelmének keresésében, a helyes és leghasznosabb úton való osztozásban.
Meglehetősen önző erőfeszítés ez részemről, melyben a lelkiismeret-furdalást csak az a hit enyhíti, hogy a szabadság felszabadító érzés, a dobozlét pedig oxigénhiányos állapot, mely lassítja az agyat; s ettől megmenteni a lakót alapvetően nemes, és minden bizonnyal hálás.
Igen, azt merészelem gondolni, hogy a biztonság-illúzió elvesztése jó; hogy a bizonytalanság szabadság; hogy önmagunk megkérdőjelezése vezet csak a válaszokhoz és az abszolút boldogsághoz.
Valójában sokszor felettébb unalmas már a saját lelkem vájkálása, és nem találok benne annyi feladatot, amennyit kéne; s ezért sokkal vonzóbbnak tűnik mások tanítása. Lehetne ezt sokkal egyszerűbben is mondani, és sok közmondás vonatkozik azokra, akik nem a saját dolgukkal törődnek; de az őszinteség mindenképp honorálnivaló.
Nem megváltoztatni akarom én őt, hanem életrekelteni. Magamnak? Talán. Talán bennem van Pygmalion-átka, aki csak azt tudja imádni, akit ő teremtett; de talán pont a teremtési folyamat az, ami engem a küzdésre késztet.
Le akarom fejteni róla a dobozt, mert tudni vélem, hogy ki lenne ő doboz nélkül; tudni vélem, mikor tette fel az utolsó igazi kérdést, és mikor lépett be a konvenciók világába, mikor tévedt el saját magában, mik azok az ösztönök, mik azok a hiányok, amik hozzám vezették, s mitől tudnánk meggyógyítani egymást.
Nem kért erre, és nem hajlandó meghallani a szavaimat, megérteni a tetteimet. Nem hajlandó eltávolodni a felszíntől, és feltenni a valódi kérdéseket. Fél a válaszoktól, fél az illúziók elvesztésétől, az önismeret küzdelmeitől, és legfőképp fél a biztonság hiányától.
Kitörési kísérletei ámulatba ejtenek, és tanítóként büszkén pillongok tanítványomra; miközben szeretőként elviselhetetlen képekkel birkózóm.
Ha le is veti a dobozt, kevés eséllyel leszek én társa az életben, az igazi álmokban. Ha pedig nem veti le, akkor azért nincs értelmünk. Ez a felismerés még olyan fájdalmas, és annyi ösztönt szabadít fel, melyek természetesen elemzés alatt állnak, hogy félek beletaposni saját hiányaimba, s egyre vonzóbbá válik egy kis felszín, egy kis illúzió, egy kis paradox szabadság a mélyásás küzdelmes évei után.
Kár, hogy képtelen vagyok véges dolgokkal tervezni. Márpedig minden ösztön véges."