Ma

Van valami a levegőben,
és én ott vagyok benne.

Petri György mosolya

Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S meg is haltál, s én már belőled írtam
a felvételit, s ott ragadt bennem a macskád,
s megtanítottál észrevenni az írásjelek közét,
s ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
a szüleimnél titokban, szerelmi bánatban
és pizsamában
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk, melyről te jutsz eszembe,
s valaki, ki mindig ezt akarta nézni
egész életében, s végül nem tette,
ahogy mások sem váltották be
a hozzám fűzött reményeiket, s
ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
Istennek, akiben úgy hittél,
hogy szinte észre sem lehetett venni,
de mégis ott volt, mint a macska,
s az iróniában áztatott félelem,
s az utolsó, nekem első köteteben
minden átrágott őszinteség, s
a szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint.
Vagy az eltelt idők emlékei és egy friss szerelem,
vagy, amikor egy műtét előtt mindent tudsz,
vagy, amikor semmi nem egyértelmű,
amikor egy temetőben vagy a legboldogabb,
vagy éppen egy zacskó popkornnal a kezedben.
A mosoly egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
A hiba, s nem a tökéletes, hisz abban nincs semmi,
ami nem mindenkié, ami kisajátíthatóan
és talán örökre csak a tiéd, mert te vetted észre,
s a te szívedbe markol legjobban,
s a te szavaidat mondja ki, a te zenédet zenéli,
s te érzed magad tőle annyira élőnek,
hogy el is felejted, mennyire közel van
az első mondat,
de nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.
Mert az angyal ott van a romantikában,
és ott van a baszásban,
ott van az elkövetőben, s az áldozatban,
ott van. Ott, csak időnként felnövünk,
s megtanuljuk, hogyan legyünk
könnyen, gyorsan hülyék.