Passz

Belefutok az álmaimba, és nehéz felébredni. Játszom a gondolatokkal és a szavakkal, hogy hátha nem kell kimondani azt, amit nem akarok.

Ilyenek vagytok ti emberek!

Sokan kérdezik, hogy ki pénzeli az Amnesty-t. Nem azt kérdezik, hogyan segíthetnének, hanem, hogy igaz-e, hogy a Soros támogatja, meg, hogy libsi, meg egyébként is, kinek van ideje mások sorsával foglalkozni, mikor az övé sem rózsás. Furák az emberek.
 Egy 12 éves kislány Ózdon a drámatáborban egy mondatos szerepet kapott, de azóta is mindig a fejemben van: Ilyenek vagytok ti emberek. Ahogy ezt mondta! Ezt a kislányt Dzseninek hívták, és azóta meghalt leukémiában, és nagyon sokszor jut eszembe. Olyan vadóc volt, annyira szeretnivaló, hogy mikor megtudtam, hogy meghalt, szégyelltem magam, hogy nem tettem érte egy kicsit többet, hogy tudja, mennyit jelentett nekem ő, mit tanultam tőle az életről, és mit jelent nekem az a hülye mondat.
Nem mindenkinek adatik meg az a csoda, hogy farkasokat tanítson, s akinek megadatik, azok közül is túl sokan, csak kutyát akarnak belőlük nevelni. Pedig a farkas gyönyörű, minden, ami vad gyönyörű és veszélyes, mert szembe megy a társadalmi elvárásokkal.
Hogy jön ez az Amnesty-hez? Az emberi jogok megtanítanak arra, hogyan becsüld meg magad és a másikat is. Nem kell semmi más, csak az, hogy tudd, mindenki a saját életének a főszereplője, és meg kell ismerni egymást ahhoz, hogy eldönthessük, akarunk-e szerepet a másik filmjében, vagy akarjuk-e bevenni a másikat a filmünkbe.
Nagyon szeretném, ha több olyan embert ismernék, aki képes arra, hogy puszta emberi önzésből jót tegyen más emberekkel. Mert ugye önzetlen jócselekedet nincs.
Itt van ez a Levélíró Maraton. Komolyan mondom, mikor megismertem az egészet, olyan volt, mint egy mese. Sok ember ír levelet, és ettől valakit kiengednek a börtönből, valakinek meg kivizsgálják az ügyét. Levelek miatt. Megismertem olyan sorsokat, amikre nem lehet azt mondani, hogy na és, nekem is van bajom. Mert nem. Kurvára nem. És hálát adok az Istennek, hogy nekem nem kellett átélnem semmi olyat, amit nekik; hogy még mindig az lehet a legnagyobb bajom, hogy a magánéletemben eligazodjak.
Mindenki megérdemli, hogy jól érezze magát a filmjében; de mindenkinek kötelessége másokat is segíteni abban, hogy az jól érezze magát az ő filmjében.
Úgyis meghalunk, de jobb esetben úgy halunk meg, hogy hagyunk legalább egy mondatot vagy gesztust valaki másban.

Kóbor élet

Mindig vége van valaminek,
valaminek mindig vége van,
vége mindig van valaminek.

Kutyák áznak az esőben.

Transzformersz

Kölyökként imádtam a transzformereket, felnőttként meg az lettem.
Emlékeztek? http://www.youtube.com/watch?v=EgcI0RuVHUU
Holnap leszek 32, és ezt az egész világ megünnepli: 

Transzformersz

Anya, én nekem sose lesz

olyanom, ami Öcsinek ott van,

és miért nem, kérdem én,

s kértem én, de nem lett,

szóval én akkor most,

hogyan is vagyok,

ha belenézek a tükörbe?

Szép, szép, de ki is vagy te,

ki vissza nézel, hol is vagyok

benned én, és mikor is lesz

az én ott a tükörben?

Mindegy, a napok telnek,

van aki tudja, van aki sejti,

van aki meg

és van aki félreérti.

Az idegenek néznek,

keresik az elsődleges

és másodlagos jeleket,

hát mellem az van, tessék,

most örülsz?

A fiúk nem sírnak,

szokás mondani,

hát itt jegyezném meg,

hogy nem kéne ráerőltetni

a fiúra a vagányt,

a lányra meg a szoknyát,

hadd döntse már el

az a csöpp gyerek, hogy

akar-e a sztereotípiának felelni

meg vagy egy kicsit másképp élni

át az életet az életén,

mert ha hontalan vagy

két nem között,

akkor az azért nem olyan egyszerű,

és magad helyett arra figyelni,

hogy a család ne szégyellje

magát helyetted is,

ha már megint nem illesz a képbe,

és ha nem lennék

annyira magyar,

elmennék külföldre,

hogy Bangladesben éljem meg

magam, vagy itt vagy ott,

hova pénzért mennek az emberek,

én meg mennék, hogy végre az legyek,

akin nem keresik a válaszokat,

és nem kell műtét, hogy döntésre jussak,

ahol én csak én vagyok,

és te pedig azzal vagy elfoglalva,

hogyan lehetnék én is meg te is

az aki, és arról beszélni,

hogy de szeretnék egy kutyát,

hogy mekkorát táncoltam az éjjel,

hogy kezdek megöregedni,

és mikor ülök a tévé előtt,

arra gondolok, de jó lenne

egy kis popcorn.

http://www.youtube.com/watch?v=EgcI0RuVHUU

stop

Egyszerre csak egyet lehet. Miden útelágazásnál dönteni kell, és ez akár szívás, akár nem, de így van, ha tetszik, ha nem, de akkor is, mindig is, így van. Tegnap megpihentem a sarkon a gesztenyefán. A legmagasabb ágán ülve kémleltem a beláthatót, és próbáltam megcsalni magam, kikerülni a halálhoz vezető utak verzióit. Jó illat volt, jó volt fogni a gubicsokat, jó volt elrejtőzni a levelekben, és jó volt, hogy nem hallottam onnan a tévét. Eszembe jutottál. Mindannyian eszembe jutottál. Merre sétálnánk most, ha nem jön közbe az útvonalterv-változás? Hány amerikáner film készülhetne még belőlünk, hány jutub videó, és hányan lájkolnának  minket kézenfogva az utcán? Mit válaszolnál arra, amit kérdeztem tegnap, és nem kaptam választ, se kielégülést, csak megcsináltam a vacsorát, hogy azzal is teljen a feszültség. Mit mondtál volna, ha időben tudod, amit már nem fogsz nekem megmondani? Hol vagyok én benned azóta, hogy már kívüled lettem? Sokszor jutsz eszembe, mindannyian. Főleg a gesztenyefán.

Hangyányi epilóg

Fej, tor, potroh. Isten, mindennapok, szex. Grafológia. Anya, én és Apa. Múlt, jelen, jövő. Fejem, torom, potrohom.

5.

Bedobod magad a gépbe, és keresed az átalakításhoz legmegfelelőbb gombot. A tested már beszorult a lelkedbe, az átalakítás megkezdődött, és látod a kivetítőn azt, amire mindig is vágytál. A lelked átsüti minden porcikádat, felperzseli a sérüléseket, míg te csak fekszel a gépben, a sült hús szagú nirvánában, és időnként megfordul benned a gondolat, hogy félsz, hogy nem tudod, mi vár rád abban a világban, ahol nem a test uralja a lelket. Érzed, mindent érzel. Te nyomtad meg a gombot, és nem fordulhatsz vissza. Szabaddá válsz, és ez szokatlanul nagy fájdalom. Búcsúzol mindentől és mindenkitől, testi léted minden érintésétől, és még egyszer utoljára összeszarod magad.

én és énke meg te és te

Látlak, baszki,
tudod, hogy látlak,
akárhol megtalállak,
s beraklak a kádba,
meg a tükör elé,
hogy mosd le magadról,
mit, hát azt a sok szart,
amit magadra kensz,
hogy ne lássák,
mennyire szép vagy.

Nem, ez nem az enyém,
ez mégis a tied,
a te dolgod,
nem a gyerekem,
önálló vagy,
de kikacaglak,
sajnálom,
de igen.

Rossz példa a jó példának

Mondjátok meg, hát mellébeszélek én? Iszom én bort, ha vizet prédikálok? Prédikálok én vizet a bor helyett? Nem vagyok tökéletes, ez nyilvánvaló. Hibáztam. Megbántottalak téged és téged is, na meg őt és őket is. Nem mindig tudtam helyesen dönteni, és a belső törvényeimet mindig jobban tiszteltem, mint a külsőt...vagy nem így van? Nem veszem elég komolyan az életet? Nem gondolkodom eleget azon, mi a jó és mi nem az? Nem szeretek eléggé, ha azt mondom szeretek? Ha ígértem valamit, betartottam-e? Tudom, hogy némileg elhasználódtam ennyi év alatt, és a szívem sem a régi, és nagyon sok már az emlék a szelektívben, és képtelen vagyok leállni a neveléssel, és türelmetlen vagyok a szánalmas felnőttek szánalmasságával szemben, de könyörgöm, hát nem szánalmasak? Csinálnak boldogtalan gyerekeket, akikkel nem szeretnek foglalkozni; arcokat mutatnak ide és oda is, beszélnek mindig fölöslegesen, magukat többre tartják a gyereknél, mentséget találnak mindenre, ujjal mutogatnak mindenkire, kétszínűen repkednek, mint a lepkebőrbe bújt moly, és olyan nagyon szerencsétlenek, hogy egy váratlan öleléssel el lehet hallgattatni az összeset.

4.

A világ olyan amilyen, gondolta magában egy dallam, és mégis életre kelt. Dacolt a felnőtt mesék politikai drukkereivel, a szkeptikusok romlott sajt szagú fáradtságával, és nekivágott az ismeretlennek. Szerelem szülte, szerelemre született, és szerelmet hirdetett. Csak egy dallam volt, porszem, mint akármelyikünk, de felvette a harcot a rákkal, és a szövetekbe beépülve gyógyította az elhalt sejteket. Szerelem szülte, szerelemre született, és szerelmet hirdetett.

3.

Lakott a környékünkön egy kutyasimogató. Minden reggel korán nekiindult a ligetnek, és sorra simogatta az össze kutyát. Nem volt olyan öreg, de már fiatal sem. A ruhája mindig színes volt, de kopott. Nem volt erős illata, de mindenki a tavaszt látta benne. A kutyák szerették, a kutyák gazdái nem mindig. Ha látták, hogy jön, sokan elindultak a másik irányba, nehogy találkozniuk kelljen vele. Cibálták a kutyájuk pórázát, és erőnek erejével fordították el őket a simogatótól. Persze, a kutyák értették a miértet, de akkor is szerették a simogatót, és ezen nem tudtak, nem is akartak változtatni. Volt a simogatásában valami, és egymás között meg is beszélték, hogy mi.

Majka mosolya

Van ez a Majka lány, akiről most olvasok. Egy lengyel kisfaluban él, még kicsi, és olyan jó, hogy az már önmagában megéri. A ház körül segít az anyukájának, önzetlenül szereti a barátait, szófogadó, kedves, energikus. Az olvasó pedig mindig a főhőssel azonosul. A főhőst pedig a barátai újra és újra meglepik azzal, hogy kicsinyesek, önzők, irigyek, nem becsülik meg azt, amit Majka jelent az életükben. Ha mindenki a főhőssel azonosul, akkor mindenki észreveszi magában Majkát? Ha mindenki vele azonosul, akkor vajon észreveszik-e, ha ők inkább Ula vagy Tadek? Vajon mi lesz Majkából felnőtt korára, hogyha minden önzetlenségét ő szívja meg? Hogy lesznek az igazán jó emberekből áldozatok? Ha mindenki ilyen meséken nőne fel, akkor is önző, kicsinyes és irigy felnőttek igazgatnák a világunkat? Mikor tűnik el az emberből az önzetlenség, és hogy kerül bele?
Mindenkiben ott van Majka? Önvédelemből leszünk önzők, irigyek és kicsinyesek? Miért nem tudunk örülni a másik sikereinek? Miért nem keressük a jót, s miért találjuk meg mindig a rosszat?
Majka most olyan nekem, mint a Muzsika hangja Máriája, mint minden mosoly, amit az ember önkéntelenül tesz. Az álmálkodás, rácsodálkozás, "az élet szép" mosolya. Tegnap néztük a csatornádon az Öröm óda flesmob változatát. Ott sok ilyen mosolyt láttam. Abban a pár perces klipben sokan voltak Majkák. Azokban a mosolyokban mindig ott van a kisgyerek, aki az esti elalvás előtt a szépről és a jóról hallja a meséket, amiknek a végén a rossz legyőzetik, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

Költészet napjának

Még hinni kell, mert látod, megjött a tavasz is!

Még hallgass meg, nem mondtam el mindent,

s talán pont az a szó segít, amit most mondanék,

vagy csak azért hallgass meg, mert addig is vagy,

s addig is érzem, hogy vagyok, vagyunk, leszünk.

Kedvelem azt, aki bölcs, és szeretni tanít, érted?

És a szívem élve keresztre feszít, és vacog a fán,

és gyerekszívvel  fontosnak látszik, és játszik,

egyre, egyre játszik egy toronyban, és szertenéz,

és nem lelé honját a hazában, mert basznak,

takarítani legalábbis, én meg még ordítok,

és toporzékolok, és egyre jobban szeretem

a gyerekeket, mert édes emlékem is annyit ér,

hogy se bal, se jobb, sorsom sem adnám,

tudd meg, mert bennem él minden,

s amíg élek, én ilyen bolond leszek,

s néha semmi értelme semminek,

néha az alfából lesz az omega,

az alanyból meg a tárgy,

s néha nem te,

ha nem

én.

2.

A bot csak ázott a vízben. Régóta leszakadt már arról a törzsről, amihez tartozott, és az eltelt időszakban hozzászokott ahhoz, hogy a hullámok jönnek, mennek, aztán elmaradnak. Ha jönnek, akkor játék van, ha mennek, akkor magány, ha pedig elmaradnak, akkor ott vannak a csillagok. Mindig van valami, és ezt a bot is tudta. Ázott, mert egy öbölbe jutott, aminek egyik oldalán a part, másik oldalán meg a hajókötél volt. Ázott, és aztán megunta, hogy csak ázik. Várta a hullámokat, a játékot, és ki akart jutni újra a nyílt vízre. Próbálta magát kicsit toszogatni a hajókötél felé, de hát ő csak egy bot volt, és ezt hamar belátta. A külső segítség pedig már nem volt messze. Egy kisebb fajta hullámcsapat figyelt fel rá, és lelkesen játékba hívták. Húzták, vonták, macerálták, de olyan picikék voltak még, hogy egyhamar belefáradtak, és suhantak haza uzsonnára. A botot persze ott hagyták, mert mégse lehet elvinni egy botot uzsonnára?! A bot is tudta ezt, ezért  elbúcsúzott a kis pulyahullámoktól, és az utolsó lendületeiket meglovagolva odasodródott a kötélhez. - Kötél, engedj el, már unom itt! A kötél persze nem válaszolt. - Kötél, engedj el, nekem már nem jó itt, szabadon szeretnék úszkálni, mint azelőtt! A kötél ekkor csalódottan megrántotta kicsit magát, jelezve, hogy bár nincs kedvére a téma, de megfelelő érvekkel szemben nem állja útját a botnak. A bot meggyőző akart lenni, és hosszú filozófiai gondolatmenetek útján kifejtette a szabadság és a kiszolgáltatottság közötti kibékíthetetlen ellentéteket. A kötél bölcsebb lévén a szabadság és a kiszolgáltatottság között már nem látott olyan kibékíthetetlen ellentéteket, de érezte, hogy a botnak mennie kell. Még nem tudta elengedni. Ekkor jött két ember, és leültek a partra. A bot annyira belemerült a mondandójába, hogy nem vette észre, mikor az egyik ember fogta a kötelet, és szabadon engedte őt. A bot már csak a nyílt vízen jött rá, hogy nem búcsúzott el a kötéltől, a kötél pedig mindig is bánni fogja, hogy nem mondta el a botnak, mi is valójában a szabadság.

1.

Az örökmozgó teljfeljancsi sokáig várta a megfelelő pillanatot. Mivel nem tudott egyhelyben álldogálni, ezért háromszor megkerülte a tömböt, ahol a mozdíthatatlan mélytengeri kagyló lakott. Már korábban megbeszélték, hogy a mai nap más lesz, és mindenki beleteszi a közösbe, amit tud, és új dimenziókat nyitnak a fekete lyukban. Így is lett. Találkozásuk pillanatát megörökítették a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ami pont annyi lépésre volt az egyiktől, mint ahány körre a másiktól.

harónia

Rövid

A Thália Új Stúdiója, amit nem tudom, most hogy hívnak, a legjobb hely volt a Tháliában. Ott volt a Vagina monológok, a Kövek a zsebben, a Fürdőszoba, a De mi lett a nővel? és kedvenc darabom, aminek nem jut eszembe a neve...de, a Nénikém és én...na, azon úgy sírtam, mint egy gyerek.
Na de, tegnap megnéztem a Rövidet, és mivel a keresőm éppen mást keres, ezért kénytelen vagyok emlékezetből ajánlani.
Három nő, akik leisszák magukat a sárga földig, miközben az iszákos szeretőikről és férjeikről beszélnek. Kezdetben a közönség helyeslően bólogat - gondolom én-, mert ezeket az iszákos férfiakat hagyták el a nők. Aztán, ahogy tűnik el a vodka, úgy jön elő kettőjükből az őszinteség, mert mindegy is, hogy mit tettek ezek a férfiak, de nagyon szerették őket, és hát mindegy, hogy iszik vagy nem, csak szeresse, illetve még jobb, csak hagyja, hogy szeressék.
Ki az, aki igazán szeret? Mit jelent a szerelem? Mennyire kell kiakadni a megcsaláson? Az idő szépíti meg a dolgokat, a jelen sivársága, vagy azok a dolgok tényleg szépek voltak valójában? Kinek mi a tűréshatár?
Jó volt ott üldögélni Garai Judittal, a dramaturggal, ugye, Juci, de büszke vagyok rád, és hallgatni az ő belsőkörös nevetésüket, sustorgásukat; és közben abszolút nézőként élvezni azt a folyamatot, ahogy három színésznő a szondaképes szintről eljut az alkoholmérgezés határáig alig pár deci víztől.  Chaplinnek is tetszett volna, ahogy Györgyi Anna bejön egy fonalkutyával, és alig negyed óra múlva már megy a dilidöli őszinteség és kitárulkozás.
Szép volt a három Ulickaja-novellából Juci által írt szöveg, szép volt a színészi játék, szépek voltak a színésznők, szép volt a rendezés, szép volt a fiú a keretben...hát mi kell még?
Tömör volt és nyomatékos.
Külön élmény, és nekem végülis az előadás emlékezetéhez tartozik, hogy Kálmán János három év után is képes volt udvarolni nekem, ami az abszurditásán túl, felidézte bennem a 2008/2009-es színházi évadot, a betoncsókos társulati bulikat, a díszítők mackósságát, a Juditok uralmát, a művészeti titkári és kapusi múltam minden jobb - és ballépését.

Visszatérve és zárva magát az előadást, merthogy a legtöbb, ami színház esetén felmerülhet, és bennem most ez így is van: Megnézném még párszor.

http://www.thalia.hu/index.php/main/program/rovid_2236

szavak nélkül

...?...?
!!!???
...?....

.........
........!
?!?!?!
........?

...?...?
!!!???
...?...?


Még a könyvesben írtam fel egy hasonlót a táblára, mondván, hogy Keszeg Ádám verse. Nem tudom, honnan jött ez a Keszeg Ádám, de a gyerekek utána rákerestek a neten.
Azt szerettem volna megmutatni, hogy mit jelentenek az írásjelek, és mennyire meg tudják határozni a versek hangulatát.
Sikerült, és azóta is sikerül. Néha feltöltjük szavakkal.
Most már az emotikonoké a világ. Mosolyok, szomorú fejek, nevetős jelek, zavarban levős jelek...nem szeretem őket, mert valahogy elveszik a szavak értékét, és könnyű velük hazudni. Régebben még egy történetet elő kellett adni, egy udvarlást meg kellett fogalmazni, az udvarlás elfogadását is, és egy egyszerű baráti beszélgetésben is szavak voltak arra, hogy kifejezzük az érzéseinket.
Az emotikonok óta az irónia és a humor kevésbé tud érvényesülni. Talán ez zavar legjobban.
Persze a játék így is működik, csak tőlem még távol áll.

én mások szemével, mert megmondták

gyerek, tanárúr, ripacs, kurva, kisherceg, szabad, szenvedélyes, érzékeny, lányos, fiús, okos, leszarós, bevállalós, kisajátítós, tanárnő, kommersz, költő, médiás, naiv, alternatív,elempés, liberális, jobbos, balos, rapszodikus, kiszámíthatatlan, sértődékeny, zsidó, egoista, meggondolatlan, nimfomán, türelmetlen, vezető, erős, gyenge, vitatkozós, provokátor...

DOGA

Még a Janikovszkyban láttam, hogy az alsósok úgy csitítják a gyerekeket, hogy felteszik a kezüket.
Mikor átkerültem a Szászba, nem is tudom, hogyan, de jött ez a doga. Néha felmerül bennem, mi van, ha nem én találtam ki, de mivel szakirodalmat nem olvasok, ezért csak az marad, hogy valakitől láttam hasonlót, és magamévá tettem.
A spanyol viasz élménye megvan, ez a lényeg.
Szóval, elsőként felteszem a kezem, amit a gyerekek tíz msodperces késéssel észrevesznek, és elcsöndesednek. Ha mégsem, akkor felírom a D betűt a táblára (filc hiányában egy papírra).
Ezután jön az O meg a G, és végül az A.
Ha a gyerekek a DOGA felírást látják a táblán, akkor a következő órán dolgozatot írnak szigorított feltételekkel.
A módszer nagyon hasznos, mert nekem nem kell kiabálnom, és az osztály magának intézi el a hangoskodókat.
Imádom, mikor elkezdik mondogatni, hogy fogd már be, mert már fent van a kutya; vagy nem igaz már, hogy miattad írjunk; vagy nem látjátok, fent van a tanárnő keze...
Egy kollégámról tudok, aki próbálta átvenni, de őt benyelték a gyerekek, és a dogából dolgozatot faragtak, és továbbra is kiabált.
A PanoDráma csapata a Tanulni, tanulni előadás előtt velem is készített interjút, amiben többek között ezt a módszert is elmondtam. Mikor az előadáson láttam és hallottam magam, olyan volt, mint egy dicséret az ellenőrzőmbe.

első kérdések

...amikre tíz éves kor felett is lehet igaz válaszokat adni, nem úgy, mint az elvont kérdésekre, amikre érdemi választ a kor betöltése után lehetetlen...

 

mi lenne az a három szenvedély, amit magaddal vinnél egy lakatlan szigetre?

mit tennél bele egy csővázas hátizsákba, ha világgá mennél?

ki lenne az a tíz ember, akiket magaddal vinnél a föld alatti bunkerodba, ha jönne a világ vége?

mi az a tíz emléked, ami miatt érdemes volt megszületned?

mi az a tíz dolog, amit biztosan megtanítanál a gyerekednek?

ki az a tíz ember, akik biztosan magukkal akarnának vinni a bunkerukba?

mi az értékrendszered első tíz pontja?

ha megmenthetnél egy könyvet, egy filmet, egy festményt, egy zeneművet és egy technikai vívmányt, mik lennének azok?

mi az őt legjobb és legrosszabb tulajdonságod?

ki lenne az a kilenc ember, akikkel eltöltenéd az utolsó vacsorád?

mire költenél egy milliárd forintot?

ha nyitnál egy üzletet, milyen üzlet lenne?

ha alapítanál egy iskolát, milyen iskola lenne?

a halál és én

a haláltól való félelem tesz szenvedélyesen élővé. olyan kevés egy ember élete, és olyan banális a tény, hogy véget tud érni.

mit jelent ez a vég? minden szenvedélyem, minden jóm végét. persze a rossz is véget ér, de a tapasztalás öröme ott van abban is. én szenvedek, én érzem a rosszat, és nekem kell kijönnöm belőle, és, ha kijöttem, akkor erősebb és tapasztaltabb leszek. szóval a vég teszi egyértelművé, hogy miért érdemes élni.

ez persze mindenkinek más. a valamit valamiért örök bölcsessége igaz erre is. a vezérfonal az értékrendszer. egyfajta tízparancsolat, amit mindig be kell tartani. ha változik, ki kell mondani, be kell látni, újra kell alkotni. meg lehet csalni magad, mindenből van kibúvó, de a tehetetlenség felemészt egy idő után, és beláthatatlan következményekkel jár.

tisztelet, alázat, bátorság, őszinteség. egyszerűnek tűnő sablonok, a legtöbb ember mégis elveszíti őket. általuk érdemes élni, ha félsz a haláltól, különben nagyon sokat kell majd magyaráznod a bizonyítványod.

marhára okos vagyok

minden fontos, ami múlandó, és elhanyagoljuk azt, amit állandónak gondolunk. a haláltól való félelem tesz értékessé, tud értékessé tenni minden pillanatot. legyen az jó vagy rossz, de ha emlékké válik, értékké válik. a boldogság alapja talán ez az érték, a kincs-érzés. van még időm, lehet még kincsem. minden kincs egy-egy filmkocka a halálom előtti filmben.

kincskereső vagyok, és nem tudok azokkal mit kezdeni, akik nem keresik a kincset. mindegy, hogy mi az a kincs, alkalmi vagy ismétlődő, de egyre komolyabban hiszem, hogy az élet értelme nem a megtalálás, hanem maga a keresés; nem a végállomásba vetett illúzió, csak a megállók tisztelete.

a legnehezebb elengedni a kincset, de az elengedés képessége is kincs.

"azért halunk meg, hogy legyen értelme élni.'

a végtelen hasonlatos az emberiséggel, a boldogsággal, s minden fogalommal, amit szeretünk megragadni, szeretnénk megragadni, miközben nem létezik, miközben csak az emberi elme magyarázatkeresése mind. nincs végtelen, nincs emberiség, nincs zsidóság, cigányság, nő, férfi, boldogság.

minden ember kötelessége felülírni a tudósok kreált tudományát, és szembenézni saját magával.

minden kérdésre ott van a válasz legbelül, hiszen honnan jönne a kérdés tartalma, ha nem lenne ott a válasz is. minden és mindenki önmagunkról kell, hogy szóljon. magam vagyok a kezdet és a vég. így kell lennie, különben lehetetlen az igazi ismeret. mindenki magából indul ki, s ha jól indul ki magából, akkor választ talál mindenki másra. a hasonlóság és a különbség is önmagunkhoz képest az.

nincs férfi és nő. társadalom van, család van, genetikai állomány és nemiszervek. egyedekké válunk, s megvan a választásunk arra, hogy egyedek és egyedik maradjunk.

a skatulyázás első lépése a nemi szerepekhez való igazodás. a kisebbrendűség egyik alapja pedig ennek az igazodásnak köszönhető.

az újszülött még tiszta, s egy tökéletes szülőpár tökéletes társadalomban meg is tudná őrizni ezt a tiszta egyediséget. utópia.

minden az útmutatáson múlik. a mutatással jelölünk és tiltunk.

egy lánynak szabad sírnia, de egy fiúnak nem. egy lánynak meg kell őriznie a tisztaságot, de egy fiúnak nem. egy lánynak alkalmazkodnia kell, egy fiúnak nem. mondják.

rég volt már az ősasszony, aki nem tehetett mást, minthogy szült; és az ősember is, akinek gondoskodnia kellett a szaporulatról.

már nem szükségből vagyunk nők és férfiak. a petefészek már nem tántorítja el a nőket a teljesebb élettől.

a gondolkodás, a civilizáció megadta a lehetőségét a szabad választásnak, az egyediség megőrzésének, ugyanakkor mégis rákényszeríti az egyedeket a szocializáció nemesítésére.

ezért van annyi boldogtalan ember. vagy a megfelési kényszer vagy a társtalanság. a hiányaink és a többleteink nem tesznek minket boldoggá, inkább szeretnénk megfelelni az átlagnak. annak az átlagnak, ami valójában nem létezik, csak a társadalom rajzolja elénk az olajozott működés érdekében.

pedig hiányaink és többleteink miatt lehetnénk a társadalom egyedei, s nem birkái. egyediség az irányítható tömeggel szemben.

a társadalom pedig szintén egy kitalált valami. mozgatója a hagyomány, a gazdaság és a vallás. ez a három visznt nem tehet jogosan se nővé, se férfivá. bármit is jelentsenek ezek a szavak.

Kosztolányinak volt igaza az akarsz-e játszani kérdéskörrel. nem beszél nőről és férfiról. társakról beszél, akik együtt játszanak. két ember egymáshoz valósága a titok nyitja, nem a férfi és a nő.

van, aki mosogat, van, aki főz, van, aki porszívózik, van, aki port töröl, van, aki eteti a gyereket, van, aki fürdeti, van aki irányít, van, aki követ, van, aki kérdez, van, aki válaszol, van, aki felül van, van, aki alul, van, aki hangos, van, aki halk, van, aki türelmes, van, aki türelmetlen, van, aki sokat keres, van, aki keveset...a lényeg az összeillés, az egy meg egy az kettő.



bicoké, alias drabix, alias csumesz bogyesz

 avagy a nyelvi projekt

nem volt benne előre megfontolt szándék, csak úgy, egy három évvel ezelőtti napon kipattant a fejemből a nyelvi projekt ötlete. a gyerekek nem tanulják se a magyar nyelvtant, se az idegennyelveket, és egyáltalán nem gondolkodnak azon, milyen csoportösszetartó erő feszül a közösen használt nyelvben. én persze gondolkodom ilyeneken, mert addig sem ökörségeken gondolkodom. szóval valahogy kitaláltam azt, hogy találjunk ki egy nyelvet, egy köszönést, elköszönést, és egy száz szóból álló szótárat. a jobb esetben tíz tanórára is elnyújtható projekt során a gyerekek csoportokban dolgozva alkotják meg a csoportjukhoz tartozó szavakat. pl.: 20 főnév mély hangrendű magánhangzókból és zöngés mássalhangzókból. mindig felhívom a figyelmüket arra, hogy valóban gyakran használt szavakat fordítsanak le a kitalált nyelvünkre, de eddig mindhárom alkalommal kisült, mennyire hagyománytisztelő gyereknyelvük van. mint egy alsósnak. nadrág, szoknya, autó, asztal...sebaj.
a csoportok szavait összesítem, a szótárat a következő órán kiosztom, és onnantól kezdve azon ügyeskedünk, hogyan lehet használhatóvá tenni a mi kis nyelvünket.  rájövünk a toldalékok, kötőszók, névelők valódi szükségességére, szükségtelenségére; hogy a magyar nyelv mennyire más, mint az angol, a német vagy az olasz; hogy a tagadást, a kérdést, az időket és módokat mennyire egyszerűen is egyértelművé lehet tenni. Két-három problémázós óra után már jöhet a mondatkészítés, a fordítás, a szódolgozat...
ami a projekt kapcsán évről évre megerősít a hitemben, az a köszönés. azzal a három osztállyal, akikkel már alkottunk közös nyelvet mindig így köszönünk. jó ideig. közösséggé varázsol minket a csumesz bogyesz a folyosókon, a lépcsőn és az utcán is. nekem például nagy könnyebbség lesz húsz év múlva is, mert így legalább tudni fogom, ki is köszön rám.
nem magázó, nem is tegező, tiszteleten és egy közös élményen alapuló gesztus.
imádom, mikor elköszönésnél gondolkodnak, hogy melyik is az a szó...merthogy nem bicoké...ja megvan, koblész, tanárnő, koblész gyerekek.

harlem shake bicoké módra

egy modern tanár halad a korral, és ha kell, nyel egyet, és megkeresi a halomnyi ellenérv között azt a maroknyi gyerünkérvet, amivel majd védheti magát, ha kell.
a harlem shake egyik napról a másikra lett téma a gyerekeknél, és én mit sem sejtve hagytam, hogy felkeltsék az érdeklődésemet. ide-odamozogtak, táncolgattak, hogy ez milyen jó, és mi is csináljunk ilyet, és mennyire vicces, meg az egész világ most ezen pörög...oké. otthon hárlemsékek egy részének meg- és lenézése utána eldöntöttem, hogy nem leszek akadálya semmiféle önmegvalósításnak. jöjjön, aminek jönnie kell. másnap megjelentek a maszkok és egyéb kiegészítők, én vittem a kamerát, mobilokról indítottuk a muzsikát, és hat csapó után megszületett a mi kis bicoké harlem shake-ünk.
megjegyezném, hogy magyaróra alatt, az iskola tulajdonait rongálva nem lett volna szabad a tantervben nem rögzített őrületet leforgatnunk, de az ifjúság motiváltsága gyakran áttöreti velem a bürokrácia, a házirend, az iskolai szabályzatok, az alaptörvény, a tíz parancsolat és sok egyéb útmutató kénköves falait.
legemlékezetesebb Parti baloldali asztaltánca, melyben számtalan stílus megfér egymással szokatlan hevességbe burkolva. sokadszori megnézés után döbbentem rá arra is, hogy Peti félelme a sál miatt igen eltúlzott, ám annál szórakoztatóbb. Krisztián Vader mozgáskultúrája egy izgalmasan élhető élet ígéretét hordozza magában, Dominik-Csibi páros átváltozása pedig megbotránkoztatóan kafka-i.

minden azért van, hogy nekem legyen

akárhonnan is nézem, az egész életem, s benne minden jó, és rossz, csak azért van, hogy engem szórakoztasson. egyik nap felemészt a szomorúság, másnap meg szembejön velem egy nevetés, amitől megint helyre áll a lelki béka a befőttes üveg gyufaszál-létráján.
gyakran gondolok arra, mennyivel egyszerűbb lenne, úgy az egész, tudod, a minden, ami az élet, ha nem találnám magam feszt középen. szinte sportot űzök abból, hogy senkivel nem értek egyet teljesen, de mindenkivel egyet értek egy kicsit. mondhatni, hogy semmilyen vagyok, de ezt a középutasságot olyan makacsan és szabadon képviselem, hogy az már nyilván valamilyen, ugye.
bár, ha kicsit jobban megnézzük, akkor a kollégáim és feletteseim kritikájára adott általános reakcióm inkább némi nagyképűséget feltételeznek. de erről most inkább nem.
tegnap rájöttem, hogy ki illene hozzám legjobban: az, aki legalább három jó kérdést fel tud tenni nekem egy nap. na ja, a tegnapi állapotom nem volt túl termékeny. még a gitárt is elővettem, ami rádöbbentett ismét arra, hogy az elmúlt 13 évben sikerült a felnövés-effektek nagyrészét kihagynom.
ugyanúgy maradtam, ahogy voltam, csak kicsit jobban feszít a kontraszt a világ és köztem.