Van az úgy, hogy nem vagyok jó, és ilyenkor nagyon idegesítő is vagyok, mert szégyellem. Szégyellem, hogy irigylem a kezedből a gyereked, hogy igazságtalannak érzem, hogy neked van, nekünk meg még nincs, hogy te abban a helyzetben vagy már, amire mi évek óta várunk, s olyan kiváltságaid vannak, amik nekünk soha sem lesznek. Egyre sűrűbben árad szét bennem az irigység, és nem tudom azt mondani már, hogy dejó, hogy megszületett, hogy de édes, hogy a legjobb helyre érkezett, hogy lájk és szívecske. Mert az irigység felemészti a nagylelkűségemet és a feltétel nélküli szeretetemet, az együttérzés és az együtt örülés képességét, és süllyeszt bele egy állapotba, amiben csak ketten vagyunk létjogosultak, és mindenki más csak fogja be, mert nem tudja, nem tudhatja, és általában nem is érdekli igazán, csak pár másodpercre úgy tesz, mintha, de nem. Ha meg de, akkor elmondom, hogy nem az a legrosszabb, hogy még nincs gyerekünk, hogy nem szólal meg a telefon, hogy az országban megint árad szét a fojtás, hanem az, hogy már felemészt, hogy a tartalékaimat rágom, hogy a szeretet egyre nehezebb, hogy a tükör egyre szomorúbb, hogy a szoba egyre értelmetlenebb. Ez a rohadás a legrosszabb. A remény rohadása. A remény hányásszagú, suttogó rohadása.
2021. augusztus 6., péntek
2021. július 29., csütörtök
Bekezdések arról, hogyan nem tudom már, hogy ki a cigány
Gyerekkoromban azt hittem, vannak olyanok, hogy cigányok. Kevés ilyen emberrel találkoztam, egy évfolyamtársam volt általánosban, akiről tudtam, hogy ő cigány. A középiskolában nem volt cigány. Az egyetemen sem volt cigány. A gyakorlatom ideje alatt sem volt cigány. Eltelt 25 év az életemből úgy, hogy nem beszéltem cigánnyal. Hallottam a nagymamám rossz vicceit, a körülöttem lévő emberek megjegyzéseit, láttam az utcán cigányokat, és mivel az egyetemen már sikk volt előítéletek nélkül kommunikálni, így megismertem azt is, hogyan tud a nem cigány ember a cigány emberről árnyalt előítéletekkel beszélni, főleg a „roma” szót használva. Mintha nem lenne rasszista. Mert mindenki tudta, hogy rasszistának lenni kínos.
xxx
Aztán elkeveredtem húsvétkor egy faluba, és ott láttam cigányokat. Sokat. Cigányokat, akik féltek attól, hogy a dombon gyülekező katonák bántani fogják őket. Hallottam a történeteiket, az igazságtalanságokról, a megtörtént aljasságokról, verbális és fizikai megfélemlítésekről. Miután beszélgettem a cigányokkal, felmentem a faluban a nem cigányokhoz. Ők is panaszkodtak, hogy félnek, féltik a dolgaikat, hogy ők nem rasszisták, de így nem lehet élni, és sokan ott is kétségbe voltak esve, segítséget vártak, sírtak. 500 méter választotta el a két csoportot egymástól, de ez az 500 méter soha nem lett kevesebb. Ennyit kellett volna valakinek megtennie ahhoz, hogy meg tudják beszélni a sérelmeiket.
xxx
Utána visszajártam ebbe a faluba, programokat szerveztem, és egy hétig tanítottam a gyerekeket nyáron a pótvizsgák előtt. Akkoriban jöttem rá arra, hogy nem tudom, ki a cigány. Mert a bőrszín volt az egyetlen, ami alapján gyakran különbséget tudtam tenni saját magam és a cigányok között, de nem mindig, és ez vajmi kevés ahhoz, hogy egy kisebbséget összefoglaljon. Ezeken a napokon megtapasztaltam annyiféle közvetlenséget, gyengédséget, odafigyelést és jókedvet, amit korábban a saját közösségeimben ritkán; és megtapasztaltam a távolságtartást, a gorombaságot, a lustaságot és depressziót is, ami szintén ismeretlen volt.
xxx
A gyerekek féltek. Figyelték az utakat, jelentettek egymásnak, ha láttak egy fekete ruhás embert. Közben pedig tanultunk. Azt hittem, buták, és azért mennek pótvizsgára. Hisz az megy pótvizsgára, aki buta. Kiderült, hogy nem buták. Persze voltak olyanok, akik nehezebben tanulták meg a dolgokat, de többen voltak, akik egyből értették és csinálták. Dicsértem őket, és volt külső motiváció is, mert színes ceruzákat, filceket, kifestőket vittem nekik. Aztán egyik nap megtudtam, hogy többen azért nem engedik a gyereküket hozzám, mert én más vagyok. És akkor kezdett összeállni a kép, hogy az én másságom nekik olyan, mint az ő másságuk nekem. Félelemmel és lenézéssel teli előítéletek, amiket egyszerűbb nem kezelni, mert megvédenek. Nekem akkor érdekem volt benne, hogy ezeket leküzdjem magamban, de nekik nem volt érdekük.
xxx
Később csatlakoztam egy civil társulathoz, akikkel drámatáborokat tartottunk, és bejártuk az északi régió falvait gyerekelőadásokkal. Hihetetlen élmény volt az, ahogy a gyerekekkel drámáztunk, az a tehetség és vidámság, ami belőlük áradt. Egyik alkalommal lerobbant a buszunk, és nagyon messze volt a város. Egyszercsak megjelent három nagydarab férfi, akikről azt hittük, bajt akarnak keverni. Erre megjavították a buszt. Szégyent éreztem akkor.
xxx
Közben sokszor kellett wc-re menni, mert a programok
egész nap tartottak. Ilyenkor behívtak minket a házakba. Soha nem látott
körülmények között éltek ezek a családok, de eszükbe sem jutott, hogy én ne
menjek be hozzájuk.
xxx
Egyik kollégám mesélte, hogy ő hat évesen jött rá, hogy
„cigány”, amikor nagycsoportban vagy elsőben – nem emlékszem – többször
rákérdeztek, hogy mosott-e már kezet, és felügyelték, mikor megteszi. A nem
cigány csoporttáraknak nem járt ilyen kérdés. Erre hazament, és megkérdezte az
anyukáját, aki elkezdte neki elmondani, hogy mit is jelent az, hogy neki ilyen
a bőrszíne.
xxx
Amikor még abba a faluba jártam, a „vajdánál” ittuk a
kávékat, és később ott is aludtam. Minden nap lecsó volt, minden nap takarítás,
és minden nap vödörrel hozták a vizet az esti vödrös tisztálkodásomhoz. Egyszer
vettem a boltban élelmiszereket, és megsértődtek.
xxx
A társulattal töltött éveimben már nagyon feszített a
társadalom hülyesége és tudatlansága. Addigra már tudtam, hogy a cigány csak
egy társadalmi fogalom, ami lényegében azt jelenti: nem tartalak magammal
egyenrangúnak, azt gondolom, hogy van okom tőled félni, és nem akarom, hogy a
családomnak igazán köze legyen hozzád.
xxx
Nem találtam cigány kultúrát, csak cigány szegénységet,
ami semmiben sem különbözött a nem cigányok szegénységétől.
xxx
A drámatáborokban a gyerekek nagy része cigány volt,
másik része nem cigány. Eleinte ők sem beszéltek egymással, de a dráma
összehozta őket.
xxx
A falvakban a szülők és a gyerekek egymást ölelve nevettek az előadáson, vettek részt a játékokban, és imádták, hogy végre velük is történik valami, ami nem a mindennapok valósága. Láttam szomorú embereket és vidám embereket, visszahúzódókat és közvetleneket, volt, aki kért tőlem cigit, és adtam, volt, aki kért, és nem adtam, senki nem kért tőlem pénzt, és arányaiban az emberek 90%-a csak jól érezte magát attól, hogy ott ökörködünk és játszunk velük.
xxx
Egyszer az egyik faluban fociztam a gyerekekkel. Egyikük
mezítláb volt, és a másik kiskölyök megkérdezte, hogy milyen lábas, mondta bal,
erre levette a bal cipőjét, és odaadta. Indulhatott a foci. Ennyi.
xxx
Akkor már egy szakközép- és szakiskolában tanítottam, ahol nagyon sok cigány fiú és cigány lány volt. Sokat beszélgettünk az identitásokról, a családi dolgokról. Nem csak ők, de én is. Nem lett több közös a cigányságban ezek után sem. Voltak, akik tartottak valamiféle hagyományokat, de a legtöbb gyerek pusztán társadalmilag volt cigány. Ennyi idős korukra már tudtak mindent. Érezték, ha nem tisztelik őket, és azt is, ha lenézik őket vagy félnek tőlük. Nem voltak hülyék. A kollégáim nagy többsége dzsungelnek hívta a negyedik emeletet, mert ott voltak a szakiskolások, vagyis a cigányok. Ez ijesztő volt. Főleg az, hogy még azok is dzsungelnek hívták, akikről nem is gondoltam volna.
xxx
A gyerekek pedig gyerekek. Ha jó vagy hozzájuk, ők is jók hozzád. Szerették, hogy belemegyünk a dolgokba. Az osztályokban is dúltak a rasszista megjegyzések. Neonáci gondolkodású fiatalok együtt a cigányokkal. Két dolgot nem felejtek el. Az egyik osztályban volt egy fiú, aki hangosan kiállt a véleménye mellett, és hangoztatta, hogy mit gondol a cigányokról, mire mondtam neki, hogy beszélje ezt most meg az osztálytársaival. Elindult valami. Nem kellett sok idő, mire kiderült, hogy hátterüket, életmódjukat, vágyaikat, terveiket és lehetőségeiket tekintve sokkal több bennük a közös, mint a nem közös. Hamar elhalt a gyűlölködés. Évekkel később rám köszönt ez a fiú, és odajött, hogy elmondja, hogy ő már nem utálja a cigányokat, és rájött, hogy valójában soha nem is utálta őket. Ha dühös volt, jó volt azt ordítani, hogy a mocskos cigányok miatt olyan az utcájának a vége, de rájött, hogy nem a cigányok tehetnek róla, hanem az a három-négy család, akik nem tartottak maguk körül rendet. Ő már különbséget tudott tenni a három-négy rendetlen vagy bűnöző életet élő cigány család és a többi több tucat cigány család között. 17 évesen.
xxx
A másik fiú szakközepes volt, vagyis kevesebb cigány
osztálytársa volt. Ő a beszélgetéseink alatt rájött, hogy Hitler nem is olyan
jófej, és ezt fontosnak tartotta nekem is jelezni. De nála nem ez volt a
legfontosabb. Volt egy leszbikus osztálytársa, aki vállaltan járt egy
évfolyamtársukkal. A két lány eleinte eléggé felkavarta a dolgokat. A gyerekek
tudták az identitásom, mert, ha elkezdtek buzizni, elmondtam, hogy nekem ez
rosszul esik, és én sem cigányozom. Ez a srác tiszteletlen és pökhendi volt
eleinte, és mivel adtam rá teret, így gyakran elmondta, hogy mit tud elfogadni,
és mit nem. Aztán teltek a hónapok, és látta, hogy a két lány párkapcsolata
hogy változik, miken mennek keresztül. Nem is tudom honnan jött belőle, de
egyszer kimondta, hogy most már nincs semmi baja, mert nekik is ugyanolyan a
párkapcsolatuk, mint akárkié.
xxx
Hogy ezek hogy történhetnek meg? Úgy, hogy a gyerekek egy iskolába, egy osztályba jártak, és teret kaptak arra, hogy az őket valóban feszítő témákról beszélhessenek. Addigra már annyira feszültek, olyan sok jelzést kaptak az élettől, annyira látták, hogy számukra mennyivel kevesebbet tud dobni az élet, hogy már az is kész csoda, hogy egyáltalán még volt erejük bemenni a suliba, és hallgatni azokat, akik „dzsungelnek” hívták őket. Nem volt ott másban különbség, mint az anyagi háttérben. Azok a gyerekek, akiknek biztosabb volt a háttere, nem nagyon közeledtek maguktól azokhoz, akiknek kevés volt a pénze. Sokan próbálták leplezni, hogy szegények, azt is, hogy cigányok. Bíztak benne, hátha. Általában nem sikerült, és ők voltak a legmagányosabbak.
xxx
Még korábban tanítottam egy általános és gimnáziumban. Ott voltak cigány tanítványaim, de ott még nem voltam bátor. Csak az osztályomban. Annyira hülyék voltak egyszer, hogy elegem lett, és megkérdeztem, hogy ki tartja magát cigánynak. Többen tették fel a kezüket, mint gondoltam, mert csak egyiküknek volt olyan a bőrszíne, hogy arról biztosan meg tudtam mondani. És ekkor belekezdtünk a buliba. Elkezdtük a táblán összegyűjteni azokat a tulajdonságokat, amiket a társadalom a cigányoknak tulajdonít. Csak lazán, jött mindenféle. Tele lett a tábla. Utána szép lassan feltettem minden tulajdonságra egy kérdést, és nekik számolniuk kellett, hogy hányra válaszoltak igennek. Loptál már? Tudsz énekelni? Szeretsz táncolni? Csóró vagy?...stb. A számolás eredménye az lett, hogy az osztály legnagyobb „cigánya” egy szőke, kék szemű, egyáltalán nem cigány származású fiú. Jegyezném meg, hogy én is elég komoly pontokat gyűjtöttem.
xxx
Itt volt az is, hogy az osztályomba járó cigány lány
megkopasztott egy alsóbb évfolyamos gyereket, mert az bántotta az ő testvérét.
Nem vérszerinti testvérét, hanem rokonát. Erre több kollégám is jelezte, hogy
kijött belőle a cigány vér. Én meg csak néztem. Belegondoltam, hogy ha az én
öcsémet bántotta volna valaki, akkor én mit tettem volna. Megvertem volna? És
rájöttem, hogy ha nem is mertem volna megverni, de akartam volna, és megtettem
volna mindent, hogy megbüntessem.
xxx
Az egyik menő cigány srác az osztályomban a verekedésről
mindig úgy mesélt, mintha ő lenne a falu bikája. Én mindig mondtam, hogy
először érdemes megbeszélni a dolgokat, és drámásan eljátszottunk helyzeteket.
Próbáltam adni nekik egy stílust egy eszköztárat, amivel bővíthetik a
sajátjukat. De egyszer odajött hozzám, és mondta, hogy ért ő engem, de higgyem
el, hogy van az, amikor nincs más, csak a verekedés, és ha ő nyer, akkor utána
békén hagyják. Akkor is, most is A Pál utcai fiúk jutott eszembe. Hisz, ott is
verekedtek. Szabályok szerint, de nem disputát tartottak a vörösingesekkel,
hanem lándzsáztak, birkóztak, dobálóztak. Nem ütöttek, az igaz, de erőszak volt
az is.
xxx
Sokat segítettek nekem ezek a kölykök abban, hogy
megértsem, hogy a világ sokkal több, mint az én világom. Hagyták, hogy
megértsem az ő világukat, megismerjem a miértjeiket. Tanultak tőlem, persze, de
én is tanultam tőlük. Továbbra sem fogok megverni senkit, de el tudom fogadni,
hogy a verekedés is lehet megoldása egy-egy konfliktusnak.
xxx
A szakiskolára visszatérve, ott tanultam meg a
cigányátkokat. Először teljesen lefagytam tőlük. Utána megkérdeztem, hogy ez
számukra mit jelent. Mondták, hogy csak mérgesek. Persze, volt hogy csak simám
káromkodtak, de ezek az átkok sokkal színesebbek, izgalmasabbak voltak. A végén
már annyira belejöttek abba, hogy engem kitanítsanak, hogy a könnyem csorgott a
röhögéstől.
xxx
Most eszembe jutott a korábbi suliból egy lány, akit
férjhez ígértek valakihez. Pénzért. Már régóta tudta, hogy neki vőlegénye van.
Hetedikes volt. Hetedikes és szerelmes az osztály legbolondabb, legvagányabb,
legmenőbb fiújába, aki szintén szerette ezt a lányt. Nem járhattak. A fiú
teljesen begőzölt, és végül fel is függesztették. A lány akkor mesélte el ezt.
És erre most mit lehet mondani? Mondjam azt egy 13 éves lánynak, hogy hülye a
családja, hogy törvénysértés, amit terveznek, hogy az egész családi hagyomány
emberi jogi nézőpontból durva, hívjam fel a családsegítőt? Az a lány ebben nőtt
fel, ugyanúgy ahogy én nem ebben. Ki vagyok én? Mi az én lehetőségem? Mi az,
amit el lehet fogadni, és mi az, amit nem?
xxx
Volt egyszer egy tanítványom, aki strici akart lenni. Sokat beszélgettünk, hogy miért. Mondta, hogy ő szép, és szeretik a nők, és hallgatnak rá. Először még próbálkoztam. Sokáig. Utána már csak arról beszéltem, hogy hogyan legyen jó strici, aki megvédi a lányokat, aki kiáll mellettük és nem bántja őket. Biztos az is lett, és csak remélem, hogy jól bánik a lányokkal. Mert ennyit tudtam tenni ebben az ügyben.
xxx
Ez a srác mondta mindig, amikor ráébresztettem valamire, hogy „jogos”. Tőle tanultam ezt. Tele volt indulattal, mégis tudott figyelni arra, amit mondtam, mert tudta, hogy jót akarok, és mikor megértette, akkor azt mondta „jogos”. Hány felnőtt barátom, kollégám, ismerősöm képtelen kibújni a saját nézőpontjából, és kimondani azt, hogy „jogos”? Nem fogja attól még azt csinálni, amit mondok, ahogy ez a fiú sem tett, de elismeri, hogy jogos az észrevétel.
xxx
Az önkéntesség után elkezdtem dolgozni egy nemzetközi emberi jogi szervezetnél. Oktatási koordinátor voltam. Három év alatt 14 tanodával dolgoztam együtt szorosan, és 80 iskolában tartottam képzéseket, felnőtteket tanítottam arra, mait addig megtanultam. Az volt a cél, hogy minden felnőtt, aki majd gyerekek közé megy emberi jogokról beszélni, legyen tisztában a saját előítéleteivel és a saját gyenge pontjaival is. Akarja megérteni azokat, akiket nem ismer, és akarja azt is, hogy őt megismerjék. Jártam Pécs környékén, Nógrádban, Borsodban, Fejér megyében, megismertem rengeteg gyereket és felnőttet, foglalkozásokat tartottunk sulikban és tanodákban, szülőiket, rendezvényeket szerveztünk, és persze táborokat. A Balaton elképesztő élmény a gyerekeknek. Gondolom, a legtöbb gyereknek. A táborozók legnagyobb része akkor látta először a Balatont, és többen velünk voltak először igazi táborban is. Szigorú volt a napirend, egyértelműek voltak a szabályok, és az egész tábort az tartotta össze, hogy mindenkinek volt feladata, célja, felelőssége. A nagyobbak mentorálták a kisebbeket, a pedagógusok feladatait is átvállalták, és minden nagyon jól alakult. Igazából döbbenetesen jól, és minden előítélettel szembe ment az, ahogy egymást nem ismerő gyerekek, a városi nem cigány és cigány gimisek a falusi cigány és nem cigány általános iskolásokkal együtt milyen jól érezték magukat.
xxx
Egyik alkalommal jött a táborhelyre egy nagy busz, tele fehér gyerekekkel. Focizni kezdtek, és a mieink meg nézték. Be akartak állni, de nem mertek. A belső térben meg többen táncoltak a mieink közül, mert élvezték a nagy tükröt. Délután odajött hozzám az egyik eötvösös gimis lány, hogy ő hallott valamit, de nem tudott rá reagálni, és nagyon rosszul érzi most magát. Kiderült, hogy az egyik fehér fiúcsapat kiröhögte a táncolókat, és hangosan mondták, hogy hülye cigányok. Erre odamentem ezekhez a srácokhoz, és megkérdeztem, hogy miért mondták a mieinkre, hogy hülyék, mert az ugye egyértelmű, hogy cigányok, de honnan tudnák, hogy hülyék, ha nem is játszanak velük. Ezen kicsit meglepődtek, és nem sokkal később együtt fociztak a mieinkkel. Plusz röhej, hogy az őket vigyázó tanárok nem nagyon vették komolyan a dolgaikat, és ahelyett, hogy a gyerekekre figyeltek volna kellemesen eliszogattak koradélutántól, és látszott rajtuk, hogy nem érdekli őket, mi van a tanítványaikkal. Emiatt persze éjszakai kilógások, garázdálkosádok, hangoskodások voltak, amivel felébresztették a mieinket is, akik kérték, hogy beszéljünk velük. És a világ a feje tetejére állt. Megbeszéltük a dolgokat, és látszott a tanárokon, hogy elég hülyén érzik magukat ettől. És mi kellett ehhez? Nagyjából csak annyi, hogy mi figyeltünk a gyerekekre, és minden gyerek tudta, hogy ő miért van ott, hogy mi vigyázunk rájuk, törődünk velük, fontosak nekünk.
xxx
Volt egyik évben titkos italozás. Öten kimentek a
fűre iszogatni, cigizni. Utánuk mentem, és egy darabig csak néztem őket három
lépésről. Olyan aranyosak voltak, ahogy ott beszélgetnek, hogy, ha nem lett
volna pia és cigi a kezükben, még meg is örültem volna, hogy így kötődnek
egymáshoz. De persze jeleztem, hogy ez most nem volt szép. Mondtam, hogy
felhívom a szüleiket, és elmondom nekik, mit tapasztaltam, és, ha a szüleik
rábólintanak a cigire meg a piára, akkor csak azért lesznek leszidva, mert
kiszöktek. Nem ordítottam, csak nyugodtan jeleztem, hogy ők most szabályt
szegtek, aminek következménye van. Persze kérték, hogy ne hívjam a szülőket.
Elmagyaráztam nekik, hogy itt mi vagyunk értük felelősek, és a szüleik ránk
bízták őket….stb…végül nem hívtam a szülőket, mert megígérték, hogy nem lesz
ilyen, és megköszönték, hogy nem kiabáltam velük, nem néztem le őket.
xxx
A táborok fő mutatványa az utolsó napi strandos bemutató
volt, amikor a hét alatt elkészült drámás jeleneteket megmutattuk a
strandolóknak. Nem mindennapi látványosság volt a sok cigány fiatal, ahogy
izgulva-ügyesen előadja az emberi jogi témájú darabot. Egyre többen jöttek és
tapsoltak nekik, és utána interjúkat csináltak a gyerekek a nézőkkel, akik
elmondták, hogy nagyon meglepődtek, hogy ilyen ügyesek.
xxx
Az egyik tábort egy hajón töltöttük, és utolsó reggel
kiderült, hogy hiányzik pár törölköző és az egyik szobában érezték a
cigifüstöt. Nagyon szomorú lettem, és mindenkit odacsődítettem. Nem nagyon
láttak engem idegesnek, és szerintem nem gondolták, hogy mi vár rájuk.
Elmondtam, hogy mi a helyzet, és mennyit kell ezekért fizetnünk, és mondtam,
hogy most kimegyek, és tíz perc múlva legyen a terem közepén a többi törölköző
és a cigizésért felelős. Kimentem, és olyan ideges voltam, hogy alig bírtam ki
a tíz percet. 40-50 gyerek volt ott, 4-5 törölköző hiányzott. Mire
visszamentem, ott volt három törölköző, és a füstifecskék is bevallották a
dolgokat. Nem kérdeztem, hogy ki vitte el a törölközőket, azt sem ki hozta
vissza, de nagyon megdicsértem azt látatlanban is, aki megértette, hogy ezzel
minket hoz kellemetlen helyzetbe. A füstik szülei megígérték, hogy kifizetik a
kárt.
xxx
A vidéki szegénység más, mint a városi. Kevesebb a munka, több a feszültség. Bebörtönözni valakit falopásért, pálinkával fizetni napszámért, uzsorásnak tartozni ballagásért, megveretve lenni tartozásért, eltanácsolva lenni cigány származás miatt...Akkoriban jártam először egy második esély suliban, ahol később évekig óraadó voltam. Itt olyan gyerekek voltak, akiket máshonnan már elküldtek, családjuk lett, vagy a munka világából ültek vissza a padba. Mikor már tanítottam itt, akkor alakult ki a pontrendszerem, amit azóta is használok. Mindenért pontokat osztogattam, és a pontokból lett a jegy. Sokat dicsértem, sokat beszélgettünk. Működött. Valójában szakmailag sokkal izgalmasabb olyan fiatalokkal beszélgetni költészetről, akiknek van élete, mint azokkal a gyerekekkel, akik nem ismerik még a zajlást. A költészet nagy része fájdalom, elutasítás, harag, szenvedély, nélkülözés, kirekesztettség. És ők ezt ismerték. Mindannyian.
xxx
Oxigénpalackos nagymama neveli a gyerekeket, és úgy, hogy
aztán főiskolára járnak? Tényleg? Tényleg.
xxx
Addigra már nem döbbentem meg azon, hogy valaki okos. Addigra már tudtam, hogy nagyjából mindenről a tanárok lenézése és segíteni nem akarása tehet. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy a tanár a szemedbe mondja, hogy büdös cigány, hanem úgy, hogy nem nézi ki belőled a válaszokat, a gondolatokat, a jegyeket. Nem gondolja, hogy motiválnia kell, de ha valamit nem jól csinálsz, akkor már meg is erősödik a sejtésében, hogy ez tényleg cigány, jól gondolta.
xxx
A szomszéd iskolában az alsósok a szünetekben kint sétáltak. Nagyon sok kis apró cigány kisfiú és kislány. Nem volt labdájuk, játékuk, csak sétálgathattak. Ha valaki nem jól sétált, a szőke, jól öltözött, és elsőre szimpatikus tanítónő úgy rájuk visított, hogy én is összerezzentem. Bennem volt, hogy odamegyek, és ordítok vele. Tudtam, hogy bőgnék, úgyhogy nem mentem. Néztem, ahogy ezek a kedves kis emberek összerendeződnek, és tudomásul veszik, hogy ez az élet, ez az ő életük. Ekkor még talán az igazságtalanságát sem érzik annyira, de majd évek múlva, az évek alatt összegyűjtött helyzetek mind összeadódnak, és kialakul bennük is az a fájdalom, aminek sokféle kiengedési lehetősége van, de gyógyulása szinte semmi. Talán a szerelem, de az meg elmúlik.
xxx
Talán a gyerek. Igen, akkoriban jöttem rá arra, miért lehet olyan sok fiatal lánynak gyereke, miért hagyják ott a sulit a diákjaim Pesten és akárhol is. Mert a gyerek imádja a szüleit és boldogságot, megbecsülést ad. Egy anyával másképp bánnak az utcán is, mint egy fiatal lánnyal. Másképp a fiúk, a férfiak, a nők, mindenki. Akinek van gyereke, az már „felnőtt”. Más felelősség bejárni egy iskolába, ahol lenéznek, tanulni dolgokat, amiket nem fogsz használni, és kitartani egy közösségben, ahol kevés vagy. Anyának vagy apának lenni más. Az a tied. Felelősség az is, de a te családod, te irányítod. Én nem ismertem olyan lányt, aki örökbe adta volna a gyerekét, csak olyat, aki imádta és babusgatta a gyerekét. A fiúk, ha nem is maradtak meg társként, de apaként azért többen kitartottak. Azt tudták, hogy pénzt kell keresniük ahhoz, hogy eltartsák a gyereküket, még akkor is, ha már nem akarnak együtt lenni a gyerekük anyjával. És ismerek olyan fiatalokat is, akik már 10 éve együtt vannak, és még nincs gyerekük.
xxx
Elég döbbenetes, hogy ennyi idősen mászkálok az utcán, és
szembe jönnek feleannyi idős volt tanítványaim gyerekkel a karjukban. Irigylem
őket ilyenkor, mert nekem még mindig nincs gyerekem. Irigylem és rosszul is
érzem magam, mert nekem úgy lesz gyerekem, hogy valaki nem tudta megfelelő
körülmények között nevelni.
xxx
Egyszer megkérdeztem egy nyolcadikos osztályt, hogy mitől
cigány a cigány. Mindenki mondott valamit. A cigány az, aki akkor eszik, ha
éhes, és nem szereti a rockzenét. Ebben állapodtunk meg, mert ez mind a tíz
jelenlevőre igaz volt. Mondjuk rám is, de ez mindegy.
xxx
Azóta a rockzene is megdőlt.
xxx
Szóval így maradtam, tudás nélkül. Nem tudom, mit jelent az, hogy cigány, és a társadalmi kirekesztettségen kívül mi az, ami összeköti a cigányokat. Ugyanúgy semmi, mint azokat, akik nem cigányok, csak zsidók, melegek, vagy éppen nagycsaládosok, vagy éppen egyedülállók, vagy éppen vörös vagy göndör hajúak, vagy éppen magasak vagy alacsonyak. Ugyanúgy nincs meg a közös nevező, mint ahogy azt sem tudjuk megmondani, hogy a nő mitől nő, a férfi, mitől férfi. Nincs olyan definíció, aminek minden nő és minden férfi megfelelne. Ez csak a társadalom. Az a társadalom, ami befogadja a cigányt, ha az egyáltalán nem cigány, és addig, amíg nem is lesz cigány. Az a társadalom, ahol a gyakori kérdések.hu oldalon az iskolakeresésénél az egyik fő szempont, hogy vannak-e abban az iskolában cigányok vagy nincsenek. Az a társadalom, azok a szülők, akik nem gondolják végig, hogy milyen sebeket ejtenek ezekkel a kérdésekkel azokon a cigány fiatalokon, aki szeretnének továbbtanulni. Az a társadalom, amiben egy cigánylány megszerzi az érettségit, az eladói szakmát, és nem tud elhelyezkedni, mert az életrajz oké, a telefonos egyeztetés oké – hisz ő nem cigányosan beszél -, de az első személyes interjún már köszönjük, nem, az állást betöltötték, és ez nem egyszer, nem kétszer, hanem sokszor, s közben kocsmában dolgozik, hogy legyen pénze, de eljön, mert fogdossa a főnök?
xxx
Hány nem cigány ember bántott már meg? Lopott tőled,
hagyott cserben? Hány nem cigány ember felelős azért, mert rosszul érzed magad
a bőrödben? És hány cigány ember bántott? Hány lopott tőled, hagyott cserben?
Hány nem cigány ember idegesített már fel, és hány cigány?
xxx
Azt megjegyzi mindenki, ha valaki olyannal van baja, aki
más, de elfelejti azoknak a bántásait, akik olyanok, mint ő. Hányszor hallom
azt, ahogy „én nem gyűlölöm a cigányokat, de…” és utána jön egy cifra történet.
Egy, vagy kettő, maximum három. Ennyi. Nincs 10 történet, amiből arányokat
lehetne hozni. Mert azokat a cigányokat, akik csak simán sétálnak velünk az
utcán, nem jegyezzük meg, csak azokat, akik nem simán sétálnak az utcán.
xxx
Tele vagyok feszültséggel, mert a tanítványaim most is mesélik, hogy hogy bánnak velük, és most is aggódnak, hogy azért nem veszik-e fel őket, mert cigányok, vagy azért nem akar beszélgetni velük egy társuk, mert ők cigányok. És közben hallom a középosztálybeli szülőket, akik olyan helyre akarják vinni a gyerekeiket, ahol nem kerülnek rossz környezetbe, és közben látom rajtuk, hallom a hangjukban, a gesztusaikban, hogy valójában ők cigányoznak. Cigányoznak, és fenntartják azt a szakadékot, azt a valódi kommunikációt nélkülöző, rideg szakadékot, amibe szépen lassan nem csak a cigány gyerekek, de az ő nem cigány gyerekeik is bele fognak hullani. Kivétel, ha gazdagok.