Büszkeség

A szeretet nehéz, de a büszkeség egyszerű. Eddigi életemben a legnagyobb hatású büszkeségem a 2016-os tanári kézikönyv, és a tény, hogy a hároméves munkámat nem mosta el senki, és azóta is élnek a szüleményeim. Fejlődnek, alkalmazkodnak, változnak, és nélkülem is léteznek. Mi a pedagógia célja, ha nem ez?

https://www.amnesty.hu/emberi-jogi-oktatas/oktatasi-segedletek

Cím nélkül - örökbe

Ezt a gyűjteményt raktam össze a 2016 előtti írásaimból, és marhamód büszke voltam rá, hogy nekem ilyen jó ötleteim meg írásaim vannak, és aztán jól elküldtem három kiadónak, akik nem válaszoltak azóta sem, úgyhogy nyilván ez nem annyi, amennyi lehetne, de nekem sokkal több, minthogy magamban tartsam.

Aki már olvasta a többit, annak ebben nem lesz szinte semmi új, csak az állítólagos koncepció, ami inkább aranyos, mint nem.

Pénzes Júda

Cím nélkül – örökbe

 Kedves Olvasóm!

Egy játékba hívom Önt, Magát, hívlak Téged.

Azt mondják, hogy egy alkotást a cím tesz egésszé. Amikor nevet adunk a gyereknek. Amikor kimondjuk a tutit, megnevezzük a lényeget, és felismerhetővé tesszük a sok közül azt, ami hozzánk tartozik. Úgy könnyebben megtaláljuk az iskolában, a munkahelyen, a könyvtárban, az interneten, és magától értetődő, hogy név nélkül a gyerek senkié, cím nélkül az alkotás még nincsen is kész.

Én most örökbe adom ezeket a szövegeket. Nem kívánom lezárni a saját gondolataimat azzal, hogy leszűkítem az értelmezési tartományt. Szeretném, ha Ön, Maga nevezné el, Te neveznéd el őket.

Mindenkinek vannak kedvenc versei, novellái, regényei, amiknek természetesen van címük, de sokuknak van becézésük is. Az alkotó megpróbálja lezárni és értelmezni saját szüleményét, de időnként a szülött önálló életre kel. Én most ezt szeretném. Keljen életre az én szüleményem, és mindenkinek jelentse azt, amit az adott életszakaszában jelenteni tud.

Minden szöveg és rész pontozott vonallal van elkülönítve a többitől. A pontok egyszerre jelentik a lezártságot és az elgondolkodást, folytatást is. Ez a játék lényege.

Kosztolányi adta az ötletet, Örkény a hangulatot, és kezdő íróként inkább kezdek beszélgetésbe, mint kinyilatkoztatásba. Így szívesebben képzelem el az olvasómat is.

Lehet az olvasóm egy sokat megélt, megtapasztalt, családos ember, akinek a gondolataim már ismerősek, és saját, megélt és már kielemzett emlékei alapján tud reagálni az olvasottakra. Elképzelem, ahogy olvas, majd megáll, bölcsen kitekint, mérlegel, fogja a tollat, talán mosolyog, és aztán szép lassan ceruzával címet ad neki.

Lehet hozzám hasonló is, aki elmúlt már huszonéves, de még nincs szikla szilárd talaj a lába alatt, hisz dolgokban, van kedve és ideje még küzdeni értük, és bár sok van már mögötte, de a java még hátra. Elképzelem, ahogy élvezi a játékot, ahogy megszabhatja az irányt, és úgy látom, ő már tollal ír.

Lehet nálam fiatalabb is. Már nem éppen gyerek, inkább ifjú, aki már kezdi érteni és érezni az életet, s még benne van a tudásszomj vagy a kíváncsiság, könnyebben tud szárnyalni a fantáziával, és még csak ismerkedik a névadás, magáévá tevés gesztusaival. Ő is tollal ír, és pár év múlva talán áthúzza, és újraírja.

Meglátjuk.

…..........................................................................

…..........................................................................

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy puska, aki megundorodott magától, és babaházzá akart válni. A búcsúban ezt senki nem tudta. A szomszéd kisfiú vette meg, és vacsora után legyilkolta vele a húga babáit.

…..........................................................................

Egyszer régen, a múlt század elején, egy kék tavaszi reggelen megszületett a város legszebb kanapéja. Száz éven át írták rajta a történelmet, és három generációnyi vendégség foglalta el rajta a helyét. Egyszer, egy szülinapon, ráejtették a nagymama kedvenc kávéscsészéjét. Kétszer fogant rajta szerelem. Tizenkét évvel ezelőtt pedig elkezdett sírni rajta egy kisgyerek.

Azóta mindenki felnőtt, és a kanapé üresen áll. Nem ül rá senki, nem sző terveket, nincs semmi nesz körülötte. A csendben lassan ő is megöregszik, és esténként egyre hosszabban meséli a bútoroknak a régi meséket. Legjobban a nevetések hiányoznak. A gyűrűk villanása a kezeken, a kezek fogása a kávéscsészén, a kávéscsésze barna foltjának melegsége a kárpiton.

…..........................................................................

Tegnap találkoztam egy bolhával, aki találkozásunk pillanatában éppen telesírta az árkot a szomorúságával. Beszélgetni kezdtünk, mert még nem ismertük egymást. Általában nem állok szóba bolhákkal, de ezzel a kis bőgőmasinával kivételt tettem. Kérdeztem, faggattam, hogy miért olyan borús; de ő csak hüppögött. Kérdeztem, hogy publikus dolog-e vagy magán; de válasz helyett csak megrántotta a vállát. Kérdeztem, hogy tudok-e segíteni, vagy hagyjam békén. Ő erre rám nézett, és még hangosabban folytatta a zokogást. Nem kérdeztem többet, csak üldögéltem tovább mellette. Mókás kis kabátja volt, a pici lábacskáin apró, zöld edzőcipők, a bal vállán pedig egy kis fekete táska. A táskából kifelé lógott egy gyűrött papírfecni, amit a sírás vége felé, a bolha, aki addigra már bizalmat szavazhatott nekem; a kezembe csúsztatott. Egy hivatalos levél volt, melyben egy iskola igazgatója értesíti a bolhát, hogy nem áll módjában alkalmazni őt, mert intézményük történetében még nem volt példa arra, hogy egy bolhát alkalmazzanak, s ezt a tradíciót folytatni kívánják.

Furcsán néztem a bolhára. Egy bolha, aki tanár akar lenni? A mai világban?

…..........................................................................

A tigris és az ámbrás cet soha nem találkoztak többet, mert szigorú szüleik eltiltották őket egymástól.

*

Én tigris voltam, ő ámbrás cet. Én kék tollal írtam, ő feketével. Mindketten szerettük a madarakat. Ez hozott minket össze. Irigyeltük őket, mert tudnak repülni, mert ők el tudnának jutni egyikünktől a másikunkig, ha akarnának.

…..........................................................................

Az első bábot harminchat évesen készítette.

Mindig szeretett volna gyereket, és sokáig hitt is benne, hogy egyszer majd ő is apa lesz. Nem lett.

Még nem, mondta magának jobb napokon. Már nem, mondta magának rosszabb napokon.

A bábszínház kiállítását járva jutott először eszébe, hogy mennyire jó lenne, ha lennének saját bábjai, saját színháza. Bábok, amiket ő irányít, s akik titkon őt irányítják.

Szóval a harminchatodik születésnapjára meglepte magát egy barna kétujjas kesztyűvel, két fekete gombbal, egy piros bohócorral, egy tarka vászonszéllel és filcekkel.

Pondró nem lett a világ legszebb bábkutyája, de mindene megvolt, ami a felismerhetőséghez feltétlenül kellett. Ő maga, mint később beismerte, kezdettől fogva vágyott egy sötétlila nyakörvre és egy hasonló színű pórázra is, na de ne menjünk ennyire előre.

Pondró az elsőszülöttek királyi magabiztosságával vágott neki az életnek. Nem szeretett egyhelyben lenni, és így mindenhova követte mesterét. Saját helye lett az asztalon, az irodában, a táskában, a konyhában, a nyaralásokon és az ágyban is.

Pondró lett az állandó bal kéz, aki a mester minden mozdulatát hűségesen követte, szomorúságának vagy iróniájának minden rezdülésével együtt.

Leginkább azt szerette, ha a kicsiknek mesélhetett kalandos gyermekkoráról.

"Mikor ugyanis még egész kicsi bábkutya voltam, és a jobb oldali vászonfülem hosszabb volt, mint a bal oldali, akkor történt velem az a bizonyos eset, amikor én mélyen meghajoltam a sors akarata előtt.

Apámmal, a nagy és bölcs Báróval egy lóversenyen voltunk éppen. Apám állította, hogy a Suhanc nevű ló fog beérni elsőként a célba, de nem hittek neki. Megtette Suhancra a konyhapénzt, és csak várt. Nem láttam rajta az idegesség jeleit,amíg meg nem kérdeztem tőle, hogy és mi lesz akkor, ha elveszíti a konyhapénzt. Hát akkor elvesztem, mondta. Majd lesz valahogy. A szerencse forgandó, de hinni kell benne, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Ha Suhanc megnyeri a versenyt, akkor olyan gazdagok leszünk, hogy nem bírjuk majd megenni a vacsorát egyszerre. Ha viszont nem ő ér be elsőnek, akkor olyan szegények leszünk, hogy mindent megeszünk az utolsó falatig. Érted, fiam? Minden csonton ott volt a hús, s minden hús alatt ott lapul a csont. Az éhes ebnek jó ez is, meg jó az is. - mondta.

Nem igazán értettem akkoriban még őt, de Suhanc megnyerte azt a futamot, s mi egy hatalmas hússal mentünk haza, és még harmadnapon is cuppogtunk a csonton."

…..........................................................................

A bot csak ázott a vízben. Régóta leszakadt már arról a törzsről, amihez tartozott, és az eltelt időszakban hozzászokott ahhoz, hogy a hullámok jönnek, mennek, aztán elmaradnak. Ha jönnek, akkor játék van, ha mennek, akkor magány, ha pedig elmaradnak, akkor ott vannak a csillagok. Mindig van valami, és ezt a bot is tudta. Ázott, mert egy öbölbe jutott, aminek egyik oldalán a part, másik oldalán meg a hajókötél volt. Ázott, és aztán megunta, hogy csak ázik. Várta a hullámokat, a játékot, és ki akart jutni újra a nyílt vízre. Próbálta magát kicsit toszogatni a hajókötél felé, de hát ő csak egy bot volt, és ezt hamar belátta. A külső segítség pedig már nem volt messze. Egy kisebb fajta hullámcsapat figyelt fel rá, és lelkesen játékba hívták. Húzták, vonták, macerálták, de olyan picikék voltak még, hogy egyhamar belefáradtak, és suhantak haza uzsonnára. A botot persze ott hagyták, mert mégse lehet elvinni egy botot uzsonnára?! A bot is tudta ezt, ezért elbúcsúzott a kis pulyahullámoktól, és az utolsó lendületeiket meglovagolva odasodródott a kötélhez. - Kötél, engedj el, már unom itt! A kötél persze nem válaszolt. - Kötél, engedj el, nekem már nem jó itt, szabadon szeretnék úszkálni, mint azelőtt! A kötél ekkor csalódottan megrántotta kicsit magát, jelezve, hogy bár nincs kedvére a téma, de megfelelő érvekkel szemben nem állja útját a botnak. A bot meggyőző akart lenni, és hosszú filozófiai gondolatmenetek útján kifejtette a szabadság és a kiszolgáltatottság közötti kibékíthetetlen ellentéteket. A kötél bölcsebb lévén a szabadság és a kiszolgáltatottság között már nem látott olyan kibékíthetetlen ellentéteket, de érezte, hogy a botnak mennie kell. Még nem tudta elengedni. Ekkor jött két ember, és leültek a partra. A bot annyira belemerült a mondandójába, hogy nem vette észre, mikor az egyik ember fogta a kötelet, és szabadon engedte őt. A bot már csak a nyílt vízen jött rá, hogy nem búcsúzott el a kötéltől, a kötél pedig mindig is bánni fogja, hogy nem mondta el a botnak, mi is valójában a szabadság.

…..........................................................................

…..........................................................................

Tegnap a szomszéd kisfiú csúnyán beszélt az anyjával, és ki kellett mosnia a száját szappannal. Az erkélyről láttam, ahogy habzik szájában a keserű íz, ahogy a könnyei potyognak a friss és dacos férfiszemből, és hogy ne fájjon neki annyira, én is beletömtem az enyémbe egy kis mosogatószert. Ő csak nézett rám, dühödt anyja válla fölött, és megértette, hogy én vele vagyok, nincs egyedül, s a szappan csak egy szükséges valóság, amivel a világ jelzi, hogy nem felelsz meg az elvárásainak.

…..........................................................................

A százkezű zongorista tegnap írt egy darabot a végtelen szerelemről. Este eljátszotta az éjjeli lámpa fényének, és zokogott. A nyitott ablakon keresztül az utcára jutott a sós párna, a forró lepedő és a halk érintés illata, és bejárta a Ferenciek terét, a körutat, az Andrássyt, az összes kerületet. Hajnalban, mikor lementem kávéért, még éreztem a mozdulatait a Dunaparton, és kedvem támadt köveket dobálni a vízbe.

…..........................................................................

Alig láttam a könnyeimtől. Az eséstől, felszakadt a térdemen a seb, és a homlokomat is beütöttem. Ott, a földön, földre kényszerítve, egy rozsdás, öreg biciklivel a hátamon, nem bírtam tovább ellenállni a kísértésnek. Bőgtem. Ordítva, mint gyerekkoromban, ha azt akartam, hogy mindenki tudja, hogy nekem fáj. Soha sem tettem. Ágy alá bújtam inkább. Talán ezért most ordítva. A játszótéren megállt az élet. A gyerekek ijedten és együttérzőn szipogtak velem a kerítésen keresztül, és én alig vártam, hogy áttörjék, és idegen mancsaikkal beborítsanak, elfedjenek, és együtt sírjanak velem, mert nekem most fáj. A szüleik és nagyszüleik gyanakodva néztek. Felnőtt ember, miért ordít ilyen nevetségesen?! Másnak is fáj, mégsem ordít! Nem mozdultak, csak intettek a gyerekeknek, hogy nincs dolguk velem, hogy nem lehet dolguk velem. Ideges lettem. Abbahagytam az ordítást, és a térdemre hajolva sírtam egyre halkabban, egyre könnyesebben. Potyogtak elém, és feledve a szülőket, nagyszülőket, gyerekeket, kéjes örömöt éreztem a legmélyebb szomoromban, hogy lám, még tudok sírni, lám, még mindig át tud törni a gát, és nem kell újra megőrülnöm a fájdalomtól. Alibi volt. A vérző seb, a homlokom, a bicikli. Alibi, de nyilván ezt már ti is tudjátok.

…..........................................................................

Lakott a környékünkön egy kutyasimogató. Minden reggel korán nekiindult a ligetnek, és sorra simogatta az össze kutyát. Nem volt olyan öreg, de már fiatal sem. A ruhája mindig színes volt, de kopott. Nem volt erős illata, de mindenki a tavaszt látta benne. A kutyák szerették, a kutyák gazdái nem mindig. Ha látták, hogy jön, sokan elindultak a másik irányba, nehogy találkozniuk kelljen vele. Cibálták a kutyájuk pórázát, és erőnek erejével fordították el őket a simogatótól. Persze, a kutyák értették a miértet, de akkor is szerették a simogatót, és ezen nem tudtak, nem is akartak változtatni. Volt a simogatásában valami, és egymás között meg is beszélték, hogy mi.

…..........................................................................

…..........................................................................

Most történik valami, érzem. Lassan történik. A fal kezd megszínesedni, és a székek lábán megjelenik a szömörce. A víz egyre sötétebb, és már nem nagyon ér le a lábam. A tükörben furcsa arcokat látok. Olyan fejet vágnak, mintha fényképezkednének, mintha valami ünnep lenne. A hátcsigolyáim egyre nedvesebben roppannak bele a szöveteimbe, és attól félek, nehezen fogom tudni elrejteni a lelkemet az asztaltársaságom elől. Pedig ma este igen sokan jöttek el. Szeretnék megvenni a bútoraimat, most, hogy már elrendeltetett a távozásom. Próbálok mosolyogni, de a mélységből egyre súlyosabban kapaszkodik belém egy vasmacska, akinek nem adtam reggelit már huszonkét napja, és a fiókomban heverő tetemek is elvonják néha a figyelmemet. Izzadok, de ők ezt nem látják, mert elmossa a víz. Ordítok, hogy kapcsolják már fel a lámpát, de ők értetlenül bámulják a csőrömből kiszivárgó vérdarabkákat, és megfeledkezve a torkomon lévő kötélről, megrántják a függönyt.

…..........................................................................

Minden hiába. A sarki kocsma bezárt. Az utca végi fűszeres bezárt. A színház és a mozi bezárt. Az aluljárót lezárta az ügyeletes tiszt, és a földalatti immáron hivatalosan is a földönkívüliek vidámparkja. Nem esznek mást, csak plüst, s ezért mindenkinek kötelessége leadni az összes kacatot a helyi általános iskola aulájában.

A szomszéd kislány nagyon sírt tegnap. A plüs mackójáért cserébe belerúgott a földönkívülibe, aki a gyerekkorát elorozta. A lába sokáig sajgott a kékhagymára emlékeztető forgácsolt vas keménységű combtól, melybe ütközött. A földönkívüli is zokon vette a dolgot, és jelentette a felkelőt a főnökségen. Várhatóan holnap viszik el a kislány apját, és várhatóan neki is elszívják a szabadságról alkotott gondolatait.

Eszembe jutott, hogy ha én is belerúgnék az egyikbe, és nekem is elvennék ezeket, akkor mi maradna a fejemben. Nem. Az nem lehet. Nem rúghatom meg őket, mert akkor végem. Inkább maradok a régiben.

Jó nekem itt. Jó nekem így. Az évek alatt felhalmozott emlékeimből minden héten leadok nekik egyet a központi megállapodás szerint. Már nem emlékszem, hogy hogyan kezdődött, de sírtam. Azóta már sokan meghaltak körülöttem, és kezelhető, mosolygós robotokká váltak. Napi háromszori étkezés, nyolc óra munka, heti egy szex, hétvégén utazás egy jól ellenőrizhető távolságon belül.

Én még nem tudtam elhatározni magam. Nézem ezeket a kékhagymás lényeket, és egyre jobban bosszant a gyanú, hogy titokban ők mindenevők, s csak azért kérik rajtunk számon a plüst, mert annak minden érintése élmény, amivel ők gazdagodhatnak. Nem mintha ez számítana. Nem barátságosak velünk, és nem tartanak minket egyenrangúnak. Szépen belakják a kerületet, a várost, a megyét, az országot, a földet, és apránként boldoggá teszik az embereket.

Csak azt nem értem, miért nem mondja senki, hogy menjenek már el?!

…..........................................................................

Ha néha lemerészkedek az emberek közé, hogy teszteljem, mi történt velük a robbanás óta, megijedek tőlük, mert ők megijednek tőlem. Talán a hosszú szakállam bántja a szemüket. Nem tudom. Pedig már megtanultam a nyelvükön beszélni, de nyilván van még hova fejlődnöm.

Tegnap is. Le kellett mennem, mert elfogyott a fáról a gally, és a csarnokban az egyik árus megígérte nekem, hogy ad nekem párat egy versért cserébe. Régi ötlet, de mindig beválik. Hát írtam neki egyet. Hat gallyat kaptam érte, amit sietve be is raktam az erszényembe, és indultam is vissza a kertbe. Ahogy elérem a néhai Mikszáth teret, elém toppan egy emlék, és arra kényszerít, hogy ott helyben leüljek a földre. Pisztoly volt a kezébe, és a fejemhez szorította, de persze nem látta senki, minthogy az emlékek ugye láthatatlanok. Ezért az arra járó túlélők azt hitték, hogy én valami rosszban sántikálok, és körberajzoltak krétával.

Magamra maradtam. Az emlék már kiélte rajtam a hatalomvágyát, és még sötétedés előtt lelépett. Vártam az esőt. A túlélőkre nem számíthattam. Csak az eső segíthetett vagy valami csoda. Éjfél körül egy kutya járt arra. Undorító volt és büdös. Mikor odacsaltam magamhoz, félelmében összehúgyálta magát. Engem is. A kört is. Kiszabadultam.

Éjjel kettőkor értem haza, kicsomagoltam a gallyakat, és feldíszítettem velük a fát.

Bevallom, kicsit elsírtam magam, mert eszembe jutottak a robbanás előtti karácsonyok, és valami mennyei íz, amit szaloncukornak hívtunk.

Nem panaszkodom. A lényeg, hogy élek. Bánt ugyan a többi túlélő ridegsége, de valahol megértem. Elvégre én árultam el őket.

…..........................................................................

Mikor 2034-ben megtalálták a fájdalom ellenszerét, sokan túladagolták magukat. 2035-re kiderült, hogy a gyógyszer mellékhatása súlyosabb, mint gondolták. Hatalmas pénzeket bukott a vállalat. 2036-ban a negyedik emeleti alagsorban újrakezdődött a gyártás. Ezt csak kevesen tudtuk, mert féltünk a hatóságoktól. A maffia segített a terjesztésben. 2037-ben a rendőrség külön egységet képezett ki a gyógyszer miatt. 2038-ra a rendőrség is benne volt a terjesztésben. 2039 volt az áttörés éve. A politikusok is részt akartak a haszonból, és megnyitottuk a negyedik emeleti alagsor hátsó részét is. 2040-re az áldozatok száma elérte a tíz milliót.

…..........................................................................

Az idő követett engem. Napok óta éreztem, ahogy a sarkamban jár. Reggel a metrón a szomszéd kocsiban bújt meg, az állomáson hat lépés távolságból követett. Napközben az utcáról nézte az ablakomat, és akárhova mentem, ott volt valahol. Egyszer férfi volt, egyszer nő. Fekete ruhát viselt, és egy tükröt hordott a kezében. Este leült a házunk mellett, és ott várt engem. Éjszaka hallottam a lélegzetét az ablakom alatt. Nem tudtam aludni.

Harmadnapra beteget jelentettem, és a reggeli kávém után, fogtam magam és elindultam a János-hegyre. A buszokon én elöl ültem, ő hátul. Egyszerre szálltunk fel, és egyszerre szálltunk le. Mások észre sem vették, de én tudtam, hogy ő az. Ott volt a kezében a tükör. Próbáltam nyugtatni magam, és felkészülni a nagy beszélgetésre. A megállóban egy osztálynyi kisgyerek is leszállt velünk együtt. Egy irányba indultunk. Gyűjtöttem a gondolataimat, a kérdéseimet, az érveimet. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy jön mögöttem az idő, hogy a félelmemet kezdte legyőzni a kíváncsiságom. Az őszi színek harsogtak a lábam alatt, és a gyerekek nevetése is olyan életszerű volt, hogy felbátorodtam. A kilátó bejáratánál eldöntöttem, hogy megteszem. Szerettem a kilátó végtelen lépcsőit, és a döntés megerősített, szinte megrészegített. Már mosolyogtam. Hallottam a lépéseit, hallottam a lélegzetét, éreztem a feketeségét, és csak nevettem rajta. A tetőt elérve úgy tettem, mintha a széléről szeretném belátni a világot, de egy hirtelen pillanatban megfordultam, odarohantam hozzá, megfogtam az arcát, belenéztem a szemébe, és megcsókoltam.

…..........................................................................

Voltak napok, amikor nem érezte magát annyira rosszul. Ilyenkor képes volt nevetni, és észrevenni az élet csodásabbik felét. Nézegette az állatait, ahogy csendesen alszanak a jazzre, és teli hassal várják a fejleményeket. Felsorakoztatta a dolgokat, amikért büszke lehetett magára, és titokban magához húzta azt az egy embert, akit valóban szeretett. Ezeken a napokon nem gondolkodott azon, hogy mennyire elbaszott is az ő egyedisége, mennyire tanácstalan is a nárcizmusa, mennyire őrjítő a kikapcsolhatatlan belső hang, ami folyamatosan mérte és adagolta a jóemberség kritériumait.

Egyre több nap telt el szomorú távolságokkal, öngyűlölő és önimádó harcokkal, boldogtalan önkereséssel.

Kiábrándult a cégből, és kiábrándult a megváltoztatható jövő illúziójából, mert egyedül volt. Hol vannak azok az emberek, akikkel szívesen beszélne, akikkel együtt képes lenne bármire? Hol vannak azok az emberek, akik ugyanúgy, mint ő, folyamatos önvizsgálat alatt próbálják mindig a lehető legtöbbet kihozni magukból, akik értik és érzik magukat a világban, és nem beszélnek mellé.

Két évvel később már gyógyszereket szedett a mániáira. Elvesztette azt az egy embert is, akit valóban szeretett. Nem is csodálkozott. Egyik nap hazajött a munkából, és sírva találta a másikat. Aztán két napra rá maradt a két állat, és a sok gyűlölet, ami napról napra rontott el mindent. Az evést felváltotta az ivás, a nevetést a dühöngés, és már az a kevés barát is csak ünnepekkor jelzett, hogy azért még gondolnak rá.

Tavaly tartóztatták le először verekedésért, és ő váltig állította, hogy mindenki megbaszhatja. Végül, tekintettel az orvosi papírjaira, csak felfüggesztettet kapott, kötelező terápiával. Kezdetben el is járt. Kíváncsi volt, hogy talál-e valakit, aki okosabb nála, aki megérdemli a figyelmét. Talált is. Az egyik doktornő nagyon kedvére való volt. Figyelte, tanulmányozta, otthon táblázatokat készített a nő mindenféle tulajdonságáról, megszólalásáról, és képes volt még a piáról is lemondani a jobb benyomás végett. Csak az zavarta kicsit, hogy a nőnek volt férje és két gyereke is.

Végül januárban elkezdte követni a férjet, hátha rajta tudja kapni valamin, ami elég bizonyíték a váláshoz. Bár a doktornővel nem volt mersze beszélni, mégis szentül hitt a visszautasíthatatalanságában. Csak éppen arra nem gondolt, hogy a férjnél lebukik, és ismét letartóztatják.

Most egy kicsit ül. A gyógyszereit kapja, sokat olvas, jogot tanul, és folyamatos kapcsolatot tart a két állattal, akikre rábízta a lakást.

…..........................................................................

…..........................................................................

Egyszerre csak egyet lehet. Miden útelágazásnál dönteni kell, és ez akár szívás, akár nem, de így van, ha tetszik, ha nem, de akkor is, mindig is, így van. Tegnap megpihentem a sarkon a gesztenyefán. A legmagasabb ágán ülve kémleltem a beláthatót, és próbáltam megcsalni magam, kikerülni a halálhoz vezető utak verzióit. Jó illat volt, jó volt fogni a gubicsokat, jó volt elrejtőzni a levelekben, és jó volt, hogy nem hallottam onnan a tévét. Eszembe jutottál. Mindannyian eszembe jutottál. Merre sétálnánk most, ha nem jön közbe az útvonalterv-változás? Hány amerikáner film készülhetne még belőlünk, hány jutub videó, és hányan lájkolnának minket kézenfogva az utcán? Mit válaszolnál arra, amit kérdeztem tegnap, és nem kaptam választ, se kielégülést, csak megcsináltam a vacsorát, hogy azzal is teljen a feszültség. Mit mondtál volna, ha időben tudod, amit már nem fogsz nekem megmondani? Hol vagyok én benned azóta, hogy már kívüled lettem? Sokszor jutsz eszembe, mindannyian. Főleg a gesztenyefán.

…..........................................................................

Olyan természetes, hogy semmi sem természetes, mint másnak a minden természetes. Tegnap például elköltöztem egy másik bolygóra. Mindig irigyeltem a Kishercegtől az övét, úgyhogy lenyúltam az ötletet. Nem kellett sokáig keresnem. Alig indultam útnak, már láttam is az űrhajóm sarkából, hogy melyik bolygó is lesz az enyém. Jó, kicsit féltem, hogy már más lestoppolta, mert az üzemanyagom csak odaútra volt elég, de szerencsém lett.

Az első éjszakám meglehetősen izgalmasan telt. Egy bolygót berendezni azért nem ugyanaz, mint egy albérletet. Tudni, hogy ott minden az enyém, és csak magamért kell vigyáznom a rendre, elég szokatlan érzés volt. Kipakoltam a gitárom, a könyveim, a ruháim, a javítandó dolgozatokat és a kislámpát az ágyam mellé, és írni kezdtem.

…..........................................................................

Otthon hagytam a kézkrémemet. Az űrhajóban csak zseléket találtam, de már a kiképzésen se tudtam megkülönböztetni az ehető és a nem ehető variánsokat. Mivel olvasni már elfelejtettem, ezért szín alapján válogattam. Ha én zöld lennék, biztos hagynám, hogy megegyenek. Ha én rózsaszín lennék, bekenném magammal a testem. Erre jutottam. Vacsorára megettem hát a zöldet, és bekentem a bőröm a rózsaszínnel. Eleinte semmi panasz nem jött elő. Nyugodtan üldögéltem a lócán, és hallgattam a szomszéd bolygó örök körforgását, amikor, úgy éjfél tájban, megjelent a kezemen egy mandarin. Természetesen meglepődtem, mert akárhonnan is nézzük, mandarinra egyáltalán nem számítottam. A megszokott, értetlenkedő arckifejezésemmel töprengtem felette egy ideig, aztán belenéztem a tükörbe. Jól állt nekem ez a mandarin. Igazán. Pár perccel később, éppen mire megszoktam volna a mandarin létezését, előgurult a bokámból egy kivi. Jó vicc. Mandarin a kezemen, kivi a bokámon. Akkor kezdtem el sejteni, hogy a rózsaszín zselé talán nem volt a legjobb választás. Reggelre én lettem a megtestesült Édenkert. Ma egész nap zabáltam magam, és majd kicsattanok az egészségtől.

…..........................................................................

…..........................................................................

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy másik hétszűnyű koponyányimonyók. Nem, nem az. Ennek semmi köze sincs a fehérló fiához. Hülyeségeket beszélsz, mert ez nem gonosz. Sőt! Ez a kis monyók….na jó, most ki mesél, te vagy én? Hát akkor folytasd!

Szóval ez a kis monyók bepisilt az erdőben. Igen? Szerinted ez olyan vicces? És a fogadat megmostad már amúgy? Mert nem lenne rossz, és addig én az öcsédnek el tudnám végre mesélni a monyók meséjét!

Szóval egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy másik hétszűnyű koponyányimonyók. Mit jelent? Honnan tudjam! Valami népmeséből van, ahol az eredeti változat egy gonosz kis manó, aki tisztára olyan, mint az ördög, és megleckézteti a fehérló fiát. Mit mondasz? Hát, a fehérló fia, az meg egy fehér ló fia volt, azt slussz passz. Mondhatom végre a mesét, vagy alszol inkább?

Tehát, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy apuka, aki feszt azt hitte, hogy érdekeseket tud mesélni a gyerekeinek, de aztán rájött, hogy jobb lesz, ha nem próbálkozik, és lekapcsolja a villanyt.

Aha, most bezzeg már nyígtok, mi, hogy így apa, meg úgy apa. Na jó, de akkor mindenki nyugszik, fekszik böcsülettel! Nos, ez a másik koponyányimonyók, aki hetedhét országban a leghétszűnyűbb monyók volt, egy szép napon fogta magát, és beleásta magát a szivárványba,

ahol találkozott a kukacok fejedelmével, és elvette annak lányát meg a fele királyságát, és azóta is ott él és szűnyöl, ahogy ezt a jobb félteki koponyányimonyókoktól már megszokhattuk…Na, jó éjszakát, törpök. Ha holnap jók lesztek, megint mesélek valamit az óriásokról, akiket felszabadított a pókember és az antarktiszi G. I. Joe.

…..........................................................................

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, akinek elege lett a szabadságból. Egyik hétfő reggel fogta az állólámpája fém csövét, és minden létező üveget betört az Izabella utca és a Nyugati pályaudvar között. Betörte az autók üvegét, a kirakatokét, a lakásokét. Bement a bankba, és azt mondta, hogy ez egy bankrablás, és kezeket fel, és senki ne mozduljon, mert ő most kiszolgálja magát. Míg meg nem érkeztek a rendőrök, addig betörte a biztonsági őr orrát, a létező összes kamerát és számítógépet, és az őr pisztolyával lövéseket adott le az ott lévő emberek felé. Mikor meghallotta a rendőrök szirénáját, igyekezett úgy tenni, mintha mindent komolyan gondolna, és elvetemült gonosztevő lenne. A rendőrökre is rálőtt, nehogy kétség merüljön fel a bűnösségével kapcsolatban, de rögtön utána lefeküdt a földre.

Mikor elfogták, hangosan ordított, hogy rohadjanak meg, hogy a kurva anyjukat, hogy bekaphatják, és úgyse fogják elítélni, mert bolondnak fogja vallani magát. Élvezte magán az erős kezeket, az ütéseket, a járókelők és az időlegesen túszul ejtettek felháborodott tekintetét, és minden maradék erejével játszotta a betanult szerepet.

A kirendelt ügyvéd szerencsére olyan volt, mint amilyennek elképzelte. Érdektelen és manipulálható. Az ügyész is olyan volt, amilyennek megálmodta. Belekötött a beszámíthatatlanságába, és örökifjúnak, feltűnősködőnek, unatkozónak, gonosznak bélyegezte. Utóbbi maximális büntetést kért, amit az előbbi a bűntelen múltra hivatkozva megfeleztetett. Szabadlábra helyezésről szerencsére szó sem esett, mivel a vádlott még a tárgyaló teremben is szidta mindenki hozzátartozóját.

Csak a bíróban merült fel kétség , nem színjáték-e, amit lát, de ez nem gátolta meg abban, hogy kiszabja a három év börtönbüntetést.

A vádlott az utolsó pillanatig játszott. Annyi krimi után pontosan tudta, mit és hogyan kell mondani ahhoz, hogy dupla csavarral rúgja a gólt.

Mikor bekísérték a börtönbe, és magára maradt a cellájában, elheveredett az ágyon, és írni kezdett.

Nem kellett már az albérleten, a munkahelyen gondolkodnia, nem kellett már szembenéznie az értetlen szemekkel, szerelmekkel, barátokkal, családtagokkal. Nem kellett megfelelnie egyetlen elvárásnak sem. Végre szabad volt.

…..........................................................................

Lehetetlen és fölösleges illúzió az igazság. Nem az a lényeg, hogy igazam van-e, hanem az, hogy értesz-e, érzel-e. Most mikor itt állok az ablakkeretben az üveg helyett, nem az a jó kérdés, hogy miben van neked igazad, és miben van nekem. Most, amikor húsz méter magasról nézek le az emberekre, nem arra van szükségem, hogy az évek óta várt igazságommal kitüntess! Meg vagy ijedve, látom az arcodon. Elgondolkodtál azon, mit ér meg neked az igazságod. Megéri-e azt, hogy egy élet száradjon rajta? Létezik-e, hogy neked van igazad, ha én billenek ki mindjárt az egyensúlyomból? Látom, ahogy cikáznak a fejedben a kimondható és kimondhatatlan szavak. Látom a képeidet, és jobban értelek, mint ahogy azt el tudod képzelni. Elszántam magam arra, hogy kiugrom, és meglehetősen önző döntésnek tűnik egy kávézgatást ezzel a gesztussal megszakítani, de nem tudok tekintettel lenni a helyzet abszurditására. Nekem most ugranom kell, és ezt neked meg kell értened. Ne nézz rám így, mert megbolondítasz! Ne nézz rám ilyen tanácstalanul! Igen, azért állok most itt, mert két cukrot tettél a kávémba, és én megértettem végre, hogy már nem jelentem azt, amit valaha jelentettem, és mindig is jelenteni akartam neked. Hogy ne legyek gyerekes? Hogy tegyem túl magam olyan apróságokon, mint egy kanál cukorral több? Ne közelíts! Ismerned kell! Tudod, hogy ki fogok ugrani, ha még egyet előre lépsz! Tudnod kell, hogy ki vagyok! Ha én mondok valamit, az úgy van! Megint léptél egyet. Azt akarod, hogy kiugorjak? Hát ki is fogok, nyugodj te meg benne! Csak még azt szeretném tisztázni, hogy köszönöm azt, ami voltál és vagy nekem. Köszönöm a mondatokat, amiket már értek, és akkor, mikor lehetőségem lett volna értőn érteni, még nem értettem. Köszönöm, hogy megtanítottál magamra. Köszönök mindent, mert te nem tehetsz arról, hogy neked az egy kanál cukor már kettő, de nekem még mindig ugyanúgy egy. Te jó vagy és tiszta, még ha elemed is a hazugság, de nem tehetsz róla, hiszen pont ez a lényeg. Nem volt igazam, és neked sem volt igazad. Éreztünk, és te most már nem érzed azt, amit együtt éreztünk. Most miért nézel így? Miért nézed a lábam? Igen, remeg, mert félek. Igenis félek, de meg fogom tenni. Kiugrom, és minden életszeretetemet és rajongásomat itt hagyom, mert sok a két kanál cukor. És nem fogok többet tanítani, és nem fogok többet írni. Viszont most jut eszembe, hogy mégse írtam meg a végrendeletet. Kérlek, vegyél elő egy papírt és egy tollat, és írd le, amit mondok! Ne sírj már, mert nincs miért! Hidd el, jobb lesz így! Nem fogok hiányozni senkinek, hisz mindenki pótolható! Szóval, én A. J.  felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy minden ingóságomat a Petőfi Irodalmi Múzeumra hagyom. Most meg mit mosolyogsz? Komolyan, a sírba viszel?! Aha, látom én, az van a fejeden, hogy ezt az egészet csak azért csinálom, mert halála után lesz élő az író. És akkor mi van? Életemmel nem voltam olyan hasznos. Hátha a halálommal hasznosabb leszek! Úgyse fog engem akkor már érdekelni! Na, most tedd ide a párkányra, hadd írjam alá!

…..........................................................................

Jó napot kívánok női hangon férfiként, jó napot vagy kezit csókolom rá a válasz. Kibérelném a lakását a kutyámmal, a macskámmal meg a menyasszonyommal, jön az állítás, akkor két hölgy vagy nem értem rá a válasz, nem, nem, férfi vagyok, csak a hangom ilyen, ja jól van, mentőövként legalább jó helyen dolgozom. Vagy éppen Júda vagyok, és az ujjamat levágta a fűnyíró. Egyszerű játék, állítasz, és mi eldöntjük, igaz-e. Mármint az utóbbi, de mégis az előbbire jön a művelt válasz, hogy a Júda az egy férfinév. Köszönöm, telefonon nem szokott ez egyértelmű lenni, kezit csókolom. Akkor nekem most mim van, mert valójában az dönti el a felvilágosult ifjaknál a buszmegállóban, és akkor bevallom bűneimet, mire ők elkönyvelnek lánynak vagy hülyének. A személyi igazolvány tanúsága csak egy bizonyos életkor után nyeri el hitelességét. Vannak pincérnői tapasztalataid, jön valóban váratlanul egy értőtől, a válasz közben meg inkább lennék a fenti felvilágosult buszmegállóban, de hát mit várok én, csak türelem, türelem. Végülis még mindig a kutyám a legnagyobb szűrő az albérletkeresésnél és nem a nem, mert az csak a személyes találkozónál kérdőjelezi meg a befektetési kedvet; de ember küzdj és bízva bízzál, és szarjad már le, Júda, hogy mit gondolnak az emberek, és gondolj inkább a Zsófira, aki úgy szeret, ahogy vagy. Igaz is, hogy vagyok? Két part között a vízben úszva, menekülve a nem működőből, a kényelmetlen otthonná szocializálódott második nemből, az ismeretlen felé, ahol a legénybúcsúnak a lényege az ivás, és nincsenek józannak tűnő játékok, ahol a vécében valaki mindig rosszul céloz, ahová soha nem fogok igazán tartozni álszakáll vagy legalábbis borosta és minimum tenor nélkül, a két lábam közötti részt, és az abból nem sarjadó spermium esetleges és boldogító következményeit nem is számolva. De amúgy jól vagyok, kezit csókolom. Én döntöttem így, én vállaltam, kezit csókolom. Mert ugye a nő attól nő, hogy annak érzi magát, és a férfi attól férfi, hogy annak érzi magát, és a nő nem nő, ha nem érzi annak magát, és a férfi nem férfi, ha nem érzi annak magát, és én amúgy se nagyon tudom, hogy mitől érzi magát nőnek vagy férfinak valaki, de, ha te azt mondod, hogy nő vagy, én elhiszem, és, ha azt mondod, hogy férfi vagy, azt is elhiszem, mert ezt neked kell tudnod, meg nekem, ha hagyod, és nem jelzed folyamatosan, hogy nem felelek meg az elvárásaidnak, hiszen úgyse akarok veled lefeküdni, akkor meg miért is számít neked, hogy én férfi vagyok.

…..........................................................................

Van a férfi, és van a nő.

Van a férfi, és van a nő.

Van a férfias, és van a nőies.

A férfias az,

ha dolgozol egész nap,

a nőies pedig, ha vacsorával vársz.

A férfias az,

ha kicseréled a villanykörtét,

a nőies az, ha azt sem tudod, hol van.

A férfias az,

ha nagy számokat tudsz mondani,

a nőies az, ha inkább csak egy vagy néhány.

A férfias az,

ha bebaszol a haverjaiddal,

a nőies az, ha egy pohár borral ülsz egész este.

A férfias az,

ha kezdeményezel,

a nőies az, ha kéreted magad.

A férfias az,

ha a mennyiség (is) számít,

a nőies az, ha időnként fáj a fejed.

A férfias az,

ha vezető vagy,

a nőies az, ha titkárnőként elintézel mindent.

A férfias az,

ha nincsenek látható érzelmeid,

a nőies az, ha feszt kifejezed őket.

A férfias az,

ha egy szakítás után megdugod az elsőt,

a nőies az, ha folyamatosan csak sírsz.

A férfias az,

ha pólóban plusz farmerban is jól nézel ki,

a nőies az, ha mindenhonnan elkésel, hogy "szép vagy".

A férfias az,

ha szőrös vagy, mint egy medve,

a nőies az, ha csupasz, mint a lap.

A férfias az,

ha nem mozdulsz meg zenére,

a nőies az, ha szendvicsben riszálod magad.

A férfias az,

ha logikusan gondolkozol,

a nőies az, ha érzelmileg zsarolsz.

A férfias az,

ha már gyerekként is katona voltál,

a nőies az, ha babáztál egész nap.

A férfias az,

ha mindened az autó,

a nőies pedig, ha csak a színeket ismered.

A férfias az,

ha örök gyerek maradsz,

a nőies, ha már gyerekként is családanya vagy.

A férfias az,

ha nem tudsz megfőzni egy kínai levest,

a nőies az, ha te vagy a szakácskönyv maga.

A férfias az,

ha sokat beszélsz a politikáról,

a nőies az, ha jó a hajad, a lakkod és az új ruhád.

A férfias az,

ha szétdolgozod magad a családért,

a nőies az, ha mindig tudod, mitől lehetnél még boldogabb.

A férfias az,

ha focizol a gyerekeddel,

a nőies az, ha minden kész és tiszta.

A férfias az,

ha sármos vagy középkorúnak,

a nőies az, ha van férjed és három gyereked.

A férfias az,

ha összejössz egy fiatalabbal,

a nőies az, ha nagymama vagy.

A férfias az,

ha nem vagy olyan, mint egy nő,

a nőies az, ha nincs benned férfias.

…..........................................................................

Mondjátok meg, hát mellébeszélek én? Iszom én bort, ha vizet prédikálok? Prédikálok én vizet a bor helyett? Nem vagyok tökéletes, ez nyilvánvaló. Hibáztam. Megbántottalak téged és téged is, na meg őt és őket is. Nem mindig tudtam helyesen dönteni, és a belső törvényeimet mindig jobban tiszteltem, mint a külsőt...vagy nem így van? Nem veszem elég komolyan az életet? Nem gondolkodom eleget azon, mi a jó és mi nem az? Nem szeretek eléggé, ha azt mondom szeretek? Ha ígértem valamit, betartottam-e? Tudom, hogy némileg elhasználódtam ennyi év alatt, és a szívem sem a régi, és nagyon sok már az emlék a szelektívben, és képtelen vagyok leállni a neveléssel, és türelmetlen vagyok a szánalmas felnőttek szánalmasságával szemben, de könyörgöm, hát nem szánalmasak? Csinálnak boldogtalan gyerekeket, akikkel nem szeretnek foglalkozni; arcokat mutatnak ide és oda is, beszélnek mindig fölöslegesen, magukat többre tartják a gyereknél, mentséget találnak mindenre, ujjal mutogatnak mindenkire, kétszínűen repkednek, mint a lepkebőrbe bújt moly, és olyan nagyon szerencsétlenek, hogy egy váratlan öleléssel el lehet hallgattatni az összeset.

…..........................................................................

Te most gyűlölsz?
Mit számít az?
Számít.
Hogy tudd, mennyire érezd magad rosszul?
Lehet.
A gyűlölethez erő és egy biztosnak hitt tudat kell. Nekem az most nincs.
Akkor nem gyűlölsz?
Nem. Még nem.
És fogsz?
Lehet.
És akkor mit érzel?
Ürességet. Elvettél valamit, amit a magaménak tudtam. Úgy tudtam a magaménak, ahogy a szemem vagy a kezem. Az enyém. Hozzám tartozik. Elvetted magadat tőlem. És most nincs semmi.
Nem akartam ezt.
Tudom. Remélem. Nem akartad. Mégis félrevezettél. Azt mondtad, nincs semmi baj, csak nem vagy jól. És én azt hittem, szükséged van rám.
Sajnálom.
Igen, tudom. Most még sajnálod. Látod, hogy nekem ez rossz, és emiatt sajnálod. Aztán majd egy nap felkelsz, és nem fogod sajnálni. Így van ez. Mint egy betegség. Görcsölsz pár napig, hullámzol, emlékezel és felejtesz, megnőnek a túléléshez szükséges dózisok, és lecsökken a visszahúzó erő. Szabad leszel.
És te?
Én ugyanígy.
Hiszel abban, hogy egyszer majd újra találkozunk, ha annak úgy kell lennie?
Te meg én nem fogunk újra találkozni. Addigra én egy más ember leszek, akiben már nem vagy ott. Nem leszel se a szemem, se a kezem. És te benned sem lesz belőlem már semmi. Mi nem fogunk újra találkozni. Akik mi voltunk, az elmúlik. Már is múlik. Foszladozik, mint a köd, és egyre tisztább lesz az út, amin el kell indulnunk, és egyre kevesebb a köd, amiben feltartottuk egymást.
Igen, ez most szép volt.
Igen, neked ez a köd egyfajta börtön volt, nekem pedig egy illúzió. Ebben a ködben én vőlegény voltam, te pedig a menyasszonyom, aki majd egyszer mindenkinek jól megmondja, hogy én vagyok neki a legfontosabb.
Nem tudtam ezt mondani.
Tudom. Most már tudom. Csak nagyon becsaptál. Vagy becsaptam magam. Ezzel a köddel. És most nincs se köd, se kedvem menni az úton, ami megint elvezet valami bizonytalan irányba.
Igen. Nekem most pont erre van szükségem. Nem szabad tudnom, mi van előttem, nem kell segítség, nem kell biztonság. Meg kell találnom magam.
Hát menj. Nem hiszek abban, hogy az ember meg tudja találni magát, de hiszek abban, hogy minél többet tapasztalsz, annál jobban fogod tudni, ki vagy. Nem kell megtalálni, csak megérteni.
És veled mi lesz?
Én maradok. Figyelem magam, és, ha úgy érzem, ideje lépni, akkor lépek.
Leszel még szerelmes. Te olyan vagy.
Ahogy te is.
Lehet.
Most nem vágyom rá. Elégett.
Mint a főnix.
Lehet.
És fogsz majd emlékezni rám?
Mindenkire emlékszem. Rád is fogok. Egy leszel a könyvek közül, akik írtak engem, s akiket én is írtam. Fel foglak lapozni, amikor fellapozom magam, és hallani fogom a nevetésed, látni fogom a szemed.
Én is emlékezni fogok rád.
Az nem számít. Nincs szükségem rá. Én nem akarok egy könyv lenni a többi mellett. Nem akarok magamra úgy gondolni, mint egy régi szerelemre. Nem akarom, hogy tudd, ki vagyok, ki voltam, mit adtam. Nem akarom, hogy mesélj rólam az utánam következőknek. Nem akarok emlék lenni.
De azok leszünk. És ez így van. Ahogy te is mindig meséltél a régikeről, és meghallgattad az én történeteimet is, úgy engem is mesélni fogsz. És én is téged. Ha nem is hangosan mindig, de ott leszel. Sokszor, sokfelé ott leszel.
Ezt nem akarom hallani. Ha így lesz, hát legyen így.
Most ideges lettél?
Igen, mert elvetted a végtelenséget belőlem. És most még úgy is beszélsz, mintha ez természetes lenne.
De hát természetes.
Nekem nem. Mégha én is benne vagyok ebben az egészben, akkor sem.
Jó, akkor nem mondom.
Nem akarok már beszélgetni.
Pedig mindig jó volt veled beszélgetni.
Nem akarom a múlt időt sem.
Jó, akkor leteszem.
Tedd.
Vigyázz magadra!
Te is. Mintha ez jelentene valamit.
Sajnálom, én csak jót akartam. Nem akartalak bántani, csak megfulladtam. Te mindig annyira tudtad, hogy mit akarsz tőlem, magadtól, hogy látod a jövőt, mit kéne tenni ahhoz, hogy minden úgy legyen, ahogy az neked tetszik. Én nem.
Igen, tudom. Sajnálom, hogy nem vettem észre magam. Börtön lettem neked.
Nem ezt mondtam.
Mindegy. Tedd le!
Jól van. Akkor szia.
Szevasz.

Mit mondott?
Semmit. Ne foglalkozz vele!
Oké, nem kérdeztem semmit.
Na, ne haragudj. Nem akartalak megbántani. Csak akarta tudni, hogy hogy vagyok. Hogy jól vagyok-e, meg ilyenek.
És jól vagy?
Persze, hogy jól vagyok. Különben nem lennék itt veled.
Remélem is!
Na, öltözz fel, szívjunk el egy cigit, és menjünk el moziba.
Éhes is vagyok.
Jó, mert én is. Akkor eszünk is valamit.
Jól van, de gyere vissza egy kicsit.

…..........................................................................

Apa, figyi, az van, hogy megismerkedtem valakivel, akivel végre tudtam játszani, viszont...
Viszont?
Hát tudod, ő egy...kutya.
Egy kutya??? Hát mit akarsz te egy kutyától? Egy kutyátóóól?!
De Apa, a suliban senki nem akar velem játszani, mert mindenki olyan más.
Mi az, hogy más?
Hát ők olyan selymesek, és félnek a tüskéimtől. Ez a kutya, a portás kutyája, ő játszana velem.
De hát a kutyák rosszak! A kutyák sünöket esznek, és te egy sün vagy!
De hát nem! És lehet, hogy vegetáriánus.
Persze, egy kutya, mi? A kutyák mind rosszak és gonoszak.
De Apa, honnan tudod, hogy mind rossz? Hány kutyát ismersz?
Te, gyerek, én már megéltem egyet, s mást. Sokat vándoroltam a világban, és láttam egyet, s mást, és találkoztam már kutyával. Sőt, hárommal is.
De Apa, őt nem ismered. Ő kedves, és nem zavarják a tüskéim. A többiek meg nem akarnak velem focizni sem, mert félnek, hogy kilyukasztom a labdájukat.
Hát igen, az én időmben még a labdák is jobbak voltak!...Na, de akkor sem.
De Apaaa, nem is ismered.
Nem is fogom.
De hát miért nem?
Hát tudd meg, hogy a nénédet megharapta egy kutya.
És akkor most amiatt a kutya miatt nem lehetnek barátaim?
Kutya nem.
De Apaaa, ismerd meg, és meglátod, hogy jó kutya.
Nem. Nem és nem. ...Én félek a kutyáktól.
Te? De hát te semmitől sem félsz!
Hát persze, izé, nem is. Csak hát a kutya harap.
De ő nem harap. Engem nem. És téged sem fog. Hívott játszani a hétvégére, és én szeretnék elmenni. Apa, hadd menjek!
Ne bosszants már! Nekem fontosabb dolgaim is vannak. Kérdezd meg Anyádat!

…..........................................................................

Kicsit félt az újrakezdéstől. Az eltelt hónapokban annyi minden történt, hogy nem tudta, mit várhat tőle. Sűrű volt minden, és felszínes, és ami a legmeglepőbb volt: élvezte. Nem akarta, hogy minden olyan legyen, mint rég volt.

A fiai hiányoztak csak, de őket akkor látta, amikor akarta. Nem romlott meg a viszony a költözéstől, sőt, inkább elmélyült. Már nem hazaesett hozzájuk, hanem velük volt. Ha egy napot, akkor egy napot, ha egy hétvégét, akkor egy hétvégét.

Egyik alkalommal úgy alakult, hogy a fiúk összefutottak az egyik szeretőjével. Na, nem volt olyan ágyból menekülős, csak kávéztak egy cukrászdában, amikor beállítottak a fiúk a haverjaikkal. Először nagyon megörültek az apjuknak, mert mindig hencegtek vele, hogy milyen menő, hogy az ő apjuk az edzője az úszóválogatottnak, de amikor meglátták a nőt, az ismeretlent, gyorsan odaköszöntek neki, hogy csókolom, és siettek is tovább.

Utána ezt megbeszélték, amennyire meg lehetett, de tudta, hogy a fiúknak akkor esett le igazán, hogy az apjuk meg az anyjuk nem egy pár.

Ehhez képest most meg jött ez az egész újrakezdősdi. Nem volt tervezve, az igaz. Színházba ment éppen, egyedül, ahogy szokott, és a büfésorban vette észre a feleségét. Először csak azt vette észre, hogy milyen gyönyörű az a nő ott előtte, és milyen izgalmas hangon magyaráz a körülötte állóknak. Aztán rájött. Elég meglepő volt, és a darab második felében nem is tudott nagyon a játékra koncentrálni.

Folyamatosan pergett a múlt. A megismerkedésük, a kalandjaik, az az éhség, ahogy egymást akarták csak és senki mást. Igen, ez hiányzott neki leginkább. Az éhség, a harapások, a hangok, az akarás. Ezt kereste és találta is meg a szeretőiben. És valószínűleg ezt találta meg a felesége is amellett a férfi mellett, aki miatt szétmentek.

Persze a fiúk ezt nem tudták. Apa és anya most egy időre külön fognak élni egymástól, mert nagyon szomorúak együtt, és nem szeretnék, ha ez a szomorúság rátok is átragadna. Jó duma. Szomorúság. És persze igaz is.

Szomorúak voltak, mert eltávolodtak egymástól, és már rég nem néztek egymás szemébe, nem értek egymáshoz, és a fiúkon meg a munkán kívül nem volt már semmi közös témájuk.

A haverok kérdezték, hogy miért nem mennek el terápiára vagy nyaralni egyet, de ők akkor már tudták, hogy van az a másik férfi, és az a másik férfi akarta az ő feleségét úgy, ahogy ő maga már nem tudta akarni. Ezt nem mondták el. A felesége szégyenből, ő meg hiúságból.

A majd fél év alatt volt pár, jó pár próbálkozása. Nem volt nehéz dolga az ismerkedéssel, csak éppen nagyon hamar elkezdték untatni. Volt egy-egy, akivel volt közös beszédtémájuk is, de amikor a szeretőddel a gyerekeitekről beszélgettek az ágyban, akkor valahogy ütemszerűen elkezded magad apának és nem férfinak érezni. Apának, aki valaki más anyukájával, valaki más feleségével szexel és nem a saját gyerekei anyukájával. Bár lehet, hogy ezt csak ő érezte furcsának. Mindegy is.

Szóval ott a sorban meglátta és meghallotta a feleségét, utána végignosztalgiázta a második felvonást, és a végén írt egy üzenetet a felesége mobiljára: Gyönyörű vagy ma este.

Erre persze nem jött válasz, de tudta is. A színházban mindenki kéretik kikapcsolni a mobiltelefonokat. Aztán meg mindenki elfelejti bekapcsolni őket, ha jó a társaság.

Éjfél körül nézett rá utoljára a telefonjára, és ott volt az üzenet. Fel is nevetett azon a kisfiús görcsön és izgalmon, ahogy megnyitotta a jó nő válaszát, ami tizenéves korában általában egy kedves elutasítás, később viszont egyre gyakrabban igenlő flört volt.

Ugye?

Ez volt az üzenetben. Zseniális. És ez ő felesége, az ő felesége, az ő felesége. Magabiztos és stílusos. Lenyűgözte. És nevetett. Zavarában, az erkélyen iszogatott pohár bor és füstölgő cigi mellett nevetett, mint egy kölyök.

Aztán másnap délben, az edzés végén nézett rá megint a mobiljára: Te sem néztél ki rosszul.

Vagyis látta őt. Vagyis tudta, hogy nézi, tudta, hogy hallja. Tudhatta. Vagyis lehet, hogy ez a jelenet neki szólt.

Ma este hatkor a Bridzsben leszek. - írta a választ, egy nagy levegővel, zavarban, és egyre erősödő vággyal.

Én meg a fiúkkal a nagyszülőknél. - jött egyből a pofon, és a valóság. A gyönyörű nő az ő felesége, aki a fiainak az anyja, az anyósáék lánya, aki nem ér rá hétköznap este hatkor holmi kávézgatásra. Hát jól van. Akkor ennyi. Kicsit csalódottan, de ment tovább a nap, ahogy mindig is.

Ma este hatkor a Bridzsben leszek.

Először nem értette. Véletlen visszaküldte az ő üzenetét? Vagy valami elnyomódott a telefonján? Két nap telt ez az üzenet óta, és ő már el is fogadta, hogy az élet az maradt csak az élet; és erre jön ez a szöveg. Nem nagyon tudta, mit tegyen. Randija lett volna hatkor, de le is mondhatta. Ha viszont csak valami technikai hiba, akkor meg ott fog ülni a kávézóban egyedül egy szombat este?

…..........................................................................

Egyszer volt, tegnap volt, és Pesten volt, volt egyszer egy meseíró, aki még soha egyetlen mesét sem tudott befejezni. A felesége évek óta biztatta, a gyerekei évek óta epedtek, a félig kész mesehősök pedig már dúltak és fúltak a félbehagyott papírokon.

Pedig a meseíró szorgalmas ember volt, és minden reggel nekiült egy-egy korábbi meséjének, kihegyezte a kedvenc grafitceruzáját, befészkelte magát jó mélyen az írófotelébe, és hosszan nézett maga elé.

A hosszan nézés alatt próbálta felkutatni magában azt a szeretetet és lelkesedést, amit az előző este érzett, de hiába. A kis szellő története éppen úgy veszett el benne, mint sok száz más mesehős mesebeli kalandja.

Napközben felnőtteknek írt felnőtt dolgokról, és azokat mindig be is tudta fejezni.

Mondhatni, hogy felnőtteknek könnyű írni, mert ők már elég buták ahhoz, hogy bármit megetethessenek velük, de azért ez a munka is kifárasztja az embert napi nyolc órában.

Mire délután hazaért a felesége a gyerekekkel, a meseíró már a hatodik kávéját itta a konyhában, és félig büszke félig lebuktatott arccal köszöntötte őket.

A feleség és a gyerekek már tudták, mit jelent ez a félig-meddig ilyen, aztán félig-meddig olyan arc, lepakolták a táskáikat, megölelték a meseírót, és beletörődve a változás hiányába, kinyitották a hűtőt a túró rudikért.

Egyik nap, talán ez is tegnap történt, a kisebbik gyereke talált egy kiscicát a szomszéd utcában, a trafikos néni szemetese mellett. Helyes kiscica volt, és a meseíró kisebbik gyereke nagyon szerette volna megtartani a vörös kiskölyköt. A meseíró felesége nem bánta volna az új lakót, de figyelmeztette a meseíró kisebbik gyerekét, hogy a meseírótól kell kérni a végső választ.

Mivel tegnap pont hétvége volt, így a meseíró éppen a negyedik kávéját itta a konyhában, amikor a kis család hazatért az új jövevénnyel. Látva a kisebbik gyereke arcán a félős kis mosolyt, a nagyobbik gyereke arcán a reményteli komolyságot, a felesége arcán pedig a „na, te meseíró, mit szólsz ehhez a kismacskához” kérdést, a meseíró megadta magát.

Még nem válaszolt semmit a fel sem tett kérdésekre, csak átvette kisebbik gyerekétől a kis vörös állatkát, és egyik nagy tenyeréből a másikba pakolgatva, figyelmesen szemlélgette.

Tetszett neki a kismacska puhasága, forrósága, és úgy találta, hogy a kismacskának is tetszenek az ő nagy tenyerei. Hát akkor, Isten hozott minálunk – mondta, és a feszült várakozást egy nagy mosollyal megtörve, letette a kis jövevényt a világoskék szőnyegre, ahol roppant jól mutatott a vörössége.

A gyerekek boldogan ölelték meg apjukat, a felesége pedig „nem véletlenül mentem én, éppen tehozzád, te meseíró” nézéssel nézett bele a szemébe, amitől persze a meseíró nagyon jól kezdte érezni magát.

Mivel hétköznapokon a meseíró felesége tanár néni volt, a gyerekei pedig iskolások, ezért a kismacska egyedül maradt a meseíróval otthon. Az első pár napban a meseíró elvárta, hogy a jövevény alkalmazkodjon az ő szoros munkaidejéhez. Szívesen vette volna, ha Batyu, mert így nevezték el a gyerekek az új pajtást, szóval, ha Batyu tiszteletben tartja az írófotelt, az íróasztalt, a kávéscsészét, a papírokat és a számítógép klaviatúráját. Batyu viszont szívesen vette volna, ha az írófotelben neki is jutott volna hely, ha az íróasztal oldalán megpihentethette volna apró kis körmeit, ha a kávéscsészében nem kávé lett volna, ha a papírok az ő ujjlenyomataival lettek volna tele, s ha a klaviatúrát macskakővé alakíthatta volna.

Ebből a nézetkülönbségből mindkettőjüknek problémái adódtak. A meseíró mindig kizökkent a cikkírásból, Batyu pedig gyakran záródott be a konyhába, ahol a kő nem volt olyan fészkelhető, mint a meseíró szobájának puha szőnyegei és bútorai.

Reggelenként újra és újra megadták egymásnak a lehetőséget az együttműködésre. Mikor a meseíró leült befejezni az előző esti mesét, Batyu odasomfordált, és halk mormolódással jelezte tenyérigényét a meseírónak. A meseíró csalódottságát orvosolva fel is vette a mormolódót, és megsimogatta, belesimogatva minden szomorú gyengédségét.

Miért nem tudok én befejezni egy mesét sem, te Batyu, te?- kérdezte olykor hangosan, olykor némán. Batyu a válasz helyett csak mormolódott tovább, s kis testének minden hajlékonyságával tolta magát a nagy tenyérbe. Mindig megérezte, amikor a nagy tenyér elveszi róla figyelmét, és már csak megszokásból simogatja. Ekkor történt meg az, hogy egy gyors ugrással lenyomatolta a papírokat, ne adj Isten, végigsétált a klaviatúrán. A meseírónak ez persze nem nagyon tetszett, s ennek következményeképpen Batyu sokszor rekesztődött ki az alkotófolyamatból.

A békülést a kávéknak köszönhették.

A gondolatoktól és mondattöredékektől elkomorult meseíró a konyhában tartotta meg a szüneteket. Kinyitotta az ablakot, beült az ablak előtti párnás székbe, töltött magának egy kis kávét, elővette a cigarettáját, és az utcák népét bámulva megpróbálta ellazítani a lelkét.

Ezt a folyamatot használta ki Batyu a békülésre. Hamar megszerette ezt a komoly embert, és valójában a kezdet kezdetétől tudta, hogy mit szabad és mit nem szabad, de annyira élvezte a meseíró közelségét, tenyerének melegét, hogy csak azért se hagyta békén.

Mikor látta, hogy nyílik az ajtó, unottan felnézett a macskaház tetejéről, s közben majd megzavarodott a boldogságtól. Mikor látta, hogy gyullad a cigaretta, lustán lehuppant a csempére, s közben fékezte magában a lendületet, nehogy a meseíró rájöjjön, hogy az egész csak színjáték, egy kölyökmacska szeretetéhségének drámája.

A szünet végére Batyu általában elérte a célját, és ott dorombolózott a meseíró ölében.

Így teltek a meseíró és Batyu hétköznapjai az első időkben. Batyu imádatával, a meseíró beletörődő elfogadásával.

Aztán, az egyik reggel valamiféle csoda kezdett kialakulni. Batyu éppen fészkelődött az írófotelnél, mikor a meseíró nekikezdett a legfélelmesebb feladatának. Ránézett a papírra, elolvasta az eddigieket, kihegyezte a kedvenc grafitceruzáját, és betűket kezdett formálni vele.

Először a szokott módon, az elvárások miatt, de aztán egyre öntudatlanabbul és gyorsabban vetette egymás mellé a szavakat. Az előző esti hősök újraéledtek fantáziájában, s a városi rengetegben eltévedt csiga megtalálta a megfelelő buszjáratot, ami kiviszi őt a városligeti tóhoz, ahol megismerkedhet végre barátjával, a békával, aki elviheti végre őt az állatkertbe és a vidámparkba, hogy ott megbeszélhessék végre alacsonyra szabott világuk nagy dolgait, eszmét cserélhessenek a nedvesség, a víz és a föld fontosságáról, a rágógumi-jelenségről, és az asszonyokról…

Batyu érezte, hogy valami furcsaság történik éppen. Még soha nem látta a meseírót ilyen mosolygósnak, ilyen elszántnak; és a kedvenc grafitceruzát se kellett még ennyiszer hegyezni egymás után. A macskák született bölcsességével megértette, hogy most nem lehet önző, nem kívánhatja, hogy a tenyér csak vele foglalkozzon, s így türelmesen várta a fejleményeket a meseíró ölében. Viszont a fejlemények nem jöttek, a grafitceruzából lehegyezett cikornyák azonban egyre kacérabban hevertek az asztalon. Batyu nem bírt ellenállni a kísértésnek. A macskák született kíváncsiságával rávetette magát a kacérkodó faragványokra, és tappancsával összetáncolta a meseíró papírjait. Nem tudta, mit tesz, és azt sem, hogy ennek milyen következményei lehetnek. A meseíró hatalmas és dühös kiáltást hallatott, és nagy tenyerével fogta, és lerepítette Batyut az asztalról.

A kismacskának fájt ez a reptetés, és ezúttal kergetés nélkül, magától szaladt ki a konyhába, a macskaházba. A meseíró nem is gondolva a macska lélektanával, magában morogva újra felvette a kedvenc grafitceruzáját, kihegyezte, és megkarcolt reményekkel újra nekikezdett a folytatásba. A csiga és a béka azonban elhallgatott, a városligeti tó eltűnt, és a betűk nem alakultak már szavakká.

Mindenről az a hülye macska tehet – dühöngött magában a meseíró, s a dühöngését hangos és heves mozdulatokkal kísérte. A papírok összegyűrődtek, a klaviatúra értelmetlenségeket írt a képernyőre, az írófotel egyre nehezebben viselte a nyomást, az íróasztal pedig alig várta, hogy fellélegezzen. Csak a kávéscsésze tudta, hogy mi következik.

            A konyhába érve a meseíró és Batyu is érezték, hogy valami talán végérvényesen megváltozott a kapcsolatukban. Batyu szégyellte magát, a meseíró pedig gyűlölte Batyut.

Az utca népe ezúttal nem volt léleklazító látvány, a kis szünetből egész délelőttön át tartó morgós pöfékelés lett.

            A köztük lévő feszültséget a család is megérezte. A meseíró felesége korábban nagy örömét lelte abban, hogy a férjét nézegeti írás közben; s még nagyobb öröme lett, amikor az írást meg-megszakította Batyu érkezése, s szemtanúja lehetett annak a gyengédségnek, amit az ő komoly férje tanúsít a kis állattal szemben. Új szín volt ez neki. A feszültség viszont ezt a színt eltüntette, s a kép, mely Batyu érkezése előtt tökéletesnek látszott, most hiányosan tárult elé. A meseíró macskával kedvesebb lett, mint a meseíró macska nélkül.

A gyerekek nem tudtak eligazodni az érzéseiken. Bántotta őket apjuk újdonsült ridegsége, de korábbi féltékenységüket viszont eloszlatta. Batyu kéjesebben simult hozzájuk, mint azelőtt, s könnyebben bele lehetett vinni a játékaikba. Már nem kellett azon aggódniuk, hogy apjuk jelenléte eltereli kedvencük figyelmét a fonalas vagy a labdás feladványokról.

            Így telt el elég sok nap.

            Aztán egyszer, valamikor tegnap, Batyu a délelőtt folyamán teljesen eltűnt. A meseíró akkor figyelt fel a hiányára, amikor a macska a harmadik kávé táján se jelezte létezését. Tudta, hogy a kis vörös nem szívleli már az ő nagy tenyerét, de született férfiúi büszkesége nem vitte rá, hogy ő keresse a békülést. Az esetet viszont mégis furcsának találta.

A negyedik kávé idején nem bírta tovább, és belesett a macskaházba. Batyu ott hevert, és nagyon halkan szuszogott félig nyitott, félig zárt szemekkel. A meseíró egyszer hallotta a tévében, hogy a macskák orrát meg kell vizsgálni, és ha nem nedves, akkor lehet, hogy valami baja van. Nem volt ugyan teljesen biztos, hogy a film a macskákról vagy a kutyákról szólt inkább, de mindenesetre megvizsgálta a kis állat orrát. Száraz volt. Mikor finoman kivette őt a helyéről, érezte, hogy a sok vörösség valahogy furcsán izzik. Az is elgondolkodtatta, hogy Batyu mindezt úgy tűrte, mint egy rongybaba. Nyikkanás, dorombolás, karmolászás nélkül.

            A meseíró tudta, hogy most félre kell tennie a sértettségét, a rossz emlékeket, és fel kell hívnia az állatorvost. A telefonbeszélgetés után pedig fogta Batyut, berakta egy fonott kosárba, bebugyolálta a kék kendőcskéjével, és elindult vele a rendelőbe.

            A buszozás és a séta közben aggódva figyelgette a macska minden egyes rezdülését. Nem sok volt belőlük, és ez egyre jobban aggasztotta a meseírót. Eszébe jutott Batyu érkezése, az első pár hét fotelharcai, a közös kávézások, és büszke emberi szíve megtelt félelemmel. Akkor, ott a Garai térnél jött rá, hogy szereti ezt a kis macskát, és legszívesebben bocsánatot kérne tőle azért a reptetésért. Hiszen ő csak egy játékos kismacska, mit tudhatta ő, hogy azokon a papírokon milyen fontos mondatok születtek meg aznap reggel!

            A rendelőben nem voltak sokan. Két törpe kutya üldögélt ott a gazdájukkal, és egy nagyobbacska nyúl gallérral a nyakában. Batyu egy hang nélkül szuszogott félig nyitott, félig csukott szemmel. A meseíró kivette őt a kosárból, és belefektette a tenyerébe. Batyu érezte, hogy ez valami nagyon jó, de az érzést nem tudta sehogy se kifejezni. Mindene fájt a láztól.

A meseíró meg csak simogatta, simogatta őt, és mielőtt belépett volna vele az állatorvos ajtaján, felemelte, a szemébe nézett, és azt mondta: - Bocsáss meg, Batyu, buta voltam.

            A rendelő szaga nem tetszett se a meseírónak, se Batyunak. Mindketten felélénkültek az idegen környezettől. Batyu hagyta magát, s bár rosszul érintette az idegen kéz tolakodása, a műszerek hidegsége, de a macskák született intelligenciájával tudta, hogy ez most egy magasabb cél érdekében történik, s talán ettől a céltól elmúlik belőle ez a furcsa fájdalom.

            A kismacskának magas láza volt, és a székletével is gondok adódtak. Az állatorvos kérdezgetni kezdte a meseírót Batyu életéről, a beadott oltásokról,  táplálkozási szokásairól; s a válaszoknak megfelelően felállította a diagnózist. Batyu nem értette a szavakat, és őszintén szólva, a meseírónak is elég kínai volt minden; de a lényeg: ha a kapott gyógyszert minden nap kétszer beadják Batyunak, akkor legkevesebb három nap, legfeljebb egy hét alatt elmúlik a láza, és a széklete is rendbe jön.

            A meseíró kicsit nyugodtabban vitte hazafelé a kosarát, s a korábban érzett tehetetlensége is átváltott tettvágyba. Meg fogja gyógyítani Batyut, mert szereti Batyut. Ez járt a felnőtt és komoly és büszke meseíró agyában.

           

Mire hazaértek, a kis család már otthon volt, és aggódva várták haza a házigazdát és Batyut. A gyerekek egy egész gyógyító sarkot alakítottak ki a gyerekszobában. Volt abban puhaság minden mennyiségben, és Batyu hamar be is fészkelte volna magát a paplanok közé, ha a meseíró nem szakítja meg a folyamatokat. Ideje volt bevenni az első gyógyszert.

Nem volt az valami hatalmas méretű gyógyszer, de Batyunak nem tetszett a dolog. Ahhoz is fáradt volt, hogy kinyissa a száját, nem hogy engedje betolakodni az idegen és keserű tablettát. Először a nagyobbik gyerek próbálkozott, de elsírta magát, mikor megérezte Batyu ösztönös ellenállását. Nem akarta bántani a kismacskát, és érezte, hogy ezzel valahol bántja.

A gyerekek még nem látták át olyan könnyen, hogy a gyógyszer rövid távon rossz, de hosszútávon egyenes út a gyógyuláshoz; s így könnyebben megértették Batyu hozzáállását. – Apu, Batyu nem akarja a gyógyszert, mert fáj neki a torka. – mondták az indoklást.

Apu, aki eddig szinte irigykedve nézte, hogyan babusgatják az ő macskáját a gyerekei, hogyan igyekeznek beletömni a gyógyszert, nos, ez az Apu, meghallgatva az okos kis érveket, végre magára vállalta a gonosz szerepét. Átvette a tablettát, és komoly elszántsággal Batyu felé indította a kezét. – Batyu, nyisd ki a szád! Határozott szavak voltak ezek. Batyu megérezve a nagy tenyér érintését, zavarba jött, s mielőtt még az ujjak elkezdték volna nyomni a kis pofáját, ő már tátotta is ki. A gyógyszer váratlan könnyedséggel le is csúszott.

A meseíró rég volt már ilyen büszke magára, főleg, miután látta a három elismerő szempárt maga körül. - Nagy dolgok történtek most, te meseíró – szólt a felesége szeme. – Apa, te mekkora király vagy! – szólt a gyerekeké.

Az est hátralevő részében Batyu a gyerekeké volt. Cumis üvegből itatták, simogatták, tettek be neki gyógyítós zenét, suttogva beszélgettek, lábujjhegyen jártak. A meseíró felesége alig tudta rávenni őket, hogy vacsorázzanak. Nem akarták magára hagyni a beteget egy percre sem.

A meseíró elvonult. Nem mindennapi nap volt ez az életében. Bocsánatot kért egy macskától, és akárhonnan is nézzük, leghőbb vágya ezen az estén nem egy új cikk, sem írói elismerés, sem a legjobb apa, legjobb férj cím elérése volt; hanem Batyu gyógyulása. Megszokásból fogta a kedvenc grafitceruzáját, kihegyezte, és elkezdte vésni a papírt.

Rég volt már ilyen emberi állapotban, és kikívánkoztak belőle a szavak a gyerekkorától egészen Batyu megbetegedéséig.

A kóbor macska és a négyéves meseíró. Az elveszett macska és a tíz éves meseíró. A nagymama macskája és a tizennyolc éves meseíró. Batyu és a felnőtt meseíró.

Csak úgy torlódtak az emlékek egymás mellé. A kedvenc grafitceruza alig győzte az iramot.

Az íróasztal tudta csak miről folyik a szó. Ő már akkor is ott volt, mikor a kis meseíró elsírta az ő komoly apukájának, hogy a kóbor cica, aki mindig hazakísérte a suliból, aznap nem jött érte. Akkor is ott volt, amikor négy év után el kellett altatni a kis meseíró első cicáját, a Tódit, mert annyi sok kiskölyök volt a pocakjába, hogy megbetegedett tőlük. Látta a kis meseíró arcán a könnyeket, és kopott vászonborításán még most is őrzi ezeknek az őszinte gyerekkönnyeknek a súlyát.

Csak az íróasztal tudta a titkot, amit se a meseíró felesége, se a meseíró gyerekei, se a többi bútorok nem tudtak. A meseíró, akkor, tíz évesen ült először fel az apukája asztalához; fogta meg először a grafitceruzát, s rótta először a bánatát a papírra.

„Hiányzol, Tódi, te voltál a tesóm, és most nincs tesóm, mert nem vagy. Hol vagy?”

            A nagymama macskája már a nagy meseíró története volt, aki magához vette a nagymamája öreg kandúrját, hogy legalább így megmaradhasson neki valaki a nagymamájából, aki mindig is értette a meseíró világát. Ha az öreg kandúrra nézett, bátorítást kapott arra, hogy érdemes éltetnie azt a világot, ami olyan más, mint az a külső világ. Az az öreg kandúr és az íróasztal voltak a támaszai, mikor a szülei megsértődtek a döntésein, mikor albérletbe költözött, mikor meseíróvá válásának első hivatalos lépéseit meglépte.

Az öreg kandúr az egyetemi évek alatt végig mellette volt, tartotta a pocakját a vizsgaidőszakok és a szemináriumi dolgozatok alatt is, és tolta magát a szomorú ábrázatú ifjú meseíró tenyerébe az első szerelmek és csalódások idején. Fél évvel a diploma után, és fél évvel a meseíró feleségének történetté válása előtt aludt el.

            Azóta mennyi minden történt, gondolta végig az íróasztal, s mivel betűket olvasni nem tudott, így a meseíró érintéseiből olvasta meg a gondolatokat.

A meseíró meg csak írt, írt, írt, és aztán hirtelen, az íróasztal legnagyobb megdöbbenésére,  letette a kedvenc grafitceruzát, lekapcsolta a barna asztali lámpát, és elindult Batyu újdonsült kuckója felé.

            A gyerekek már aludtak, de a kislámpa még égett. Batyu a sok puhaságba burkolva aludt. Nyugodtabbnak látszott. A meseíró nem merte megsimogatni, csak nézte.

Azt meg nem vette észre, hogy közben a meseíró felesége a meseírót nézi.

            A meseíró felesége büszke volt a meseíróra, és az, ahogy a férje ölelte azt a kismacskát, mikor hazaértek; felidézett benne pár régi és nagyon kedves élményt.

Mert bizony ők is voltak fiatalok, mégha a gyerekeik nem is nagyon tudták ezt elképzelni.

A gyerekeknek a szülők már nagy és komoly felnőttek. Ők az apjukban a nagy és komoly meseírót látták, aki mégsem mesél nekik mesét; az anyjukban meg a tanár nénit, akihez ők szabad bejárást kaptak a tanáriban. A gyerekek nem tudták, milyen bohókás is volt az ő apjuk, mikor megismerkedtek, és mennyi őrült történetet talált ki csak azért, hogy megnevettesse a lányt a Puskin moziból; és milyen zavarban volt, amikor az a lány megfogta végül a kezét. És a gyerekek azt sem tudták, hogy az anyjuk annak idején mennyit táncolt ezzel a bohókás fiúval. Pedig így volt. Nem is gondolta volna, de ez a fura író fiú úgy tudott táncolni, hogy abba neki bele kellett szeretnie.

            Míg nézte a meseírót, ahogy a meseíró nézte Batyut, lepergett előtte az eltelt tizenöt évük. Albérlet külön. Puskin mozi heti háromszor, tánc minden hétvégén, és naponta a konyhában főzés közben. Albérlet együtt. Katona József Színház heti kétszer, Puskin mozi heti egyszer, közös dolgozatjavítás, családi ebédek, tánc minden hétvégén, nyaralás a vidéki kulcsosházakban. Első szolgálati lakás. A várva várt esküvő, amit a szülők annyira erőltettek, az oroszországi nászút, mikor minden este írtak és olvastak egymásnak, az első munkahelyváltás, a nagy összeveszés, aminek a végén kiderül, hogy gyereket várnak, Andris naplói, a kezdő szülők bénaságai, a hármas nyaralások a Balatonnál. Második szolgálati lakás.  Máté érkezése, Andris ovis kalandjai, az első megjelent kötet, újságírói körutazás a gyerekek nélkül, mikor újra táncoltak és moziztak. Első saját lakás. Meghal a kislányuk, a színjáték a gyerekekért, az esti sírások, a gyógyító közös nyaralás Olaszországban, a munkahelyváltások, a második kötet. Második saját lakás. Máté betegsége, Andris első szerelme, Batyu.

            A meseíró felesége éppen a filmpörgetés végénél tartott, mikor a meseíró észrevette, hogy ő is nézve van. Zavarba jött. A meseíró felesége pedig megölelte az ő Baluját, aki, ki tudja, miért, az évek alatt Bálinttá, Drágámmá, Apátokká vált. Ebben az ölelésben Balu volt megint, és ő újra a Panka volt, a Bánpanka.

            A meseíró persze ezekről a lelki folyamatokról mit sem tudott. Ő Batyuval volt elfoglalva, meg az ő ezer éve lezárt, és most mégis felnyitott macskás dobozaival. Annyira tele volt a szíve az újjal és a régiekkel, hogy az ajándékba kapott ölelést nem is engedte el egyhamar. Ha a gyerekek látták volna a szüleiket ebben a pillanatban, nem nagyon hittek volna a szemüknek, mert az oké, hogy anya meg apa azok férj és feleség, meg megcsókolják egymást néha, meg ilyenek, de, hogy apa ilyen szorosan ölelje anyát, és anya ilyen szorosan ölelje apát, és ne tudják megkülönböztetni, hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik, na, hát biztosan nem hittek volna a szemüknek.

            Aznap este a meseíróban valami új életre kelt.

            Másnap Batyu mosolygósan ébredt. Ez a macskáknál nem látszik olyan egyértelműen, de, akinek van macskája, valahogy mégiscsak tudja, milyen is az. A gyerekek is észrevették, és nagy örömükben nem nagyon akaródzott elindulniuk az iskolába. A meseíró felesége már Batyu mosolya előtt is mosolygósabb volt a megszokottnál, és ezzel pár perc erejéig reményt adott a gyerekeknek a maradásra; de végül mindhárman elindultak a szokott időben, a szokott tízóraival, a három túró rudival és a teával.

            A feladatok a meseíróra maradtak. Nem is bánta. Miután a kis család elköszönt tőle, bement Batyuhoz. A kis beteg megörült a meseírónak, de az eltelt időben megtanulta palástolni az örömét, és visszatartotta magában a macskaboldogság minden mozdulatát. Mikor megérezte bundáján a tenyér gyengédségét, felrémlett benne pár délibábos kép a tegnapi napról. Mintha a meseíró már tegnap is szerette volna őt, mintha ők együtt mentek volna valahova, mintha a meseíró mondott volna valamit neki, mintha megtörtént volna a megbocsátás és megbocsáttatás. Mintha. Nem mert hinni a képeknek, se a tenyérnek, de hagyta magát sodródni a puha paplanok közt. Aztán hagyta magát felemelni, és hagyta magába gyömöszölni azt a nagyon keserű ízű gyógyszert, amit a meseíró olyan határozottan tudott a szája felé irányítani. A macskák ösztönös intelligenciájával tudta, hogy lehet némi összefüggés a keserű tabletta és a testében csökkenő fájdalom között.

            A műveletsor után a meseíró tanácstalan lett. Most vigye vissza Batyut a paplanok közé? De akkor hogyan fog ő írni és ápolni egyszerre? Vajon Batyu örülne annak, ha átköltöztetné magához? Vajon Batyu megbocsátotta már azt a reggelt, amit ő olyan nehezen bocsát meg magának? Mondd meg, Batyu, mi legyen velünk!

            Batyu valahogy megmondta, és pár perccel később már meghatottan figyelte a meseírót, aki komoly elszántsággal átköltöztette a gyógyító sarkot az írófotel mellé a földre, felpaskolta a párnákat, leterítette az újságpapírt, rátette Batyu vizes tányérját, fogta a kis beteget, és betette a régi-új fészekbe. Ő maga pedig belesüppedt az írófotelbe, kihegyezte a kedvenc grafitceruzát, beleivott a bögrébe, és megkezdte a szokásos reggeli ujjgyakorlatokat a papíron.

            Batyu még lázas volt, nem izgett, nem mozgott, csak figyelt: a meseíró felveszi a grafitceruzát, leteszi, gondolkodik, olvas, megint felveszi, leteszi, hegyez, cikornyák, olvas, ránéz, olvas, felveszi, leteszi, ránéz, megsimogatja, elgondolkodik, írni kezd.

            Az íróasztal az esti emlékezések után kíváncsian várta, mit hoz majd a reggel. Minden asztalnyi erejét bevetette, hogy segítsen a meseírónak az esti szavak megtalálásában. A meseíró pedig meg is találta őket. De már nem ugyanúgy. Az emlékezésekből eltűnt ő maga, és megjelent egy szegény, ifjú meseíró, aki hosszas barangolások után, fáradtan, szomjasan és éhesen bekopogtat egy falu széli kis lakba szállás reményében. A ház lakói, a macskatestvérek, a négy barátságos macskafi pedig meglátva a kedves kis embert, befogadják éjszakára, beültetik a tányérjaikhoz, megosztják vele a pisztáciás pisztrángjukat, és elkezdik mesélni neki macskaéletük történeteit.

            A kedvenc grafitceruza folyamatosan írt, s a macskafik történetei befejeződtek, újrakezdődtek, a meseíró kirakta a pontokat, belekezdett az új mondatokba, és kezdett megfeledkezni a mellette pihegő Batyuról, aki egyszer csak fogta magát, és rátekeredett a meseíró lábára, majd felrakta a tappancsait a térdére, s végül a macskák született ügyességével, belevetette magát a meseíró ölébe.

            A meseíró meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, egyik kezével folytatta az írást, a másik kezével pedig elkezdte simogatni a legkisebb macskafit.

            Aznap kevesebb kávé fogyott, és két tucatnyi papír telt meg a betűkkel, és egy sem szólt a felnőttek világáról. Batyu estére már egy ugratást is megkísérelt a konyhapulton, és a gyerekek esti mesével aludtak el, a mesélő meseíró legnagyobb büszkeségére.

           

…..........................................................................

…..........................................................................

Van, amikor előre futsz,
van, amikor hátra.
Nem az a lényeg, jó-e,
hanem az, hogy hátha.

…..........................................................................

egész életem

voltál és most nézlek és

nem talállak meg

…..........................................................................

Nincs jogod elvinni őket,

a szerelem nevében, állj!

Elviheted az álmaimat,

a reményt, a bőröd;

visszaadhatod jogos

és törvényes tulajának a

melleid és a segged;

másra is nézhetsz;

még a mosolyba sem

halok bele;

de a kezedet és a gesztusaidat

nehezen bocsátom meg neked.

…..........................................................................

Valaki mindig sír,

valaki mindig nevet,

ma délben nekem van

orgazmusom,

holnap neked,

most ketten ülünk

telefont nyomkodva,

most már százan,

tegnap én hittem

magamban.

…..........................................................................

Nem félek semmitől.

Ha felmerül,

hogy akár félhetnék is,

legyőzöm,

amilyen gyorsan csak tudom.

Nem félek semmitől.

Se a pókok, se a halál,

se a magány nem ijeszt,

jöjjön,

aminek jönnie kell.

Nem félek semmitől.

A szerelem elmúlik,

az emberek megőrülnek,

ha így van,

így is lesz.

Nem félek semmitől.

Nélküled is mennie kell,

az idegeim erősek,

ha próba,

kiállom.

Nem félek semmitől.

Tied vagyok,

elveszíthetsz,

ha így lesz,

megtalálom magam.

Nem félek semmitől.

A kettősség bennem,

nem szokatlan,

ha egyedül,

akkor sem leszek.

…..........................................................................

Az időkezelésed

mellékhatásai

károsítják

a gyomrom.

A reakcióidőd

pontosan annyi,

amennyi nekem

sok.

Az életkezelésed

mellékhatásai

fogyáshoz és

rendszertelen

szívveréshez

vezetnek.

A külön útjaid

hossza

pontosan annyi

amennyi nekem

sok.

A konfliktuskezelésed

mellékhatásai

magas vérnyomást,

idegrángást

okoznak.

A válasz nélküli

válaszaid száma

pontosan annyi,

amennyi nekem

sok.

A kezelésed

mellékhatásaiba

bele lehet halni,

meg lehet őrülni,

magányossá,

hitetlenné,

bizalmatlanná,

nevetségessé

lehet válni.

A tapasztalás

és a szavak

közötti távolság

pontosan annyi,

amennyi nekem

sok.

…..........................................................................

Széttárom a lábam,

Kitárom a szívem,

Összeszorítom a fogam,

Bent tartom a levegőt.

Széttárom a lábam,

Bezárom a szívem,

Összeszorítom a fogam,

Bent tartom a levegőt.

Széttárom a lábam,

Kitárom a szívem,

Kiengedem a szavakat,

Bent tartom a levegőt.

Széttárom a lábam,

Kitárom a szívem,

Összeszorítom a fogam,

Kifújom a fájdalmat.

Összezárom a lábam.

Bezárom a szívem.

Összeszorítom a fogam.

Bent tartom a levegőt.

Összezárom a lábam.

Kitárom a szívem.

Összeszorítom a fogam.

Bent tartom a levegőt.

…..........................................................................

Még idő, míg helyreáll a rend,

míg a tárgyak visszanyerik

eredeti jelentésüket,

míg nem a te kezed lesz

a testemen és a macskán,

míg nem a te tested lesz

a testemmel a szex.

Még idő, mire kiszellőzöl

a szobából, a konyhából, a kádból,

mire az ágy hiánytalan lesz

nélküled is,

mire nem várom a csengetést,

az ajtónyílást, a csodát.

Még idő, míg a gondolataim

felszabadulnak alólad,

míg az emlékek elvesztik

a színűket, a szagukat, a

tapintásukat és az ízeket,

míg a zene csak zene lesz,

és nem tánc veled.

De eljön az idő,

és akkor meghalunk.

S a te már

nem én leszek,

s az én már nem te leszel,

és a szerelmünk

beilleszkedik két

kölönvált élet

parcelláiba.

Talán majd holnap.

Vagy holnapután.

…..........................................................................

Látlak, baszki,
tudod, hogy látlak,
akárhol megtalállak,
s beraklak a kádba,
meg a tükör elé,
hogy mosd le magadról,
mit, hát azt a sok szart,
amit magadra kensz,
hogy ne lássák,
mennyire szép vagy.

Nem, ez nem az enyém,
ez mégis a tied,
a te dolgod,
nem a gyerekem,
önálló vagy,
de kikacaglak,
sajnálom,
de igen.

…..........................................................................

Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S meg is haltál, s én már belőled írtam
a felvételit, s ott ragadt bennem a macskád,
s megtanítottál észrevenni az írásjelek közét,
s ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
a szüleimnél titokban, szerelmi bánatban
és pizsamában
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk, melyről te jutsz eszembe,
s valaki, ki mindig ezt akarta nézni
egész életében, s végül nem tette,
ahogy mások sem váltották be
a hozzám fűzött reményeiket, s
ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
Istennek, akiben úgy hittél,
hogy szinte észre sem lehetett venni,
de mégis ott volt, mint a macska,
s az iróniában áztatott félelem,
s az utolsó, nekem első köteteben
minden átrágott őszinteség, s
a szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:

Mert az angyal a részletekben lakik.
Mert az angyal ott van a romantikában,
és ott van a baszásban,
ott van az elkövetőben, s az áldozatban,
ott van. Ott, csak időnként felnövünk,
s megtanuljuk, hogyan legyünk
könnyen, gyorsan hülyék.

…..........................................................................

Még hinni kell, mert látod, megjött a tavasz is!

Még hallgass meg, nem mondtam el mindent,

s talán pont az a szó segít, amit most mondanék,

vagy csak azért hallgass meg, mert addig is vagy,

s addig is érzem, hogy vagyok, vagyunk, leszünk.

Kedvelem azt, aki bölcs, és szeretni tanít, érted?

És a szívem élve keresztre feszít, és vacog a fán,

és gyerekszívvel fontosnak látszik, és játszik,

egyre, egyre játszik egy toronyban, és szertenéz,

és nem lelé honját a hazában, mert basznak,

takarítani legalábbis, én meg még ordítok,

és toporzékolok, és egyre jobban szeretem

a gyerekeket, mert édes emlékem is annyit ér,

hogy se bal, se jobb, sorsom sem adnám,

tudd meg, mert bennem él minden,

s amíg élek, én ilyen bolond leszek,

s néha semmi értelme semminek,

néha az alfából lesz az omega,

az alanyból meg a tárgy,

s néha nem te,

ha nem

én.