Van a férfi, és van a nő.
Van a férfi, és van a nő.
Van a férfias, és van a nőies.
A férfias az,
ha dolgozol egész nap,
a nőies pedig, ha vacsorával vársz.
A férfias az,
ha kicseréled a villanykörtét,
a nőies az, ha azt sem tudod, hol van.
A férfias az,
ha nagy számokat tudsz mondani,
a nőies az, ha inkább csak egy vagy néhány.
A férfias az,
ha bebaszol a haverjaiddal,
a nőies az, ha egy pohár borral ülsz egész este.
A férfias az,
ha kezdeményezel,
a nőies az, ha kéreted magad.
A férfias az,
ha a mennyiség (is) számít,
a nőies az, ha időnként fáj a fejed.
A férfias az,
ha vezető vagy,
a nőies az, ha titkárnőként elintézel mindent.
A férfias az,
ha nincsenek látható érzelmeid,
a nőies az, ha feszt kifejezed őket.
A férfias az,
ha egy szakítás után megdugod az elsőt,
a nőies az, ha folyamatosan csak sírsz.
A férfias az,
ha pólóban plusz farmerban is jól nézel ki,
a nőies az, ha mindenhonnan elkésel, hogy "szép vagy".
A férfias az,
ha szőrös vagy, mint egy medve,
a nőies az, ha csupasz, mint a lap.
A férfias az,
ha nem mozdulsz meg zenére,
a nőies az, ha szendvicsben riszálod magad.
A férfias az,
ha logikusan gondolkozol,
a nőies az, ha érzelmileg zsarolsz.
A férfias az,
ha már gyerekként is katona voltál,
a nőies az, ha babáztál egész nap.
A férfias az,
ha mindened az autó,
a nőies pedig, ha csak a színeket ismered.
A férfias az,
ha örök gyerek maradsz,
a nőies, ha már gyerekként is családanya vagy.
A férfias az,
ha nem tudsz megfőzni egy kínai levest,
a nőies az, ha te vagy a szakácskönyv maga.
A férfias az,
ha sokat beszélsz a politikáról,
a nőies az, ha jó a hajad, a lakkod és az új ruhád.
A férfias az,
ha szétdolgozod magad a családért,
a nőies az, ha mindig tudod, mitől lehetnél még boldogabb.
A férfias az,
ha focizol a gyerekeddel,
a nőies az, ha minden kész és tiszta.
A férfias az,
ha sármos vagy középkorúnak,
a nőies az, ha van férjed és három gyereked.
A férfias az,
ha összejössz egy fiatalabbal,
a nőies az, ha nagymama vagy.
A férfias az,
ha nem vagy olyan, mint egy nő,
a nőies az, ha nincs benned férfias.
2014. augusztus 30., szombat
2014. augusztus 12., kedd
R.I.P.R.W.
Köszönöm Robin Williams-nek, hogy úgy lehet tudni, hogy ki az ellenség, hogy megkérdezzük, és ha azt mondja, igen, akkor lelőjük, mert ha már abszurd maga a háború ténye is, hát nem kell komolyan venni az érveket sem. Mit keres Amerika mindenhol, és mi lenne a világgal Amerika nélkül? Egy gondolat, ami a Jó reggelt Vietnámmal kezdődött, és még mindig tart. Meg aztán ott van Leila a ketrecében, meg a mediterrán típusú nő, és az elszántság, hogy egy Apa is képes lehet bármire a gyerekeiért. És ott van a gyógyító mosoly, ami több, mint egy lájk, inkább már hit kérdése. Ott van a kétszáz éves ember, aki Simone De Beauvoir gondolatán haladt nekem tovább, és megint csak azt üzente, hogy ki vagyok én ahhoz, hogy megmondjam, más mitől érzi magát embernek. A Good Will Hunting megint csak egy emberi jogi jeles, és igenis megéri valakivel igazán törődni, és sokkal inkább mintapedagógus ő itt nekem, mint a holt költőkben, ahol nem mérte fel, hogy ki mit tud kezdeni a szabadsággal. És emlékszem még a Csodás álmok jönnekre, meg a Vágott verzióra, az Álmatlanságra, hogy ő nem csak nevettetni tud, hogy a szőrös majomtestből árad valami mély és igazi emberség, amitől ő mindig is különb volt nekem, mint a többi poéngyáros, mert nem volt alpári, nem mindig csak a szerelmen és a párkapcsolaton köszörülte az arcát, s igazán játszott, úgy, ahogy csak Kosztolányi és még vagy féltucat ember, akikkel majd, ha eljön az én időm is, remélem, egy asztalnál ülhetek.
2014. augusztus 11., hétfő
2 és 1 és...
Te, én nem sokára meghalok. Gondoltál rá? Harminchárom évesen véget ér az eddigi életem. A nevem nem lesz többé a jelen és a jövő. Múlttá lesz, vége lesz. Ha beírod a gugülbe, megtalálsz. Ott vagyok egy telefonnal a kezemben, ott vagyok szakszövegekkel, cikkekkel, interjúkkal; ott vagyok mint angoltanár-jelölt; képeken mint magyartanár és osztályfőnök; és ott vagyok koordinátorként is.
Mindig féltem a 33-tól. Meg fogok halni, mint Jézus, gondoltam sokszor. Azt, aki vagyok, nem lehet túl sokáig pörgetni, mert ég és lángol, s nincs hozzászokva a felnőttlét alacsony tüzijátéktalansgához, vagyis egy idő után életképtelen. Gondoltam sokszor. Éreztem magamban temérdek irányú és tartalmú megfelelési kényszert, s felelgettem is rendesen meg ide is, oda is, egy darabig, jó darabig. Nem voltam túl emberi, és a céljaim sem voltak átlagosak. Törölni és kijavítani minden rendszerhibát, s törekedni a jézusi létre és tisztaságra; s ezzel leigázni minden emberi gyarlóságot magamban; s mindig nyitott szemmel pásztázni magamban a szálkát is, s gerendává növeszteni a karcolást is; s mindeközben a szerelem nevében elkövetni trubadúrokat is megszégyenítő mindeneket és bármiket, fejjel menni a lehetetleneknek, s élvezni egy kicsit, hogy mindig szenvedni kell, s keresni az alkalmat, hogy újra halálra legyek ítélve a felfokozott érzelmeimmel. Ez voltam én. Egyfajta kaméleon, aki mindig azzá vált, mint a folyadék, s kitöltötte a rendelkezésére álló teret. Azt adtam, amire kereslet volt, s a kínálatot igazítottam inkább, mint vevőkörömet. Kell, hogy fussak? Hát futok. Romantika kell? De hát én romantikus vagyok! Szereted, ha főznek rád? De hát én főzök is! Magányra vágysz? De hát én is szeretek egyedül lenni! Nem tudod, mi legyen? Nem,baj, én tudok várni. Ha felveszek bikinit, jobban fogsz szeretni? Ha sírok, elhiszed? Ha ordítok, elhiszed? Hát az kell, hogy paraszt legyek veled? De hát az is tudok lenni, vagy nem? Nos, igen, voltak határaim. Szerencsére. Még a kaméleonnak is van jelleme. Nekem legalábbis van. Eljutottam bizonyos szélsőségekig, bejártam a fiúk és a lányok skáláját, s miután magamra próbáltam a kínált szerepeket, végre megtaláltam az igazit.
Hosszú évek kemény és kitartó munkájával magamra szedtem jó pár kiló fölösleget, s egy hónap alatt leadtam az összeset. Ami maradt az a színtiszta én. A transz fiú. Az a fiú, aki mindig is ott volt bennem, csak időnként a kereslethez igazodva háttérbe szorult; aki egyáltalán nem sorolható a Marsról jött sztereotípiákhoz, mert keresztbe tett lábbal ül kényelmesen, például.
Na igen, szóval meghalok és újjászületek. 33 évesen egy újszülött fiú leszek, s töröl a rendszer a kettes számúak kategóriájából. Na igen. Na igen. Most vagyok egy fiús lány, s leszek egy lányos fiú. Most még sokan hölgynek és kezitcsókolommal köszönnek, s virágot hoznak, meg előre engednek; de idővel senki nem fog meglepődni, ha bemutatom a feleségem.
Kár, hogy alapvetően és nagyon szeretem a nevem.
Mindig féltem a 33-tól. Meg fogok halni, mint Jézus, gondoltam sokszor. Azt, aki vagyok, nem lehet túl sokáig pörgetni, mert ég és lángol, s nincs hozzászokva a felnőttlét alacsony tüzijátéktalansgához, vagyis egy idő után életképtelen. Gondoltam sokszor. Éreztem magamban temérdek irányú és tartalmú megfelelési kényszert, s felelgettem is rendesen meg ide is, oda is, egy darabig, jó darabig. Nem voltam túl emberi, és a céljaim sem voltak átlagosak. Törölni és kijavítani minden rendszerhibát, s törekedni a jézusi létre és tisztaságra; s ezzel leigázni minden emberi gyarlóságot magamban; s mindig nyitott szemmel pásztázni magamban a szálkát is, s gerendává növeszteni a karcolást is; s mindeközben a szerelem nevében elkövetni trubadúrokat is megszégyenítő mindeneket és bármiket, fejjel menni a lehetetleneknek, s élvezni egy kicsit, hogy mindig szenvedni kell, s keresni az alkalmat, hogy újra halálra legyek ítélve a felfokozott érzelmeimmel. Ez voltam én. Egyfajta kaméleon, aki mindig azzá vált, mint a folyadék, s kitöltötte a rendelkezésére álló teret. Azt adtam, amire kereslet volt, s a kínálatot igazítottam inkább, mint vevőkörömet. Kell, hogy fussak? Hát futok. Romantika kell? De hát én romantikus vagyok! Szereted, ha főznek rád? De hát én főzök is! Magányra vágysz? De hát én is szeretek egyedül lenni! Nem tudod, mi legyen? Nem,baj, én tudok várni. Ha felveszek bikinit, jobban fogsz szeretni? Ha sírok, elhiszed? Ha ordítok, elhiszed? Hát az kell, hogy paraszt legyek veled? De hát az is tudok lenni, vagy nem? Nos, igen, voltak határaim. Szerencsére. Még a kaméleonnak is van jelleme. Nekem legalábbis van. Eljutottam bizonyos szélsőségekig, bejártam a fiúk és a lányok skáláját, s miután magamra próbáltam a kínált szerepeket, végre megtaláltam az igazit.
Hosszú évek kemény és kitartó munkájával magamra szedtem jó pár kiló fölösleget, s egy hónap alatt leadtam az összeset. Ami maradt az a színtiszta én. A transz fiú. Az a fiú, aki mindig is ott volt bennem, csak időnként a kereslethez igazodva háttérbe szorult; aki egyáltalán nem sorolható a Marsról jött sztereotípiákhoz, mert keresztbe tett lábbal ül kényelmesen, például.
Na igen, szóval meghalok és újjászületek. 33 évesen egy újszülött fiú leszek, s töröl a rendszer a kettes számúak kategóriájából. Na igen. Na igen. Most vagyok egy fiús lány, s leszek egy lányos fiú. Most még sokan hölgynek és kezitcsókolommal köszönnek, s virágot hoznak, meg előre engednek; de idővel senki nem fog meglepődni, ha bemutatom a feleségem.
Kár, hogy alapvetően és nagyon szeretem a nevem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)