Te, én nem sokára meghalok. Gondoltál rá? Harminchárom évesen véget ér az eddigi életem. A nevem nem lesz többé a jelen és a jövő. Múlttá lesz, vége lesz. Ha beírod a gugülbe, megtalálsz. Ott vagyok egy telefonnal a kezemben, ott vagyok szakszövegekkel, cikkekkel, interjúkkal; ott vagyok mint angoltanár-jelölt; képeken mint magyartanár és osztályfőnök; és ott vagyok koordinátorként is.
Mindig féltem a 33-tól. Meg fogok halni, mint Jézus, gondoltam sokszor. Azt, aki vagyok, nem lehet túl sokáig pörgetni, mert ég és lángol, s nincs hozzászokva a felnőttlét alacsony tüzijátéktalansgához, vagyis egy idő után életképtelen. Gondoltam sokszor. Éreztem magamban temérdek irányú és tartalmú megfelelési kényszert, s felelgettem is rendesen meg ide is, oda is, egy darabig, jó darabig. Nem voltam túl emberi, és a céljaim sem voltak átlagosak. Törölni és kijavítani minden rendszerhibát, s törekedni a jézusi létre és tisztaságra; s ezzel leigázni minden emberi gyarlóságot magamban; s mindig nyitott szemmel pásztázni magamban a szálkát is, s gerendává növeszteni a karcolást is; s mindeközben a szerelem nevében elkövetni trubadúrokat is megszégyenítő mindeneket és bármiket, fejjel menni a lehetetleneknek, s élvezni egy kicsit, hogy mindig szenvedni kell, s keresni az alkalmat, hogy újra halálra legyek ítélve a felfokozott érzelmeimmel. Ez voltam én. Egyfajta kaméleon, aki mindig azzá vált, mint a folyadék, s kitöltötte a rendelkezésére álló teret. Azt adtam, amire kereslet volt, s a kínálatot igazítottam inkább, mint vevőkörömet. Kell, hogy fussak? Hát futok. Romantika kell? De hát én romantikus vagyok! Szereted, ha főznek rád? De hát én főzök is! Magányra vágysz? De hát én is szeretek egyedül lenni! Nem tudod, mi legyen? Nem,baj, én tudok várni. Ha felveszek bikinit, jobban fogsz szeretni? Ha sírok, elhiszed? Ha ordítok, elhiszed? Hát az kell, hogy paraszt legyek veled? De hát az is tudok lenni, vagy nem? Nos, igen, voltak határaim. Szerencsére. Még a kaméleonnak is van jelleme. Nekem legalábbis van. Eljutottam bizonyos szélsőségekig, bejártam a fiúk és a lányok skáláját, s miután magamra próbáltam a kínált szerepeket, végre megtaláltam az igazit.
Hosszú évek kemény és kitartó munkájával magamra szedtem jó pár kiló fölösleget, s egy hónap alatt leadtam az összeset. Ami maradt az a színtiszta én. A transz fiú. Az a fiú, aki mindig is ott volt bennem, csak időnként a kereslethez igazodva háttérbe szorult; aki egyáltalán nem sorolható a Marsról jött sztereotípiákhoz, mert keresztbe tett lábbal ül kényelmesen, például.
Na igen, szóval meghalok és újjászületek. 33 évesen egy újszülött fiú leszek, s töröl a rendszer a kettes számúak kategóriájából. Na igen. Na igen. Most vagyok egy fiús lány, s leszek egy lányos fiú. Most még sokan hölgynek és kezitcsókolommal köszönnek, s virágot hoznak, meg előre engednek; de idővel senki nem fog meglepődni, ha bemutatom a feleségem.
Kár, hogy alapvetően és nagyon szeretem a nevem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése