Kör

Kicsit félt az újrakezdéstől. Az eltelt hónapokban annyi minden történt, hogy nem tudta, mit várhat tőle. Sűrű volt minden, és felszínes, és ami a legmeglepőbb volt: élvezte. Nem akarta, hogy minden olyan legyen, mint rég volt.
A fiai hiányoztak csak, de őket akkor látta, amikor akarta. Nem romlott meg a viszony a költözéstől, sőt, inkább elmélyült. Már nem hazaesett hozzájuk, hanem velük volt. Ha egy napot, akkor egy napot, ha egy hétvégét, akkor egy hétvégét.
Egyik alkalommal úgy alakult, hogy a fiúk összefutottak az egyik szeretőjével. Na, nem volt olyan ágyból menekülős, csak kávéztak egy cukrászdában, amikor beállítottak a fiúk a haverjaikkal. Először nagyon megörültek az apjuknak, mert mindig hencegtek vele, hogy milyen menő, hogy az ő apjuk az edzője az úszóválogatottnak, de amikor meglátták a nőt, az ismeretlent, gyorsan odaköszöntek neki, hogy csókolom, és siettek is tovább.
Utána ezt megbeszélték, amennyire meglehetett, de tudta, hogy a fiúknak akkor esett le igazán, hogy az apjuk meg az anyjuk nem egy pár.
Ehhez képest most meg jött ez az egész újrakezdősdi. Nem volt tervezve, az igaz. Színházba ment éppen, egyedül, ahogy szokott, és a büfésorban vette észre a feleségét. Először csak azt vette észre, hogy milyen gyönyörű az a nő ott előtte, és milyen izgalmas hangon magyaráz a körülötte állóknak. Aztán rájött. Elég meglepő volt, és a darab második felében nem is tudott nagyon a játékra koncentrálni.
Folyamatosan pergett a múlt. A megismerkedésük, a kalandjaik, az az éhség, ahogy egymást akarták csak és senki mást. Igen, ez hiányzott neki leginkább. Az éhség, a harapások, a hangok, az akarás. Ezt kereste és találta is meg a szeretőiben. És valószínűleg ezt találta meg a felesége is amellett a férfi mellett, aki miatt szétmentek.
Persze a fiúk ezt nem tudták. Apa és anya most egy időre külön fognak élni egymástól, mert nagyon szomorúak együtt, és nem szeretnék, ha ez a szomorúság rátok is átragadna. Jó duma. Szomorúság. És persze igaz is.
Szomorúak voltak, mert eltávolodtak egymástól, és már rég nem néztek egymás szemébe, nem értek egymáshoz, és a fiúkon meg a munkán kívül nem volt már semmi közös témájuk.
A haverok kérdezték, hogy miért nem mennek el terápiára vagy nyaralni egyet, de ők akkor már tudták, hogy van az a másik férfi, és az a másik férfi akarta az ő feleségét úgy, ahogy ő maga már nem tudta akarni. Ezt nem mondták el. A felesége szégyenből, ő meg hiúságból.
A majd fél év alatt volt pár, jó pár próbálkozása. Nem volt nehéz dolga a nők felhajtásában, csak éppen nagyon hamar elkezdték untatni. Volt egy-egy, akivel volt közös beszédtémájuk is, de amikor a szeretőddel a gyerekeitekről beszélgettek az ágyban, akkor valahogy ütemszerűen elkezded magad apának és nem férfinak érezni. Apának, aki valaki más anyukájával, valaki más feleségével szexel és nem a saját gyerekei anyukájával. Bár lehet, hogy ezt csak ő érezte furcsának. Mindegy is.
Szóval ott a sorban meglátta és meghallotta a feleségét, utána végignosztalgiázta a második felvonást, és a végén írt egy üzenetet a felesége mobiljára: Gyönyörű vagy ma este.
Erre persze nem jött válasz, de tudta is. A színházban mindenki kéretik kikapcsolni a mobiltelefonokat. Aztán meg mindenki elfelejti bekapcsolni őket, ha jó a társaság.
Éjfél körül nézett rá utoljára a telefonjára, és ott volt az üzenet. Fel is nevetett azon a kisfiús görcsön és izgalmon, ahogy megnyitotta a jó nő válaszát, ami tizenéves korában általában egy kedves elutasítás, később viszont egyre gyakrabban igenlő flört volt.
Ugye?
Ez volt az üzenetben. Zseniális. És ez ő felesége, az ő felesége, az ő felesége. Magabiztos és stílusos. Lenyűgözte. És nevetett. Zavarában, az erkélyen iszogatott pohár bor és füstölgő cigi mellett nevetett, mint egy kölyök.
Aztán másnap délben, az edzés végén nézett rá megint a mobiljára:  Te sem néztél ki rosszul.
Vagyis látta őt. Vagyis tudta, hogy nézi, tudta, hogy hallja. Tudhatta. Vagyis lehet, hogy ez a jelenet neki szólt.
Ma este hatkor a Bridzsben leszek. - írta a választ, egy nagy levegővel, zavarban, és egyre erősödő vággyal.
Én meg a fiúkkal a nagyszülőknél. - jött egyből a pofon, és a valóság. A gyönyörű nő az ő felesége, aki a fiainak az anyja, az anyósáék lánya, aki nem ér rá hétköznap este hatkor holmi kávézgatásra. Hát jól van. Akkor ennyi. Kicsit csalódottan, de ment tovább a nap, ahogy mindig is.
Ma este hatkor a Bridzsben leszek.
Először nem értette. Véletlen visszaküldte az ő üzenetét? Vagy valami elnyomódott a telefonján? Két nap telt ez az üzenet óta, és ő már el is fogadta, hogy az élet az maradt csak az élet; és erre jön ez a szöveg. Nem nagyon tudta, mit tegyen. Randija lett volna hatkor, de le is mondhatta. Ha viszont csak valami technikai hiba, akkor meg ott fog ülni a kávézóban egyedül egy szombat este?

Szavak

Létezik, hogy az írás egy zsarolás az élettel szemben? Létezik, hogy van olyan író, aki képes arra, hogy ne az életét írja? Úgy értem, hogy mindegy a történet maga, de a szándék az az életből születik. Nálam legalábbis.
Mindegy volt a történet. Mindig is. Akkor volt a legerősebb mindig a szó, ha csak a forrása kötődött az igazsághoz, és nem a konkrét tartalom. Mindig vágytam arra, hogy elmondjam a történetemet. A születésemmel kezdtem, kiszenvedtem pár mondatot, és rájöttem, hogy ez így nem igaz, nem éri meg a figyelmet. Aztán, ha haragudtam az életre, és fájt, akkor úgy jöttek elő a szavak, hogy nem keresték a valóságot, csak jöttek. Ott volt bennük az igazság, de nem a történetben, hanem bennem, míg írtam őket.
Nem vagyok író. Szerettem volna az lenni, mindig is, de nem lettem. Márkus Éva mondta, még egyetemista koromban, hogy kívánja, hogy ott legyek egyszer Sződligeten, KSI mondta, hogy sajátos a stílusom, egy tanárom mondta, hogy pénzesjuditos a stílusom, Radnóti Zsuzsa mondta, hogy segít, ha úgy gondolom, hogy ez az utam.
Nem ez lett. Tanár lettem. A szó legszebb és legpraktikusabb értelmében. Mindent, ami valaha történt velem, azt megtanítottam, megtanítom másnak is. Nem a történetemet, csak a lényeget. Mondhatnám, azt a bölcsességet, amit a saját apró vagy kicsit nagyobb, vagy kicsit sokkal nagyobb kalandjaimból, ballépéseimből megtanultam.
És közben írok. Időnként. Megteremtve magamnak azt az illúziót, hogy érdemes, hogy egyszer majd valaki elolvassa, és azt mondja, igen, ez kell nekem. Ez az, amire régóta vártam, az új hang, az új és egyedi stílus. Ilyenkor olyan vagyok, mint gyerekkoromban, mikor Szigethalmon úsztam a Dunában. Gyönyörűen úsztam, és ezt tudtam is. A víz csak siklott mellettem, és én figyeltem a leelőzött stégeket, és közben hallottam az emberek bátorítását, hogy ússzak, ússzak, ez az, én leszek az olimpiai bajnok. De nem csak akkor hallottam, az uszodában is. Mai napig - ha még úsznék - hallanám. Mert ez éltet. Mások bátorítása, hogy valamit jól csinálok. És a tanítást jól csinálom. Míg az írásban nem vagyok biztos. Lehet, hogy megint kéne úsznom, ahogy most megint írok. De nem úszok. Hagyom, hogy a transzságom miatti félelmek, a leleplezés és a tükörbe vagy mások szemébe való látszat eltántorítson. Ez van. Ez lesz. Még sokáig, gondolom, de most nem ez a lényeg. Illetve lehet, hogy pont ez a lényeg. Lehet, hogy pont ez az én történetem.
Nagyon tudtam szerelmes lenni, és ilyenkor sokat és sokszor írtam. A legtermékenyebb korszakomban a zsarolás és a valóságtól való szökdösés adta az ihletet. Gyerek voltam, aki a szerelmbe voltam szerelmes. Író, aki nem a valóságot szerette, hanem azt a kis sűrítményt, ami szimpatikus volt belőle. Én magam. Ahogy megélem magam. És nem vettem észre. Írtam verseket, prózát, még színpadi művet is. Hallottam, ahogy az emberek nevetnek a szavaimon a színházban. Fanyarul, szomorúan, fel-felröhögnek idétlen hőseim önkeresésén. Láttam magam előtt a verseim olvasóit, akik átérzik azt a fájdalmat, amit az alkotó érezhetett a szavak írása közben, és leginkább láttam azt az embert, aki szenved miattuk. Aki ihletője és okozója volt mindennek. A valóságnak és a fikciónak, a zsarolásnak és a menekülésnek.
Aztán jött a másik nagy korszak. Amikor feladtam a történetmesélés fáradalmait, és rövid értelmetlenségekbe rejtettem el az értelmeimet. Az olvasóm akkoriban nagyon okos volt, élesszemű; aki megértette, meg kellett értenie, hogy ezek a földtől elrugaszkodott novellák valójában a lelkem darabjai. Szerettem magamat írónak mutatni. Úgy kelni az utcákon, hogy látok és hallok. Nem a valóságban éltem, csak abban a részében, ami fontosnak tűnt, amit használni tudtam. Akkoriban volt bátorítom. Ő rajzolt, én pedig megszövegeztem a rajzokat, vagy én szövegeztem és ő megrajzolta őket. A szavakkal, a szavaimmal tartottam sakkban a figyelmét. Én tudtam, és azt hiszem ő is, hogy azok a történetek azért születtek, hogy kapcsolatot találjak a vágyott valóság és a sokkal nehezebb életem között. Mert nem működtem. Nem kellettem. A szavaim igen, máskor a testem, megint máskor az, amit adni tudtam; de mintha én magam nem kellettem volna soha.
Most már kezdem érteni magam, és bízom benne, hogy amíg élek, csak éppen, hogy értegetni fogom magam. Változom, és változik bennem az írás, a mondandó, az őszinteségi faktor, a nézőpont. Most már ez tetszik. Elfogadtam, hogy minden, amire igazán vágyom, az szinte elérhetetlen, mert nem a valóságban keresem, hanem az amerikai filmek pátoszában. Látni akarom magam főhősként, aki mindig mindent jól tesz, és bomlanak utána a nők, tisztelik őt a férfiak, imádják őt a gyerekek, és ő mindig választ egyet. Egyet, akinek hagyja, hogy a múzsája legyen. Ha szavakban, akkor ott, ha az elképzelt életben, akkor ott. A hősöm lettem, és ez szórakoztató. Önző és magányos sport, de legalább én jól megvagyok vele. Ez persze nem jeleni azt,hogy ne szenvedném meg most is az új korszak indulását, de nem idegen már.
Nem bírok az élettel, mert meglep, és nem követi a forgatókönyvemet. Úgy volt most is megírva, hogy holtomiglan holtáiglan boldog leszek és boldoggá teszem őt is. És ezúttal minden korábbinál inkább voltam önmagam, vagyis a valóság és a fikció közötti rés ezúttal volt a legszűkebb. Váratlanul jött a boldogság, és én megragadtam, és hozzám illően, elkezdtem alakítani. Alakult is. Menyasszonyom lett, terveim lettek, együtt éltünk, család meg minden megvolt, én voltam a család fenntartója, és boldog voltam a gondolattól is, hogy ez mind megtörtént velem. Biztonságban éreztem magam. Nem írtam egy sort sem, mert úgy tűnt, hogy az életem írja magát, és nem kell elmenekülnöm belőle.
Tévedtem. A boldogság összedőlt, a várat túl magasra terveztem, és valahol elvesztettem a fonalat, a fonal meg elszaladt. Elszalad. Messze tőlem, és mindattól, amit az én amerikai filmem elképzelt magának.
És most megint írok, hogy ne fájjon az élet, vagy, hogy legalább produktívan fájjon, és ki tudjam nevetni magam. Miközben ismét valakinek érzem magam. Én vagyok a szenvedő író, aki nem sír, hanem ír. Szeretem azt, ahogy elfelejtődnek a valós fájdalmak, a szakítás gyomorforgató görcsei, a miértek, a napi rutinban visszaköszönő hiányok. Szeretek elmenekülni ide, a géphez, és nyomkodni a gombot, elképzelni az olvasómat, ahogy érti, miről beszélek.
Nincs könnyű dolga, mert nehéz követni, de nem hagyhatom, hogy az irány megváltozzon csak azért, hogy érthetőbb legyek. Röpködök, és nem számít, mert nincs benne felelősség.
Igen, ez is fontos. Az alkotás felelőtlensége. Nem megyek ki az utcára ordítani, nem zsarolom a másikat sablontechnikákkal, csak megírom őket. Kés van a szavaimban, máskor meg könny. Felelősség viszont nincs, mert soha nem tudhatod, hogy melyik mondatom jelenti azt, ami az életem rajza, és melyik mondatom az, ami a rajzból indul csak. Mondatok bármit, és csak én értem igazán. Írhatok történeteket, akiknek a hőse tán én vagyok, tán nem. Szeretem ezt a játékot. Elrejtőzni a szavaim mögé. Míg az életben annyira törekszem az egyenességre és a korrektségre - ahogy azt egy igazi hőstől el is várom - addig a szavaimban nem, és imádom. Olyan, mintha csalnék, lopnék, hazudnék, és én dönthetném el, hogy mi a büntetés. Varázslat és hatalom.
Nem bírom elviselni a veszteséget. Annyira keményen élem meg az egész életemet, hogy kiküszöböljem a veszteségeket, hogy gyerekesen lepődök meg, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretném. Rettenes nagyokat tudok csalódni, és ilyenkor haragszom arra, akiben csalódtam, mert nem szerepelhet többé abban a szerepben, amit megálmodtam neki.
Amúgy ez az egész fenti egy film miatt van. Te Words. Egy író mesél egy íróról, aki ellopta egy író történetét. Maga a sztori nem számít, csak elindította ezt az egész lavinát. Hogy miért is ír az író, és mitől is lesz író, és egyáltalán miért is alkotunk. Nyilván, ha többet tanultam volna művészettörténetről meg elméletekről, akkor tudnám, hogy már más sokkal pontosabban végiggondolta ezeket a gondolatokat, és pontot is tett a végükre, de soha nem szerettem mások pontjait olvasgatni. Az én életem az én felfedezésem. Mint, amikor a sudoku lényegére magamtól jöttem rá 3,5 óra alatt, Nyíregyháza felé menet. Nem tudom attól többnek érezni magam, hogy megtanulom mások gondolatait. Nekem magamnak kell rájönnöm mindarra, amire a filozófusok rájöttek. Bennem van. Ebben kell hinnem. De vissza a kérdésre.
A lényeg a menekülés. Ha otthon érzed magad az életben, nem kezdesz el alkotni. Amint az élet beint, és a boldogtalanság mértéke meghaladja az elviselhető szintet, elkezdődik a menekülés.
Nem tudok változtatni az életemen, de tudok változtatni a fikción. Mert az az enyém, és nem veheti senki el. Ha akarom, én vagyok az olimpiai úszó, ha akarom, én vagyok a legbolondabb bohóc, ha akarom, én vagyok a leghíresebb trubadúr. Ha akarom őszinte vagyok, vagy annak mutatom magam, megengedem magam sírni, vagy eltiltom magam tőle. Megírhatom magam szkeptikusnak vagy szerencsétlennek, és utána el is vághatom a szálat ott és akkor, amikor nekem tetszik. Teremtek, miközben hazudok. Teremtek, mert nehéz élni abban, amit teremtettek nekem.
Valahogy így. Ez sem lett történetté, de kész van.

Felnőtt bábok

Te most gyűlölsz?
Mit számít az?
Számít.
Hogy tudd, mennyire érezd magad rosszul?
Lehet.
A gyűlölethez erő és egy biztosnak hitt tudat kell. Nekem az most nincs.
Akkor nem gyűlölsz?
Nem. Még nem.
És fogsz?
Lehet.
És akkor mit érzel?
Ürességet. Elvettél valamit, amit a magaménak tudtam. Úgy tudtam a magaménak, ahogy a szemem vagy a kezem. Az enyém. Hozzám tartozik. Elvetted magadat tőlem. És most nincs semmi.
Nem akartam ezt.
Tudom. Remélem. Nem akartad. Mégis félrevezettél. Azt mondtad, nincs semmi baj, csak nem vagy jól. És én azt hittem, szükséged van rám.
Sajnálom.
Igen, tudom. Most még sajnálod. Látod, hogy nekem ez rossz, és emiatt sajnálod. Aztán majd egy nap fekelsz, és nem fogod sajnálni. Így van ez. Mint egy betegség. Görcsölsz pár napig, hullámzol, emlékezel és felejtesz, megnőnek a túléléshez szükséges dózisok, és lecsökken a visszahúzó erő. Szabad leszel.
És te?
Én ugyanígy.
Hiszel abban, hogy egyszer majd újra találkozunk, ha annak úgy kell lennie?
Te meg én nem fogunk újra találkozni. Addigra én egy más ember leszek, akiben már nem vagy ott. Nem leszel se a szemem, se a kezem. És te benned sem lesz belőlem már semmi. Mi nem fogunk újra találkozni. Akik mi voltunk, az elmúlik. Már is múlik. Foszladozik, mint a köd, és egyre tisztább lesz az út, amin el kell indulnunk, és egyre kevesebb a köd, amiben feltartottuk egymást.
Igen, ez most szép volt.
Igen, neked ez a köd egyfajta börtön volt, nekem pedig egy illúzió. Ebben a ködben én vőlegény voltam, te pedig a menyasszonyom, aki majd egyszer mindenkinek jól megmondja, hogy én vagyok neki a legfontosabb.
Nem tudtam ezt mondani.
Tudom. Most már tudom. Csak nagyon becsaptál. Vagy becsaptam magam. Ezzel a köddel. És most nincs se köd, se kedvem menni az úton, ami megint elvezet valami bizonytalan irányba.
Igen. Nekem most pont erre van szükségem. Nem szabad tudnom, mi van előttem, nem kell segítség, nem kell biztonság. Meg kell találnom magam.
Hát menj. Nem hiszek abban, hogy az ember meg tudja találni magát, de hiszek abban, hogy minél többet tapasztalsz, annál jobban fogod tudni, ki vagy. Nem kell megtalálni, csak megérteni.
És veled mi lesz?
Én maradok. Figyelem magam, és, ha úgy érzem, ideje lépni, akkor lépek.
Leszel még szerelmes. Te olyan vagy.
Ahogy te is.
Lehet.
Most nem vágyom rá. Elégett.
Mint a főnix.
Lehet.
És fogsz majd emlékezni rám?
Mindenkire emlékszem. Rád is fogok. Egy leszel a könyvek közül, akik írtak engem, s akiket én is írtam. Fel foglak lapozni, amikor fellapozom magam, és hallani fogom a nevetésed, látni fogom a szemed.
Én is emlékezni fogok rád.
Az nem számít. Nincs szükségem rá. Én nem akarok egy könyv lenni a többi mellett. Nem akarok magamra úgy gondolni, mint egy régi szerelemre. Nem akarom, hogy tudd, ki vagyok, ki voltam, mit adtam. Nem akarom, hogy mesélj rólam az utánam következőknek. Nem akarok emlék lenni.
De azok leszünk. És ez így van. Ahogy te is mindig meséltél a régikeről, és meghallgattad az én történeteimet is, úgy engem is mesélni fogsz. És én is téged. Ha nem is hangosan mindig, de ott leszel. Sokszor, sokfelé ott leszel.
Ezt nem akarom hallani. Ha így lesz, hát legyen így.
Most ideges lettél?
Igen, mert elvetted a végtelenséget belőlem. És most még úgy is beszélsz, mintha ez természetes lenne.
De hát természetes.
Nekem nem. Mégha én is benne vagyok ebben az egészben, akkor sem.
Jó, akkor nem mondom.
Nem akarok már beszélgetni.
Pedig mindig jó volt veled beszélgetni.
Nem akarom a múlt időt sem.
Jó, akkor leteszem.
Tedd.
Vigyázz magadra!
Te is. Mintha ez jelentene valamit.
Sajnálom, én csak jót akartam. Nem akartalak bántani, csak megfulladtam.Te mindig annyira tudtad, hogy mit akarsz tőlem, magadtól, hogy látod a jövőt, mit kéne tenni ahhoz, hogy minden úgy legyen, ahogy az neked tetszik. Én nem.
Igen, tudom. Sajnálom, hogy nem vettem észre magam. Börtön lettem neked.
Nem ezt mondtam.
Mindegy. Tedd le!
Jól van. Akkor szia.
Szevasz.

Mit mondott?
Semmit. Ne foglalkozz vele!
Oké, nem kérdeztem semmit.
Na, ne haragudj. Nem akartalak megbántani. Csak akarta tudni, hogy hogy vagyok. Hogy jól vagyok-e, meg ilyenek.
És jól vagy?
Persze, hogy jól vagyok. Különben nem lennék itt veled.
Remélem is!
Na, öltözz fel, szívjunk el egy cigit, és menjünk el moziba.
Éhes is vagyok.
Jó, mert én is. Akkor eszünk is valamit.
Jól van, de gyere vissza egy kicsit.

Valaki valahol

Voltak napok, amikor nem érezte magát annyira rosszul. Ilyenkor képes volt nevetni, és észrevenni az élet csodásabbik felét. Nézegette az állatait, ahogy csendesen alszanak a jazzre, és teli hassal várják a fejleményeket. Felsorakoztatta a dolgokat, amikért büszke lehetett magára, és titokban magához húzta azt az egy embert, akit valóban szeretett. Ezeken a napokon nem gondolkodott azon, hogy mennyire elbaszott is az ő egyedisége, mennyire tanácstalan is a nárcizmusa, mennyire őrjítő a kikapcsolhatatlan belső hang, ami folyamatosan mérte és adagolta a jóemberség kritériumait.

Egyre több nap telt el szomorú távolságokkal, öngyűlölő és önimádó harcokkal, boldogtalan önkereséssel.

Kiábrándult a cégből, és kiábrándult a megváltoztatható jövő illúziójából, mert egyedül volt. Hol vannak azok az emberek, akikkel szívesen beszélne, akikkel együtt képes lenne bármire? Hol vannak azok az emberek, akik ugyanúgy, mint ő, folyamatos önvizsgálat alatt próbálják mindig a lehető legtöbbet kihozni magukból, akik értik és érzik magukat a világban, és nem beszélnek mellé.

Két évvel később már gyógyszereket szedett a mániáira. Elvesztette azt az egy embert is, akit valóban szeretett. Nem is csodálkozott. Egyik nap hazajött a munkából, és sírva találta a másikat. Aztán két napra rá maradt a két állat, és a sok gyűlölet, ami napról napra rontott el mindent. Az evést felváltotta az ivás, a nevetést a dühöngés, és már az a kevés barát is csak ünnepekkor jelzett, hogy azért még gondolnak rá.

Tavaly tartóztatták le először verekedésért, és ő váltig állította, hogy mindenki megbaszhatja. Végül, tekintettel az orvosi papírjaira, csak felfüggesztettet kapott, kötelező terápiával. Kezdetben el is járt. Kíváncsi volt, hogy talál-e valakit, aki okosabb nála, aki megérdemli a figyelmét. Talált is. Az egyik doktornő nagyon kedvére való volt. Figyelte, tanulmányozta, otthon táblázatokat készített a nő mindenféle tulajdonságáról, megszólalásáról, és képes volt még a piáról is lemondani a jobb benyomás végett. Csak az zavarta kicsit, hogy a nőnek volt férje és két gyereke is.

Végül januárban elkezdte követni a férjet, hátha rajta tudja kapni valamin, ami elég bizonyíték a váláshoz. Bár a doktornővel nem volt mersze beszélni, mégis szentül hitt a visszautasíthatatalanságában.  Csak éppen arra nem gondolt, hogy a férjnél lebukik, és ismét letartóztatják.

Most egy kicsit ül. A gyógyszereit kapja, sokat olvas, jogot tanul, és folyamatos kapcsolatot tart a két állattal, akikre rábízta a lakást.

Családi dilemma

Apa, figyi, az van, hogy megismerkedtem valakivel, akivel végre tudtam játszani, viszont...
Viszont?
Hát tudod, ő egy...kutya.
Egy kutya??? Hát mit akarsz te egy kutyától? Egy kutyátóóól?!
De Apa, a suliban senki nem akar velem játszani, mert mindenki olyan más.
Mi az, hogy más?
Hát ők olyan selymesek, és félnek a tüskéimtől. Ez a kutya, a portás kutyája, ő játszana velem.
De hát a kutyák rosszak! A kutyák sünöket esznek, és te egy sün vagy!
De hát nem! És lehet, hogy vegetáriánus.
Persze, egy kutya, mi? A kutyák mind rosszak és gonoszak.
De Apa, honnan tudod, hogy mind rossz? Hány kutyát ismersz?
Te, gyerek, én már megéltem egyet, s mást. Sokat vándoroltam a világban, és láttam egyet, s mást, és találkoztam már kutyával. Sőt, hárommal is.
De Apa, őt nem ismered. Ő kedves, és nem zavarják a tüskéim. A többiek meg nem akarnak velem focizni sem, mert félnek, hogy kilyukasztom a labdájukat.
Hát igen, az én időmben még a labdák is jobbak voltak!...Na, de akkor sem.
De Apaaa, nem is ismered.
Nem is fogom.
De hát miért nem?
Hát tudd meg, hogy a nénédet megharapta egy kutya.
És akkor most amiatt a kutya miatt nem lehetnek barátaim?
Kutya nem.
De Apaaa, ismerd meg, és meglátod, hogy jó kutya.
Nem. Nem és nem. ...Én félek a kutyáktól.
Te? De hát te semmitől sem félsz!
Hát persze, izé, nem is. Csak hát a kutya harap.
De ő nem harap. Engem nem. És téged sem fog. Hívott játszani a hétvégére, és én szeretnék elmenni. Apa, hadd menjek!
Ne bosszants már! Nekem fontosabb dolgaim is vannak. Kérdezd meg Anyádat!

Pondró, a bábkutya kalandjai

Az első bábot harminchat évesen készítette. 

Mindig szeretett volna gyereket, és sokáig hitt is benne, hogy egyszer majd ő is apa lesz. Nem lett.

Még nem, mondta magának jobb napokon. Már nem, mondta magának rosszabb napokon.

A bábszínház kiállítását járva jutott először eszébe, hogy mennyire jó lenne, ha lennének saját bábjai, saját színháza. Bábok, amiket ő irányít, s akik titkon őt irányítják.

Szóval a harminchatodik születésnapjára meglepte magát egy barna kétujjas kesztyűvel, két fekete gombbal, egy piros bohócorral, egy tarka vászonszéllel és filcekkel. 

Pondró nem lett a világ legszebb bábkutyája, de mindene megvolt, ami a felismerhetőséghez feltétlenül kellett. Ő maga, mint később beismerte, kezdettől fogva vágyott egy sötétlila nyakörvre és egy hasonó színű pórázra is, na de ne menjünk ennyire előre.

Pondró az elsőszülöttek királyi magabiztosságával vágott neki az életnek. Nem szeretett egyhelyben lenni, és így mindenhova követte mesterét. Saját helye lett az asztalon, az irodában, a táskában, a konyhában, a nyaralásokon és az ágyban is. 

Pondró lett az állandó bal kéz, aki a mester minden mozdulatát hűségesen követte, szomorúságának vagy iróniájának minden rezdülésével együtt. 

Leginkább azt szerette, ha a kicsiknek mesélhetett kalandos gyermekkoráról.

"Mikor ugyanis még egész kicsi bábkutya voltam, és a jobb oldali vászonfülem hosszabb volt, mint a bal oldali, akkor történt velem az a bizonyos eset, amikor én mélyen meghajoltam a sors akarata előtt.

Apámmal, a nagy és bölcs Báróval egy lóversenyen voltunk éppen. Apám állította, hogy a Suhanc nevű ló fog beérni elsőként a célba, de nem hittek neki. Megtette Suhancra a konyhapénzt, és csak várt. Nem láttam rajta az idegesség jeleit,amíg meg nem kérdeztem tőle, hogy és mi lesz akkor, ha elveszíti a konyhapénzt. Hát akkor elvesztem, mondta. Majd lesz valahogy. A szerencse forgandó, de hinni kell benne, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Ha Suhanc megnyeri a versenyt, akor olyan gazdagok leszünk, hogy nem bírjuk majd megenni a vacsorát egyszerre. Ha viszont nem ő ér be elsőnek, akkor olyan szegények leszünk, hogy mindent megeszünk az utolsó falatig. Érted, fiam? Minden csonton ott volt a hús, s minden hús alatt ott lapul a csont. Az éhes ebnek jó ez is, meg jó az is. - mondta.

Nem igazán értettem akkoriban még őt, de Suhanc megnyerte azt a futamot, s mi egy hatalmas hússal mentünk haza, és még harmadnapon is cuppogtunk a  csonton."