Kettős lélekkel éltem le harminckét évet, és most eljött az idő, hogy döntsek. Rizikós vállalkozás. Az egyik felemet adta a biológia túlnyomó többsége és a neveltetésem, a másikat pedig a gyerekkoromtól érzett alternatív valóság, hogy én valójában egy kisfiú vagyok.
Hülye dolog ez. Míg más kisfiúk kisfiúként nőnek fel, én kislányként lettem nagylánnyá, s közben éreztem egyre inkább, hogy itt valami nem stimmel. Lettem leszbikus, de a belső kontraszt nem enyhült sokat. Visszanézve nagykorúságom filmjeit, jogos a kérdés, miért tartott ennyi ideig, hogy elgondolkodjam a váltáson. Mondtam én, hogy kisfiú vagyok, később, hogy pasi, de úgy élni a világ utcáin, hogy te azt mondod pasi, míg ő azt látja, csaj, hát nem egy magabiztos állapot. Akikhez szerelem kötött, nem is értették, hogyan jöhetett nekik ez a szerelem, mivel, hogy ők nem leszbikusok; ha pedig leszbikusok voltak, nem értették, hogy én miért vagyok olyan, amilyen. Hát ja.
Most már kimondtam, most már érdeklődök. Kezdem pontosan tudni, mi mennyi idő és mennyi pénz. Szedjek hormonokat, hogy senki se kérdőjelezhesse meg a mellettem álló lányról, hogy hozzám tartozik? Hogy ha bemegyek egy boltba, jó legyen a megszólítás? Hogy egy szórakozóhelyen is abba a wc-be menjek be, ahol nem érzem magam kémnek? Hogy az utcán ne legyen kérdés a szemekben? Hogy ne mondjanak leszbikusnak, vagyis nőnek?
Mi lenne, ha a társadalom változna meg? Mi lenne, ha elég lenne az, hogy én annak mondom magam, aminek, és a társadalom békén hagy, és nem várja el tőlem, hogy sztereotipikusan bizonyítsam hovatartozásomat?
Jó, nyilván nem csak a társadalom miatt. A tükör is ellenség. Most már persze jobb, mert megint lefogytam, és így könnyebb elrejtenem a nyilvánvaló láthatókat, s míg nincs harmincfokos nyár, addig időnként már kérdő tekintet nélkül is elfogadják, hogy a velük szembe jövő pár egy fiú és egy lány kutyával. De jön a nyár, és táboroztatni fogok. Rövidnadrág, fürdőruha? Ez komoly? Ahelyett, hogy a szakmai részen srtesszelnék, féltem a féléves magabiztosságomat. Hogy lesz ez?
És mi legyen a nevemmel? Szeretem a nevemet, mert én vagyok, és nem szívesen váltanám le. És a mentális státusz? Hát hülye vagyok én, hogy egy örökbefogadási kérelemnél megkérdőjelezhessenek?
Most ez komoly, hogy én tényleg belevágok valamibe, amivel egy világot zúdítok a nyakamba?
És mi lesz a szerelemmel? Oké, most van a szerelem, és bíznom kell benne, hogy támogat, és nem változik meg a hangom vagy a testem változásaival. De megszeretünk valakit olyannak, amilyen, és én pont arra készülök, hogy még inkább olyan legyek, amilyen, és abban benne van a mélyebb hang, a borostás arc a puhaság helyett, a test megváltozása, és ki tudja még mennyi, ha a név problematikáját nem növesztem fel a többi mellé.
Mi lesz a családommal? A barátaimmal? Mi lesz azzal az álmommal, hogy iskolaigazgató leszek a saját iskolámban?
Mi az, amit nyerek a vágyott társadalmi és tükrös visszajelzéseken túl? És mi az, amit elveszthetek abból a képből, ahogyan most látnak azok, akik szeretnek?
Nincs visszaút, de jelzem, van egy kis fos, egy nem is túl kicsi. Egy életem van, és van még belőle tán ugyanennyi. Bátorság kell csak, és akkor elveszem a szerelmet feleségül, és apja lehetek majd a gyerekeimnek, és tanár úr a tanítványaimnak. Bátorság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése