Future perfect continous

Emlékszem, amikor még nem voltam az, aki most vagyok, tudjátok, nem voltam férfi, és csak éppen rájöttem arra, hogy ez az út áll előttem. Akkor ismerkedtünk meg. Én az irodában dolgoztam, és ő egyre többet volt bent, és olyan jó volt az illata, és olyan különleges volt, ahogy nevetett, és az egész lényét átjárta valami nagyon izgalmas és teljes valóság, hogy beleszerettem. Nem tudtam, hogy ő mit gondol felőlem, de egyszer olyan hosszan néztem, hogy biztos rájött, és voltunk együtt órát tartani, és ahogy nevetett az ebédlőben! Ha láttátok volna!!!
- Papa, ezt már nagyon sokszor elmesélted. Meséld el most inkább azt, ahogy elvetted feleségül a Mamát!

Böff

Telnek és múlnak a napok, dolgozom, hogy ne agyaljak, dolgokon, amiket nem tudok megváltoztatni, az Apámon, aki agyilag zokni, és csak fekszik, és nem tudom meggyógyítani, az Anyámon, aki fejébe vette, hogy a megöregedésére kell félretennie azt a pénzt, aminek a negyedével én már ki lennék segítve, a papíromon, amit még mindig nem kaptam meg, mert nem olyan egyszerű mégsem az, hogy nőneműből férfi legyek végre, s közelebb kerüljünk egy lépéssel az esküvőhöz, amihez pénz hiányában sokkal közelebb úgysem jutunk. Dolgozom, sokat és sokféleképpen, ugyanazért a pénzért, ami nem kevés, de semmire sem elég, ha évek óta törleszted a családod nem-támogatásából felgyülemlett diák-, személy -, és A-hiteledet, fizeted az albérletedet, a maradékból pedig eszel, és a kutyának meg a macskának is veszel, no nem a legjobbat, de még fényes a szőrük, és addig jó az is, ami éppen van. Nem azt mondom, hogy nem vagyok boldog, mert van egy lány, aki miatt a szó értelmezhető, és hozzám is jönne végre, abban a pillanatban, ahogy eljön az idő, de azért inkább nem sokat agyalok azon, hogy lehetnék-e boldogabb. Mert lehetnék. Lehetne egy kis lakásunk, akár panel is, hogy a panelhez szokott lány újra otthon érezze magát, és lehetne egy kis pénzünk, hogy hetente egyszer moziban és ne a haldokló kék képernyős laptop előtt üljünk, és elmennék már úgy egy színházba, meg egy pár nap szabadságra a tóhoz, a szoBánkba, és úgy tervezgetném, hogy kit is hívjunk meg a nagy napunkra, és mikor és hova. Nem élünk mi nagy lábon, mindkettőnkké ugyanakkora, és ha nem lennék annyi, amennyi, nem is zavarna, hogy a létbiztonság számomra nem egy alap, s minden napon figyelnem kell, hogy mikor, mire adok, és szinten kell tartanom a méltóságom, ha már a normális cigiről átálltam a sodrásra, ha már kávéért sem fizetek kétszáznál többet, és napi kajám a szintúgy annyi pizzaszelet. Vennék magamnak ingeket és nadrágot, hogy még kevésbé nézzenek annak, ami nem vagyok; és elmennék fodrászhoz, meg a műtétekre, meg szemüveget is csináltatnék az egyre bandzsább bal szememre. Nem sopánkodnék, de most már késő, most látom csak, milyen önző is ő, s nem csak ő, az egész család, mintha valami átok ülne a szívükön, hogy szeretni csak akkor tudnak, vagy akkor se, ha mindent megteszel a kegyeikért, s nem jelzed, hogy az vagy, aki vagy, csak szép csendben meghúzod magad. Hiányzik a nagymamám, az egyetlen, akinek mikor elment, azt mondtam, hogy már csak én maradtam, és akkor még nem is tudtam, hogy miért pont ez csúszott ki a számon, s mennyire igaz. Ő csak szeretett, s legjobban szerette azt az embert, aki nekem is ideálom és gyermekkori szerelmem volt, akinek hőse szerettem volna lenni, akit észrevesz, megölel, megismer, és fenntartások nélkül elfogad. Hát nem. Tévedtem. De most már legalább tudom, hogy minden hiába volt. Hiába voltam olyan jó, amilyen csak egy gyerek lenni tud, hiába vártam, hogy majd egyszer minden olyan lesz, ahogy a nagykönyvben meg van írva, s a világ körülöttem is forog majd egy kicsit. Nekem maradt most a küzdés, a napi szintű kétely, hogy lehetek-e jó ember, ha a családom nem szeret, hogy el kell-e tűrnöm, hogy az Anyám megaláz, hogy az Apám még ilyen állapotában is csak a bajjal jár és örömmel nem, hogy az Öcsém bezárja előttem magát, és a pénze a hatalma, a hatalma a pénze, és soha, de soha nem fogja elfogadni, hogy önhibámon kívül, és valójában mindig is a bátyja és nem a nővére voltam. Bocs mindenkitől. Nem tudtam. Ez van. Most kimondjam? Nagyon sajnálom, hogy nem születtem annak, aki vagyok, és ezzel mindenkit félrevezettem, legfőképp magamat, s nem tudtam soha az lenni, akinek szerettetek volna. Nagyon sajnálom, hogy nem kellek így nektek családnak, és csak púp vagyok a hátatokon, én a csóresz transz rokon. De azt nem sajnálom, aki vagyok, mert ha tanítok, még mindig varázsolok, és bennem van a nagymamám hite és ereje, hogy ha jót teszel, akkor mindennek van értelme. Lesz ez még jobb, ugye?! Talán külföldön, talán vidéken, talán Kolozsváron vagy maradunk itt Pesten. Talán jön valami váratlanul önzetlen segítség, amiért nem kell megalázkodnom, egy munka, egy kilátás a jobbra. Talán. Na lássuk. Most leviszem a kutyát, és, ha szarik, akkor holnap reggel nem fog a konyhába, és akkor szerencsém lesz.