A fiók versei égetnek, mint egy elhallgatott igazság.
I.
Hangod van bennem és
tekinteted.
Forróságod van bennem és
nedvességed.
Szekrény vagyok.
Emlékpolcokkal,
jövőfogasokkal.
Nyiss ki, és válogass!
II.
Az értelemmel bíró
szavak értelmetlenül
hevernek a szótárban
szeretkezéseink alatt.
A negyedik dimenzió
befolyik veled a
kulcslyukon, és
elönti az írásjelet,
a síkot és a tereket.
Az egyszerű jelen
fejét veszti, és minden
igeidők ura folyamatos
munkára kényszerít.
III.
Elélvezett a lelkem
többször egymás után,
lehagyva testem
erogén zónáit.
Halk nyöszörgéseidtől
megtáltosodik a csiklóm,
és a rövidtáv-futó
átképzi izomzatát,
megnyújtja az erdőt,
feltölti petróleummal
a tüdejét.
IV.
Állandóságra vágyva
üldögélek egyik székről
a másikra, míg ki
nem húzzák alólam.
Képeket festek szavakkal,
kényeztetem a
bizonytalan kisembert,
hogy neki majd sikerülhet.
Örök álmodozásban
dorombol húsizom dobszerkóm,
„majd holnap”-ra állítva az ébresztő.
V.
Szótlanságra kéne
ítélni a kotyogót,
az örökmozgó
szívizmokat.
Kóros memóriahiány,
öntudatlan és öntudatos
hazugságok,
fogadalomszegés,
fiatalkorú megrontása,
házasságtörés,
könnyű és súlyos
testi sértés a vád.
VI.
Minden szerelmet
megírtak már, és
mint tudjuk, mind tudjuk,
hogy az életbe bele
kell halni.
Illúzió a Minden, a
Te, az elmúlhatatlan
Én, és így talán
könnyebb,
hogy a
szerelem
se
végtelen.
VII.
Nincs jogod elvinni őket,
a szerelem nevében, állj!
Elviheted az álmaimat,
a reményt, a bőröd;
visszaadhatod jogos
és törvényes tulajának a
melleid és a segged;
másra is nézhetsz;
még a mosolyba sem
halok bele;
de a kezedet és a gesztusaidat
nehezen bocsátom meg neked.
VIII.
Érezlek.
Szeretlek.
Engedlek.
Zúzlak.
Játszom.
Óda vagyok Érted.
0901-0902
I.
Kések állnak ki belőlem,
egyiknek a vége,
másiknak az éle.
Szúrok és szúrva vagyok,
ölök és halok.
Sok sebből vérzek,
az egész testem csupa seb.
Már a zoknim is vörös,
szennyezem a szőnyeget.
Te is vérzel,
csupa seb a tested.
Leveszem a zoknid,
sírok veled.
Nem akarok elveszni,
nem akarlak elveszíteni,
két halálig vérezek.
II.
Nem jó ez így,
hallod?!
Mindig itt hagysz
valamit!
Csak te vagy
minden szegletben,
a falról is te
nézel vissza,
még a szőnyegen is
ott vagy.
Ne hagyd itt
a nyomodat!
Nem a lenyomat,
az ujjad kell!
III.
Félek tőled,
féltelek magamtól,
túl sokat adsz,
túl sokat viszel el.
Szeretem a kezed,
szereted a kezem,
megfognám a jövőt,
megfognád a jelent.
IV.
Követlek.
Megbízatásom titkos.
Ott vagyok.
Nem tudhatja senki,
de ott vagyok.
Mindig ott.
Fényképek, levelek,
két hangos szív
bizonyítja létezésünket.
V.
Mesterséges szerelmet
nem termel a gyár.
Amit a piacra dob,
mind bizonytalan
szavatosságú.
Tarthatod a polcon,
beteheted a hűtőbe,
dugdoshatod,
megtarthatod magadnak,
míg ki nem nyitod,
úgysem tudod.
De vigyázz,
mert a szavatosság
egyszer lejár,
és keveset dobtak
életfogytigra.
VI.
Nem esik jól még az eső se,
nem számít a gép,
nem másol a fény,
nem lakatlan a sziget,
mikor nem vagy velem.
Nem él az élet,
nem mozdul az örök,
a zene is süket,
a film is vak.
A kontraszt nő csak,
mosódik a kép,
egyre nehezebb
megszoknom
a gondolataimat.
VII.
Mire megérkezel,
mire helyre állsz,
mire mindent betöltesz,
mire megszoklak,
mire elhiszem,
addigra felébredek.
Csörög az óra,
kezdődik az álom.
Minden nap ugyanaz,
csak egyre álmosabb.
Olyan tiszta képek,
olyan életszerű minden,
még az érintéseket is érzem,
és annyira te vagy velem.
VIII.
A sziget neve Mora.
Kincseket viszek oda.
Berendezem az életem
egy lakatlan szigeten.
Mindenből ötöt viszek,
a parton sziklára építek.
Nézem a tengert:
Mora, Mora, Mora.
Fogok halat puszta kézzel,
forrásból iszom,
homokba rajzolom:
Mora, Mora, Mora.
Nincs hétvége,
nincs villamos,
nincs HÉV, csak:
Mora, Mora, Mora.
IX.
Mora, hova mész?
Kicsi, nem arra kell!
Menjünk együtt
mutatom az utat!
Fogd meg a kezem,
és ne félj semmit!
Amíg engem látsz,
én téged látlak.
Mora, egyél!
Direkt neked csináltam,
nem ízlik?
Én csak ezt tudom,
de ezt minden nap.
Kérlek, Kicsi, egyél,
ne fogyjunk tovább!
Mora, gyere játszani!
Tudod, mindent, mi élet…
Ne búsulj egyedül,
mert akkor én is sírok.
Gyere, dobjunk együtt!
Veled még ki is maradok.
Mora, Kicsi Mora,
vigyázz magadra!
Tudom, csak két perc a bolt,
és kéne a kenyér,
de nehéz bezárnom az ajtót.
Mora, Mora, Mora,
mit csinálsz?
Nem szabad elengedned!
Mindig fognod kell!
Mora, te, nevess már!
Teszem magam neked,
mindenemet csak neked!
Mora, egyetlen Morám!
Ne bújj ki az ágyból!
Mora, maradj velem!
X.
Mora, látod azt a szivárványt?
Én csináltam neked.
Hallod ezt a dalt?
Te ihletted.
Na, érzed már az illatát?
Nem sokára kész a vacsora.
A desszert után jön a meglepetés,
annyi gyertyával, hogy el se hiszed!
Boldog negyvenharmadik szülinapot!
Szeretlek.
XI.
Ma van ma.
Holnap lesz holnap.
Két hét múlva örökké.
Vagy…
XII.
Én még semmit nem vettem ennyire komolyan.
Nekem te vagy.
Ma megijedtem, mert idegen voltál és öreg.
Amíg nem éreztem a tested az enyém ölelésében,
féltem, hogy elveszítelek.
Aztán megint te voltál. Az én Morám.
De a félelem bennem, hogy ha hagyjuk,
elmegy a hajónk, és nem lesz más,
csak két gondolataiba feledkezett idegen.
A szerető dala
Szeress!
még egy kicsit még
Ölelj!
még egy kicsit még
Ne szólj!
még egy kicsit még
Maradj!
még egy kicsit még
Mondd!
még egy kicsit még
Hogy halljam!
még egy kicsit még
Nézz rám!
még egy kicsit még
Hogy lássam!
még egy kicsit még
Még, még egy kicsit még
még, még egy kicsit még
aztán vége, csak még egy kicsit még
kell, még egy kicsit még
A kezed!
még egy kicsit még
A szád!
még egy kicsit még
A hangod!
még egy kicsit még
A bőröd!
még egy kicsit még
Még, még egy kicsit még
hadd higgyem, még egy kicsit még
hogy Mi még egy kicsit még
vagyunk még egy kicsit még
Maradj!
még egy kicsit még
Ne menj!
még egy kicsit még
Szeress!
még egy kicsit még
Ölelj!
még egy kicsit még
Még, még egy kicsit még!
Még, még egy kicsit még!
Miért, miért, Kicsi, miért?
Kell, még egy kicsit még.
090807
Napra nap jön,
Időről időre
állok és fekszem.
Várok.
A halál csábító gondolat,
mintha nem lenne már jobb,
mintha minden jót megéltem volna,
mintha fel akarnám adni.
Ma féltem a szemedbe nézni.
Az elmúlás itt van bennem.
Te most fekszel ott, ahol nem kéne,
én meg félek a sötéttől.
A gondolataim nem jók.
El kéne kergesselek.
Mint a macskák, elvonulnék.
Amíg nem én vagyok csak,
addig nekem nem vagy.
Nincs senkim,
mert most más alszik melletted.
Holnap elmondod a semmit,
vagy egy kis valamit, ami
szerinted rám is tartozik.
El kéne mennem.
A testemben nincs élet.
Férges és fáj, ahogy a lelkem.
Elpusztulok.
Elpusztítom magam.
Ha holnap mindent adnál,
Az kellene nagyon.
Ha segítenél a lábakkal.
Nem vagy az enyém,
és én nem vagyok a tied.
Másé vagy,
én meg magamon kívül.
Eddig aggódtam a világért,
hogy mi lesz vele nélkülem,
ha egyszer majd nem leszek benne.
Most azt érzem,
megkönnyebbülne a világ.
Nem vagyok én most jó.
Semmire.
Vesztes lettem, aki arra vár,
hogy belátható idő legyen hátra.
090815
Le kell foglalnom a szavaimat
tettekkel.
El kell fojtanom a tetteimet
szavakkal.
090910
Valaki mindig sír,
valaki mindig nevet,
ma délben nekem van
orgazmusom,
holnap neked,
most ketten ülünk
telefont nyomkodva,
most már százan,
tegnap én hittem
magamban.
090913
Erőt venni,
de honnan és
mennyiért?
Hogy adod az
erőt?
Neked honnan
van?
Sok kéne,
kartont is akár,
csak olcsón,
mert nincs munkám.
Hiányzik a
tanítás
Énekelni a vécén
arról, hogy mire születtem,
feküdni az ágyban,
mérlegelni a szavakat,
gondolni egy emberre,
aki nekiment egy oszlopnak,
s akitől elvettem a kincsét,
mert engem szeret,
még akkor is, ha
megfojtanak
a szavak,
a tanítás nélküli lét,
mint az asztmást, ahogy megírtam
a szigeten,
mikor elmentem lángosért,
s közben elmentettem az archívban
pár karakternyi fájdalmat, arról,
hogy milyen levegőtlen,
ha bennem marad a levegő,
s nincs kinek elmondani azt,
amire születtem,
mert igen,
akár tetszik, akár nem,
kedves anyám, apám, testvérem,
szerelmem, ki most aludnál,
ha hagynálak,
igen,
én tanárnak születtem,
nem írónak,
nem költőnek,
tanárnak,
s a folyosó, a zaj,
a gyerekek és a kimondott szavak,
megtett mozdulatok nélkül
félember vagyok,
vagy annyi se tán,
mert elveszem azt is, ami töltene,
mert nem látom, hogy jó az is, ami van,
mert hiányzik az, ami nincs,
hogy nem tudok bizonyítani valamit,
ami fontosabb, mint gondoltam akkor,
a hitem,
a magamba vetett hitem,
ami, ha nincs,
nincs Isten sem,
se szerelem,
se tükör,
hiszen, ha én vagyok,
akkor én ott vagyok,
egy körben, amit én alkotok,
mert nekem az a vásznam,
a papírom,
s a gondolat,
az érzés odavisz vissza,
ott a helyem,
valahol még lehet,
vár rám egy katedra,
lesznek még szemek,
őszinteség, bátorság,
közös sorsok, nevetések,
lesz még erő bennem,
ami nem fogy,
csak, ha nem adom ki,
mert én kiadom magam,
kiteszem, mert fáj, ha nem,
és némának lenni nem tudok,
megfulladok,
s egy ember fekszik most sebbel
az arcán egyedül,
mellettem fekszik az,
aki mellett örökké feküdnék,
kelnék, bújnék, kucóznék,
akinek a keze egy csoda,
s a mosolya a szeme,
a szeme a mosolya,
a teste az én testem,
s a testem az övé,
aki most aludna, s nem érti,
én miért nem tudom eltenni magam
holnapra, pedig késő van,
de én csak gondolkodom,
egy kislányon, aki nincs jól,
mert nem hagyják enni és élni,
egy baráton, akit féltek egy veszélytől,
amit ismerni vélek,
egy múlton, az enyémen,
amit ma este újra felsebeztem,
egy jövőn, amibe kell egy macska,
egy férfin, akit nem ismerek,
egy oszlopon, aminek én
szoktam nekimenni,
egy holnapon, aminek olyan kevés
értelme van,
mert nem teszem meg a lépéseket,
és újra meg újra azon,
hogy miért nem kelhetek én is hatkor,
miért nem kell órára mennem,
gyerekeket győzködnöm arról,
hogy olvasni és írni jó,
hogy van értelme élni,
csak meg kell találnod magad,
hogy minden, ami számít
az a szeretet, s ha az van,
sokat rontani nem lehet,
hogy figyeljenek rám, mert
ha tanítok van bennem valami,
ami nem én vagyok, hanem
minden korábbi életem együtt,
s az Isten is, még ha nem is megy mindig,
még ha lusta is vagyok, és felszínes,
még ha nem is látom át a kerek egészet,
de ott van bennem az az egy,
amitől szeretem magam,
amitől Isten is szeret,
és hiányoznak
a gyerekek,
mert ők tudják még,
ők még tiszták,
ha nem is,
akkor is,
ők még megbocsáthatók,
szerethetők,
értelmezhetők,
mert őszinték,
kiszolgáltatottak nekem,
aki ettől meg vagyok hatva egyfolytában,
és nem élnék vele vissza,
de ápolnám ezt a hártyavékony,
selymesen puha viszonyt,
ami már majdnem anya-gyerek,
vagy szerelem,
de legalábbis valami,
amitől érdemes felkelni hatkor,
fáradtan hazajönni,
leülni javítani, készülni,
fogni a pirosat,
sorra keresni a feladatokat,
s ha kész,
letenni a tollat,
mikor már te is letetted,
és összebújni egy pohár bor mellett,
és megbeszélni,
hogyan van az a kislány,
kap-e már rendesen enni,
a az a kisfiú megtalálta-e már
magát, s az önkritikát,
hogy ki kivel beszélt így,
kinek mondta azt, amit,
min nevettek a legjobban,
mikor volt csend és győzelem,
hányszor érezted azt,
hogy érdemes volt felkelni
hatkor,
s érdemes minden nap,
még ha kevés is a bér,
még ha sok is az ára,
de neked és nekem is ez az,
amitől szeretjük egymást,
a művészet,
ami nélkül nem találjuk
a helyünket,
s amit most nem is találok,
mert nincs állás,
vagy, ha van is,
nem lesz az enyém,
s ezért téged fárasztalak
a bent szorult energiáimmal,
miközben neked is van elég,
amire lefekvéskor gondolhatsz,
és nem mondod el,
és csak gondolom,
hogy neked is ott van a fejedben
az oszlop,
a lány,
s bánt, hogy nem tudod,
mi van bennem,
pedig egyszerű,
a hiány,
s ezt ki is mondtam.
Kutatás
Annyira nehéz tudni,
hogy mi van bennem.
Keresem a válaszokat,
mert a kérdéseket már nem tudom
kikerülni.
Szembejönnek az utcán,
a telefonon,
egy történetből,
egy szóból,
egy félrenéző tekintetből,
egy táncból,
egy félreértett énközlésből,
belőled,
mindenkiből,
belőlem.
Mit érek én magam számára,
az élet számára,
mit érek én neked?
Mit jelent az, hogy szeretsz,
és egyáltalán miért?
Nézek másokat, és többnek érzem
őket, s félek, mint gyerekként,
hogy ezt te is észreveszed.
A világ gyémántja vagyok
magam számára, ha megértem
a világ egy kicsi részletét,
de az utolsó utáni, ha nem nézel
a szemembe, nem keresed,
hol vagyok, mi a jó nekem.
Mindent érek, és semmit sem,
és ezzel kelek és fekszem.
Kölyökként kerestem a figyelmet,
és soha nem kaptam annyit,
amennyi megnyugtatott volna,
hogy az vagyok,
akinek képzelem.
Tudom.
Nem takarózhatom egy
gyerekkor elcsúszásaival,
de a belső gyerek
nem nő fel soha.
Figyelj rám, és
mindig csak engem keress,
és akard, hogy mindig ott legyek veled,
és ne takarózz, csak az enyémmel,
ne tervezz, csak ha én is ott vagyok,
és hagyd a fenébe azt, amiben én nem vagyok,
simogass és szeress, érts meg,
érts meg, csodálj és elemezz,
beszélgess velem arról,
mit tennél, ha én lennél,
mit tegyek, hogy te legyek,
mit érzel, ha a múlt előúszik,
ha rám nézel egy nap után,
és kérdezz sokat rólam,
mert hiú vagyok és gyerek,
és hidd el minden szavam,
mert nem hazudok,
egy őszinte gyerek soha nem hazudik,
csak magának, hogy ér valamit,
de utána megfeddi a tükröt,
mert én nem torzulhatok,
nem lehet hiba,
nem lehet botlás,
több szerelem,
több önmarcangolási
kísérlet arra,
hogy van valaki ebben
a tejútban, aki megérti,
hogyan lehet valaki öreg és gyerek,
fekete és fehér,
önsanyargatóan nárcisztikus,
buta, kicsi és nagy,
mert ez vagyok.
És kérdezned kell,
meg kell értened,
én kapálózom minden jellel,
mozdulattal és szóval,
hogy elmondjam neked,
mennyire értem,
hogy a helyzeted nem egyszerű,
csak közben fájdalmakat élek a
hiánytól, mert az enyém sem az,
és úgy szeretnék jó lenni hozzád,
a te nyelveden beszélni,
de kiszolgál a lelkem egyik fele a másiknak,
és én tehetetlenül
ülök, állok, fekszem
a teljes átalakulásban.
Beléd zavarodok
Beléd zavarodok,
és magamba.
Mit is mondtam,
s te arra?
Miért is,
és miért nem mást?
Önző vagy,
vagy én?
Vagyok én annyi,
vagy még annyi sem?
Mentség magamra,
hogy fel-lejárok,
oda-visszaélek,
ki-beborulok?
Felnőttem én,
s ha nem,
akkor mit keresel?
Belém bújsz,
s én elhiszem,
hogy ez mindenek
felett a te érdeked,
mert jól ki vagyok
bélelve neked,
s egy anyaméh
nem zárna annyira
biztonságos börtönbe,
mint én,
de tudom, hogy nem szabad,
és madár vagyok én is,
de szárnyaszegett,
mint egy ajtó,
amihez elhagytam a kulcsot,
s csak emlékezek,
egy kislányra, aki majdnem
fiú és magányos,
mert nem érti senki,
hogy ő különleges,
hogy nem egyszerű egy ölelés,
nem jó, ha az öccse fontosabb,
ha bármit tesz,
nem elég,
s le van szidva,
mert borsószem hercegnő,
s sokat sír este,
letorkolja magát,
hogy holnap más lesz,
nem fog megsértődni,
nem néz féltékenyen másra,
nevetni fog, és laza lesz,
mert akkor jobban szeretik.
Ez az én dolgom,
nem a tied, csak
keresem a kulcsot,
hogy odaadhassam neked,
és eldönthesd,
hogy akarsz-e beköltözni,
vagy menekülsz előle
M.
090918
Tömény semmi.
Erre ébredek,
lemondva az
értelmezhető
időtöltésről,
vissza is fekszem.
Nyom a tegnap.
Nyom a múlt.
Várok.
Mindenre,
és mindent el.
Félek
Nem félek semmitől.
Ha felmerül,
hogy akár félhetnék is,
legyőzöm,
amilyen gyorsan csak tudom.
Nem félek semmitől.
Se a pókok, se a halál,
se a magány nem ijeszt,
jöjjön,
aminek jönnie kell.
Nem félek semmitől.
A szerelem elmúlik,
az emberek megőrülnek,
ha így van,
így is lesz.
Nem félek semmitől.
Nélküled is mennie kell,
az idegeim erősek,
ha próba,
kiállom.
Nem félek semmitől.
Tied vagyok,
elveszíthetsz,
ha így lesz,
megtalálom magam.
Nem félek semmitől.
A kettősség bennem,
nem szokatlan,
ha egyedül,
akkor sem leszek.
Istenem
Istenem,
adj erőt,
hogy
lenyugtassam
nyugtalan
szívem,
hogy
tudjak
várni
a
bizonytalanra.
Istenem,
adj erőt,
hogy
kibírjam
a
tétlenséget,
hogy
tudjak
várni
a
bizonytalanra.
Istenem,
adj erőt,
hogy
megőrizzem
a lelkem,
hogy
ne törjön
meg
a
bizonytalantól.
De a kezelés nélkül leáll a motor
Az időkezelésed
mellékhatásai
károsítják
a gyomrom.
A reakcióidőd
pontosan annyi,
amennyi nekem
sok.
Az életkezelésed
mellékhatásai
fogyáshoz és
rendszertelen
szívveréshez
vezetnek.
A külön útjaid
hossza
pontosan annyi
amennyi nekem
sok.
A konfliktuskezelésed
mellékhatásai
magas vérnyomást,
idegrángást
okoznak.
A válasz nélküli
válaszaid száma
pontosan annyi,
amennyi nekem
sok.
A kezelésed
mellékhatásaiba
bele lehet halni,
meg lehet őrülni,
magányossá,
hitetlenné,
bizalmatlanná,
nevetségessé
lehet válni.
A tapasztalás
és a szavak
közötti távolság
pontosan annyi,
amennyi nekem
sok.
Téged akarlak
Akarom
a kezed,
a szád,
a szemed,
akarom
a hátad,
a feneked.
Akarom
a melled,
a pinád,
akarom
a hangod
az ízed
a szagod illatát.
Akarom a közöset,
az ágyat,
a szobát,
hogy egy
tükörbe
nézzünk,
egy kádban
fürödjünk.
Akarom a
lopott perceket,
a sminked,
a ruhád,
a zenéd,
a táncod,
a ritmusod.
Akarom
látni,
ahogyan élsz,
és eszel,
iszol,
alszol,
beszélsz,
lélegzel,
szeretkezel
velem.
Akarom
a mindenkori
holnapot,
teremteni
veled új és új
napot.
Akarom,
hogy szeress,
úgy, ahogy
csak te tudsz,
akarom,
hogy mondj el
minden gondolatot.
Akarom
a kérdéseket,
a megingásokat,
akarom,
hogy támasz
legyek, hogy én
legyek az.
Akarom a
Nőt,
a Gyereket,
a Tanárt,
akarom a jót
és az összes hibát.
Akarom,
hogy higgy,
hogy lásd azt,
amit én,
akarom,
hogy szeresd magad,
hogy bízz abban,
aki vagy.
Akarom,
hogy vállalj
egy életre,
akarom,
hogy akard,
hogy vállaljalak.
Akarom,
hogy boldog legyél,
és még annál is
boldogabb.
Ez van
Én nem mondok semmit,
mert nincs már szó,
és nem érdekel,
hogy mi lenne jó,
mit tenne más
az én helyemben,
minek kéne lennie
az én fejemben.
Mert elmondtam mindent,
és megmutattam,
ki vagyok én a karjaidban.
És elmondtam azt is,
és megmutattam,
ki lennél te az én karjaimban.
Nem tudom,
hogy honnan jöttünk,
merre tartunk,
miért lettünk.
És nincsen válaszom
a húsz évedre,
a tizenötre,
se a negyvenkettőre,
és azt se tudom,
hogy miért volt az úgy,
és miért nem másképp,
hogy miért pont most,
és miért pont én.
Azt tudom csak,
hogy értelmetlen,
minden nap
az életemben,
ha nem velem kelsz,
és nem vagy kifli,
ha nincsen kávé,
nincsen cigi,
és nem láthatom
a kezedben a
jövőnket a
végtelenben,
és nem énekelsz
a fülembe bújva,
nem támasztasz
rá a pultra,
nem nevetsz,
és nem macskázol,
nem táncolsz,
és nem magyarázod
el nekem
azt a más világot,
amiből te jöttél,
amibe veled tartok,
és nem érezhetem,
hogy a te tanításod
és az enyém
elfér egy egész
hihetetlenben.
Mert számomra,
elképzelhetetlen,
hogy elmenjek melletted
érintetlen,
hogy legyen egy este,
mikor nem kívánlak,
és nincsen más,
csak a megszokás,
mert akárhogy is,
de nekünk kell
megteremteni azt,
ami nekünk kell,
és az te vagy,
és az én vagyok,
a mi hangunk,
a mi dalunk,
és tudnod kell,
hogy amit akarok,
az nem sok,
de több mindennél.
091208
I.
Ültél az ágyon.
Nem tudtam mit mondani.
Felvetted a melltartód.
Nem tudtam mit csinálni.
Elbúcsúztunk egymástól.
Nem tudtam mit mondani.
Te sem vagy jól.
Nem tudok mit csinálni.
Nem figyelsz rám.
Nem tudnék mit mondani?
A szeretőd vagyok.
Nem tudok mit csinálni.
Szeretnék jobban lenni.
Mit tudsz mondani?
Szeretnék jobban lenni.
Mit tudsz csinálni?
II.
Ceruza a fiókban,
Toll a dobozban,
Radír a kukában.
Üres a papír,
Szét vagyok esve.
Kezem nem ír,
Lábam nem lép,
Szívem korog,
Gyomrom dobog.
Törekszel,
Próbálsz,
Tudod,
Tehetetlenül nézed a filmet.
Variációk
Széttárom a lábam,
Kitárom a szívem,
Összeszorítom a fogam,
Bent tartom a levegőt.
Széttárom a lábam,
Bezárom a szívem,
Összeszorítom a fogam,
Bent tartom a levegőt.
Széttárom a lábam,
Kitárom a szívem,
Kiengedem a szavakat,
Bent tartom a levegőt.
Széttárom a lábam,
Kitárom a szívem,
Összeszorítom a fogam,
Kifújom a fájdalmat.
Összezárom a lábam.
Bezárom a szívem.
Összeszorítom a fogam.
Bent tartom a levegőt.
Összezárom a lábam.
Kitárom a szívem.
Összeszorítom a fogam.
Bent tartom a levegőt.
És ez így megy.
IV.
Az a kép van a gépben,
Ahogy felvetted a melltartód.
Az arcod szomorú és fáradt.
A mozdulatod csalódott és tanácstalan.
A melled alig látszik a korláttól.
Csak a súlyát érzem.
Nem tudok szabadulni a képtől,
Nem tudok odamenni,
Nem tudlak átölelni.
egy év
Ha eltűnik a kijelentő,
és minden feltételes lesz,
ha nem találom a holnapot,
mert elvitte a cica,
ha minden kép szavakká mosódik,
és egyre vékonyabb a bőr,
ha hibátlanul rontok el mindent,
és nem hallom a lépteidet,
akkor elbújok a fényben is,
páncélt növesztek a számra,
elvétem a célt a késsel,
félregombolom a sálam,
apró leszek,
csendesen apró,
fájdalmasan apró,
reményvesztetten apró,
és már nem látok el az égig.
Pedig az ég ott van,
s alatta ott állunk mi
kéz a kézben,
fehérben,
egy tengerparton,
s te megkéred a kezem.
Egy éve van a piros dzsekinek,
egy éve mondom ugyanazt,
használom, rágom a szavakat,
s veszem el, vesztem el a mosolyodat.
Tél van.
Jéggé fagyasztjuk egymást,
a részecskéink lelassulnak,
mert nincs energia,
s ha nincs löket,
akkor nincs ég,
se fehér és tengerpart,
s te nem kéred meg a kezem.
Bármi is lesz,
bárhogyan is lesz,
szeretlek.
Olyat akarok adni,
amit még nem adtam senkinek.
Máskor nem hinnéd el,
de ma el fogod,
mert el kell hinned:
időt adok,
egy évet mindenképp,
neked s nekem,
s ha kell, akkor ölelj úgy,
hogy a válasz benne legyen.
Nem akarok beszélni róla,
magyarázni, miértelni.
Kérlek, te se tedd,
ne kérdőjelezz meg,
ne légy irónikus,
csak higgy!
Tudom a dolgom, hogy
hogyan lesz ez jó,
s nem neked,
magamnak tartozom.
Mi vagyunk a legjobbak.
Én tudom.
Utána
Még idő, míg helyreáll a rend,
míg a tárgyak visszanyerik
eredeti jelentésüket,
míg nem a te kezed lesz
a testemen és a macskán,
míg nem a te tested lesz
a testemmel a szex.
Még idő, mire kiszellőzöl
a szobából, a konyhából, a kádból,
mire az ágy hiánytalan lesz
nélküled is,
mire nem várom a csengetést,
az ajtónyílást, a csodát.
Még idő, míg a gondolataim
felszabadulnak alólad,
míg az emlékek elvesztik
a színűket, a szagukat, a
tapintásukat és az ízeket,
míg a zene csak zene lesz,
és nem tánc veled.
De eljön az idő,
és akkor meghalunk.
S a te már
nem én leszek,
s az én már nem te leszel,
és a szerelmünk
beilleszkedik két
kölönvált élet
parcelláiba.
Talán majd holnap.
Vagy holnapután.
Minden nap
Minden nap egy új szín,
néha kékebb, néha vörösebb,
tegnap fájt, ma könnyebb,
ha levegőt veszek.
Mindig csak egy lépéssel,
de mindenki előtt tartok,
s legalább ezerrel,
mindenki után maradok.
Lépegetek magamban,
benned, bennük, bennünk,
taposok, botlom, süllyedek,
szabályok nélkül tévedek.
Holnap megállok egy táblánál,
és érteni fogom,
miért mutat arra a nyíl,
amerre nem akarom.
Apokalipszis
Csend van.
Napsütötte, szélfútta csend.
Tombol a vihar.
Képeket, naplókat
fúj bele a bőrömbe,
szegecselt virágokat
terít ki a mezőn.
Hatlábú emlősök
repkednek a vízben,
és minden eltűnik,
minden visszatér.
Mosolygunk,
mert a jég belénk olvadt,
ölelünk,
hogy senki ne lássa a könnyeket,
te ősszel,
én tavasszal
ébredek.
Sehogy se jó
Szaros a kedvem, jó a seggem
tele a köröm, hosszú a tököm,
őszinteséget dobálok,
kosárra játszom,
fáj a hajam, levágom a szívem.
Némul a kép, fakul a szó,
bármit teszek, semmi se jó,
felmászok a földre, leesem a fára,
kizárom magam a nagy világba.
Őszinteséget dobálok,
kosárra játszom,
kevés az igaz,
de sok a barátom.
Mindenhova megyek, sehol se tartok,
elfelejtem a lényeget, megtartom az aprót.
Megfogan a gondolat, nem születik semmi,
egy ez az élet, de mégse lehet ennyi.
Hiányzik a biztos, de mindig jön a holnap,
nem megyek oda, ahol már várnak.
Kis naiv
Szerettem volna esti sugárkoszorút,
egy életen át neked írni a verseket
megalapítani az iskolát,
szülni nekünk gyereket.
Szerettem volna mindig melletted
aludni el, s kelni fel,
s úton, útfélen fogni a kezed,
vigyázni rád, te kisgyerek.
20100504
Minden szavam mindennel
kezdődik, mintha nem jelentene
semmit sem.
Komolyan vehetném azt, ami én vagyok,
de kísérletezési kedvem elfő a
levessel, amiben a boldogság
mámorát kevergetem.
Tények vannak, úgymint
szeretői lét szerelemmel, félállás
reménnyel, önkeresés kiútkereséssel.
Nem vagyok jól, s ez olyan lecsó, amibe minden belefér,
mert a hagyma úgyis elnyomja
a dózist, s a diagnózist:
Nem vagyok az, akinek lennem kéne.
Ha felszabadítanám magam a
bilincsek alól, olyat szökkennék,
hogy tán fájna a szabadság.
Csalni kéne, rossznak lenni,
hogy legyen mit bánni, s
ne legyen erőm bántani azt,
aki mindezt gyermeki
naivsággal, született ösztönökkel
teszi.
Csináljam azt, ami jó nekem –
így hangzott a szózat, amiben
nincs következmény, nincs
semmi, ami én vagyok, vagy
lennék egy másik lecsóban.
20100519
I.
Felnőtt fejjel barangolni a jelenben,
belebotlani mindig a múltba,
furcsa.
Szerelmet érezni szerelmek után,
megállapodni megállapodás után,
furcsa.
Mindent megélve, legtöbbet kimondva,
emlékekkel megrakodva nézni a jövőbe,
furcsa.
A vonat, a mező, a megállók,
a szavak, a felhők, az állatok
már nem tiszták,
furcsák.
II.
Két felnőtt, bevallva a
szavak szeghetőségét, puttonnyal
érkezik egymáshoz.
Neked mid van?
Én ezt adom. Kell?
Ígérj többet, mit kaptam eddig!
Mondd azt, amit még soha,
tedd úgy, ahogy senkivel,
vigyél oda, hol nem jártál
még, nézz úgy, gondold azt!
Hazudd, hogy ez végtelen,
s légy őszinte!
Sok sebem van már,
ne bánts; megkarcoltak már,
s néha még fáj, simogass!
Légy jó hozzám, és bocsáss
meg mindig, ha vétkezem.
Legyél te az, aki úgy
szeret, ahogy még senki sem.
Mit mondasz?
Neked is ez kell?
Na nem! Inkább a
vég, mint egy újabb
végtelen.
20100524
Nem abban a testben
van a lelkem,
ami ne lenne idegen.
A fürdőkádban felszínre
jönnek a melleim,
két idegen.
Combomon a borotvált szőr
már nő, és vékony minden,
nem is ismerem.
Csak a kezemet szeretem,
hogy nincs seggem,
hogy az arcom semmilyen.
A nővé válást te idézted elő,
s mint kismacska tartom magam,
hogy simogass,
De minden visszautasítás jogos,
a nőnek fáj, a férfi szégyelli,
kiadom a melleim,
s nem kell neki.
El vagyok én baszva rendesen.
mire figyeltetek anya, apa?
mert az összképre nem.
Lettem egy kisfiú,
kiből nem lesz herceg a lovon,
lettem éretlen nőféle,
kiből nem lesz gyermek a karon.
Néha napok is eltelnek
békés testetlenségben,
kap a lány, kap a fiú,
s a semmilyenség elvész
a jóérzésben,
de mindig jön egy érintés,
egy szó, egy szándék,
amiben nem én vagyok,
s onnan jön a kérdés,
mert én mi vagyok?
Szeresd a fiút és a lányt,
mindketten félig emberek,
egyiknek nincs farka,
de mozogni úgy olyan jó,
másiknak van melle,
és ha felkínálja neked,
az nagyon nagy szó,
de te nem tudod,
mert ki is tudhatná,
hogy félig lenni
ennek,
félig lenni
annak,
mivel jár.
Jó volt addig, míg
nem kapcsoltad be a nőt.
Jó volt az érzéketlenség, az elfojtás,
hogy irányítottam csak,
s nem volt ellentmondás,
de hiába minden, aminek
be kellett,
az be is következett,
mert megtaláltam azt,
aki mindenképp szeret.
Csak néha nagyon nehéz
ez a kettősség,
néha nagyon kéne
az egyszerűség,
néha szeretnék csak úgy
szülni egy gyereket,
néha szeretnék csak úgy
csinálni neked egyet.
Nem az a kérdés,
ki leszbikus,
ki nem.
Nem érzem jól magam
ebben a testben,
ha nem simogathat a fiú,
és nem simogatod a lányt,
és ráébresztesz vagy én ébredek
arra, hogy két mellem van,
de minek,
s van egy méhem,
de kinek,
s nincsen az meg,
amit fasznak hívnak,
ami olyan idegen lenne a számban,
amennyire érteném a lábam között.
Mi lesz belőlem?
Hova dől a mérleg?
Kinek kéne, hogy megfeleljek?
Fojtsam meg a lányt újra,
de az már gyilkosság,
vagy fogadjam el,
hogy két mell az örök rabság?
Hol van még a vége?
Mennyi út van már mögöttem!
Lányból fiú, fiúból lány lettem,
s most megint vissza, vagy oda,
felül vagy alul,
melyik a jobb nekem, Istenem,
miért kell, hogy minden ilyen
bonyolult legyen?
A szex az szex.
mindenki úgy,
ahogy tud.
De én reggel felkelek,
és nem tudni mire, kire
ébredek a tükörben.
20100617
I.
Nem nevetünk már.
Minden erőltetett.
A szeretkezéseinkből
hiányoznak a csókok,
s a végtelen.
Látom én,
csak becsukom a szemem.
Érzem én,
de még nem engedlek.
Tudom,
de még álmodom Kicsit.
II.
Kimondtad,
de úgy teszek,
mintha nem
hallanám
még mindig
minden szavad.
Vége van.
Csak én
szeretek még
egy Kicsit.
ABC
A. Mély, és komoly, mint a fájdalom.
B. Hangos, vidám, mint egy kölyökkutya.
C. Sunyi, mint a féltékenység.
D. Bátor és vakmerő gyermek.
E. Nagyképű okoskodás.
F. Kiismerhetetlen, mint a lehetőség.
G. Okos, bonyolult játék.
H. Rejtélyes labirintusa a szívnek.
I. Szökőkút a
végtelenbe.
J. Ez én vagyok. Édes és naiv.
K. Sértő esőcsepp a könnyek között.
L. Képmutató, álnok nemtelenség.
M. Ez te vagy. Jó és biztonságos.
N. Sorompó, ami zárva tart.
O. Közönséges és szószátyár kofa.
Ö. Apró tűszúrásnyi kétség.
P. Ellenszenves, boldogtalan bíró.
Q. Vándor bottal és batyuval.
R. Telhetetlen fiatalság a szökőkútban.
S. Mindannyiunk vége.
SZ. Kerítő, éntelen fontoskodás.
T. Magabiztos magány.
TY. Alkoholista az árokparton sírva.
U. Ha van Isten, akkor maga az igazság.
Ü. Ítélet, törvények nélkül.
V. Gerinctelen hernyó gerincesnek álcázva.
X. Szerelem, ami csak egyszer, és nem enged.
Z. A végtelen világ, ami körülvesz.
ZS. Csiklandó nevetés a szerelmed karjaiban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése