Félpercesek

1.

A törpék városában élt egy óriás, akinek hatalmas szája volt, és minden foga helyén ott éktelenkedett egy cápakölyök.

2.

A zöld szín keletkezésének történetét csak egy ember ismeri, de a békakirály halálos ágyánál szent esküvel fogadta, hogy csak nekem mondja el.

3.

Tegnap történt. Pontban délután fél háromkor. Egy szellő úgy döntött, hogy irányt változtat, és beszökött a lugasba. A gyerekek nem értették. Senki más sem. A szellőcske tudta csak, és ez így jó.

4.

A fényképeimet azért szeretem kitenni a falra, hogy lássam, mennyire egyszerű is az élet. Megszületünk, felnövünk, megöregszünk, meghalunk. Balgaság azt gondolni, hogy kivételek vagyunk, de tegnap a halhatatlanok világában jártam, és táncolás közben valaki belecsípett a seggembe, és azt mondta, hogy ha neki adom a következő gondolatomat, akkor beprotezsál a nagy képvadásznál egy körre. Mondtam, neki, hogy én legutóbb is elhánytam magam a vidámparkban, de a szeméből láttam, hogy a denevérek egyre gyorsabban csapkodják a szárnyaikat, s így belementem az üzletbe, és ma négykor halhatatlanná váltam.

5.

Élt egyszer egy kis törpe. Nagyon messze élt, nagyon-nagyon távol mindentől, amiről eddig meséltek a nagyok. Jófej kis törpe volt, de ezt csak ő maga tudta, mert soha senkivel nem találkozott. Mikor tegnap véletlenül mégis összefutottunk a piacon, nagyon meglepődött.

6.

A szemben lévő ház legfelső szintjén lakik egy zsiráf. Kurva nagy az ormánya és nincs annyi csigolyája, mint nekem. Lehet, hogy nem is zsiráf?

7.

Múlt hétfőn, délután kettőkor, átmentem a zebrán. Az oroszlánok nem nagyon értették a dolgot, de este jókat röhögtünk rajta a tábortűznél.

8.

Csütörtökön találkoztam a szavakkal. Beültünk egy kávézóba, és kólát ittunk. A pult melletti falon megláttam egy képet, és gyorsan elrohantam.

9.

Sokszor gondoltam már arra, milyen lenne egy kis faluban élni, aztán elköltöztem.

10.

Azt szeretem a madarakban, hogy képesek minden reggel hatkor kelni, csak azért, hogy körbeugassák a szomszéd macskákból az egereket, és felszántsák a gazda keserves munkával megtakarított üveggolyóit.

11.

Most történik valami, érzem. Lassan történik. A fal kezd megszínesedni, és a székek lábán megjelenik a szömörce. A víz egyre sötétebb, és már nem nagyon ér le a lábam. A tükörben furcsa arcokat látok. Olyan fejet vágnak, mintha fényképezkednének,  mintha valami ünnep lenne. A hátcsigolyáim egyre nedvesebben roppannak bele a szöveteimbe, és attól félek, nehezen fogom tudni elrejteni a lelkemet az asztaltársaságom elől. Pedig ma este igen sokan jöttek el. Szeretnék megvenni a bútoraimat, most, hogy már elrendeltetett a távozásom. Próbálok mosolyogni, de a mélységből egyre súlyosabban kapaszkodik belém egy vasmacska, akinek nem adtam reggelit már huszonkét napja, és a fiókomban heverő tetemek is elvonják néha a figyelmemet. Izzadok, de ők ezt nem látják, mert elmossa a víz. Ordítok, hogy kapcsolják már fel a lámpát, de ők értetlenül bámulják a csőrömből kiszivárgó vérdarabkákat, és megfeledkezve a torkomon lévő kötélről, megrántják a függönyt.

12.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy puska, aki megundorodott magától, és babaházzá akart válni. A búcsúban ezt senki nem tudta. A szomszéd kisfiú vette meg, és vacsora után legyilkolta vele a húga babáit.

13.

A fekete macska szerelme megfialt. Hat kiskölyköt hozott erre a szokatlan világra. Remélte, hogy a kölykei közül egyik sem lesz fekete, de kibaszott vele az élet.

14.

A tükrök születésénél mindig ott van az igazság. Napi huszonnégy órában dolgozni kemény meló, és az igazságnak nincs ideje se enni, se inni, se aludni. Már önmagától létezik, és egyetlen öröme maradt csak: a dohányzás. Tegnap adtam neki tüzet, és beszélgetni kezdtünk.

Kicsit kínosan éreztem magam, mert nem nagyon érdekelt a mondandója, és siettem volna a vonathoz, de aztán megláttam magam egy tükörben, és megijedtem.

15.

Péntek délután egy hang beszorult a gitárba. A kisfiú sokáig kereste, de sehol sem találta. Megnézte az asztalon, az ágy alatt, a konyhában, és még az anyja retiküljében is. Napok múlva talált csak rá, de akkor már késő volt.

16.

Egyszer régen, a múlt század elején, egy kék tavaszi reggelen megszületett a város legszebb kanapéja. Száz éven át írták rajta a történelmet, és három generációnyi vendégség foglalta el rajta a helyét. Egyszer, egy szülinapon, ráejtették a nagymama kedvenc kávéscsészéjét. Kétszer fogant rajta szerelem. Tizenkét évvel ezelőtt pedig elkezdett sírni rajta egy kisgyerek.

Azóta mindenki felnőtt, és a kanapé üresen áll. Nem ül rá senki, nem sző terveket, nincs semmi nesz körülötte. A csendben lassan ő is megöregszik, és esténként egyre hosszabban meséli a bútoroknak a régi meséket. Legjobban a nevetések hiányoznak. A gyűrűk villanása a kezeken, a kezek fogása a kávéscsészén, a kávéscsésze barna foltjának melegsége a kárpiton.

17.

Te, Iván, ülj ide, és együnk egy sütit! Nekem is van egy hasonló asztalom, csak kicsit messzebb. Nem vagy semmi, azt ugye tudod! Meghallottad a csendet a zajban, a hangot a szövetben, és most már én is hallom. Ügyes húzás volt, te kaján vénség! Mielőtt múltkor fizettél volna, valamit matattál a táskámban. Emlékszem, kérdeztem is, hogy mi dolgod van neked az én dolgommal. Mondtad, ideje, hogy én fizessek. Akkor csúsztattad bele a hangokat a kiskönyvembe, ugye?! Mondd már!

18.

Örülök, hogy eljöttetek! A végrendelet egyértelműen kimondja, hogy melyikőtöknek jár köszönet.

19.

Minél apróbb egy lény, annál hatalmasabb a lelke, és annál tökéletesebb minden formája és színe. Mindenki tudja ezt. Az óriások is.

20.

Az öregember mindig lekapcsolta a villanyt, a fiatalember pedig mindig felkapcsolta. Így ment ez, míg kulcsuk volt egymás szobájához.

21.

Tegnap a leggyengébb ember meghívta egy sörre a legerősebbet. Kezdetben csak nézték egymást, méregették, gondolkodtak az életük kicsi és nagy dolgain, majd rácsodálkoztak a sörre, és mindketten rendeltek egy kis száraz vöröset, csak úgy, véletlenképpen.

22.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy másik hétszűnyű koponyányimonyók. Nem, nem az. Ennek semmi köze sincs a fehérló fiához. Hülyeségeket beszélsz, mert ez nem gonosz. Sőt! Ez a kis monyók….na jó, most ki mesél, te vagy én? Hát akkor folytasd!

Szóval ez a kis monyók bepisilt az erdőben. Igen? Szerinted ez olyan vicces? És a fogadat megmostad már amúgy? Mert nem lenne rossz, és addig én az öcsédnek el tudnám végre mesélni a monyók meséjét!

Szóval egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy másik hétszűnyű koponyányimonyók. Mit jelent? Honnan tudjam! Valami népmeséből van, ahol az eredeti változat egy gonosz kis manó, aki tisztára olyan, mint az ördög, és megleckézteti a fehérló fiát. Mit mondasz? Hát, a fehérló fia, az meg egy fehér ló fia volt, azt slussz passz. Mondhatom végre a mesét, vagy alszol inkább?

Tehát, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy apuka, aki feszt azt hitte, hogy érdekeseket tud mesélni a gyerekeinek, de aztán rájött, hogy jobb lesz, ha nem próbálkozik, és lekapcsolja a villanyt.

Aha, most bezzeg már nyígtok, mi, hogy így apa, meg úgy apa. Na jó, de akkor mindenki nyugszik, fekszik böcsülettel! Nos, ez a másik koponyányimonyók, aki hetedhét országban a leghétszűnyűbb monyók volt, egy szép napon fogta magát, és beleásta magát a szivárványba,

ahol találkozott a kukacok fejedelmével, és elvette annak lányát meg a fele királyságát, és azóta is ott él és szűnyöl, ahogy ezt a jobb félteki koponyányimonyókoktól már megszokhattuk…Na, jó éjszakát, törpök. Ha holnap jók lesztek, megint mesélek valamit az óriásokról, akiket felszabadított a pókember és az antarktiszi G. I. Joe.

23.

Álmomban megcsókoltál. Álmomban újra megcsókoltál, és én újra éreztem, hogy szeretsz. Az, ami volt, hirtelen eltűnt, te elsétáltál, és én mentem utánad. Egy különös világba értünk, ahol a fák mocsárból nőttek ki, és az égbolt tengerré változott. Mozgásban voltunk, és körülöttünk is minden hullámzott. Csak a kezed volt biztonságos, és nem féltem semmitől, mert tudtam, hogy nekem kell megteremtenem újra a világot. Beértünk egy hatalmas árnyékba, ahol hideg volt. Egy padon üldögélve öleltelek, hogy ne fázz. Éreztem az illatod, belebújtam a nyakadba, és te szorítottad a karom. Nem járt arra senki, és a pokróc alatt szerelmeskedtünk. Aztán feküdtünk a pad mellett az ingoványban, és néztük a tengert.

24.

Motoszkálnak a rovarok a sarokban, és arra várnak, hogy sötét legyen. Titokban egész nap forralják a forradalmi terveket az emberi világ megdöntésére, de mire leszáll az éj, meggyávulnak, és csak a legvagányabbak mernek tenni egy kört a mosógép mellett. Hát már a bogarak sem tartanak össze?

25.

Minden hiába. A sarki kocsma bezárt. Az utca végi fűszeres bezárt. A színház és a mozi bezárt. Az aluljárót lezárta az ügyeletes tiszt, és a földalatti immáron hivatalosan is a földönkívüliek vidámparkja. Nem esznek mást, csak plüst, s ezért mindenkinek kötelessége leadni az összes kacatot a helyi általános iskola aulájában.

A szomszéd kislány nagyon sírt tegnap. A plüs mackójáért cserébe belerúgott a földönkívülibe, aki a gyerekkorát elorozta. A lába sokáig sajgott a kékhagymára emlékeztető forgácsolt vas keménységű combtól, melybe ütközött. A földönkívüli is zokon vette a dolgot, és jelentette a felkelőt a főnökségen. Várhatóan holnap viszik el a kislány apját, és várhatóan neki is elszívják a szabadságról alkotott gondolatait.

Eszembe jutott, hogy ha én is belerúgnék az egyikbe, és nekem is elvennék ezeket, akkor mi maradna a fejemben. Nem. Az nem lehet. Nem rúghatom meg őket, mert akkor végem. Inkább maradok a régiben.

Jó nekem itt. Jó nekem így. Az évek alatt felhalmozott emlékeimből minden héten leadok nekik egyet a központi megállapodás szerint. Már nem emlékszem, hogy hogyan kezdődött, de sírtam. Azóta már sokan meghaltak körülöttem, és kezelhető, mosolygós robotokká váltak. Napi háromszori étkezés, nyolc óra munka, heti egy szex, hétvégén utazás egy jól ellenőrizhető távolságon belül.

Én még nem tudtam elhatározni magam. Nézem ezeket a kékhagymás lényeket, és egyre jobban bosszant a gyanú, hogy titokban ők mindenevők, s csak azért kérik rajtunk számon a plüst, mert annak minden érintése élmény, amivel ők gazdagodhatnak. Nem mintha ez számítana. Nem barátságosak velünk, és nem tartanak minket egyenrangúnak. Szépen belakják a kerületet, a várost, a megyét, az országot, a földet, és apránként boldoggá teszik az embereket.

Csak azt nem értem, miért nem mondja senki, hogy menjenek már el?!

26.

Ha néha lemerészkedek az emberek közé, hogy teszteljem, mi történt velük a robbanás óta, megijedek tőlük, mert ők megijednek tőlem. Talán a hosszú szakállam bántja a szemüket. Nem tudom. Pedig már megtanultam a nyelvükön beszélni, de nyilván van még hova fejlődnöm.

Tegnap is. Le kellett mennem, mert elfogyott a fáról a gally, és a csarnokban az egyik árus megígérte nekem, hogy ad nekem párat egy versért cserébe. Régi ötlet, de mindig beválik. Hát írtam neki egyet. Hat gallyat kaptam érte, amit sietve be is raktam az erszényembe, és indultam is vissza a kertbe. Ahogy elérem a néhai Mikszáth teret, elém toppan egy emlék, és arra kényszerít, hogy ott helyben leüljek a földre. Pisztoly volt a kezébe, és a fejemhez szorította, de persze nem látta senki, minthogy az emlékek ugye láthatatlanok. Ezért az arra járó túlélők azt hitték, hogy én valami rosszban sántikálok, és körberajzoltak krétával.

Magamra maradtam. Az emlék már kiélte rajtam a hatalomvágyát, és még sötétedés előtt lelépett. Vártam az esőt. A túlélőkre nem számíthattam. Csak az eső segíthetett vagy valami csoda. Éjfél körül egy kutya járt arra. Undorító volt és büdös. Mikor odacsaltam magamhoz, félelmében összehugyálta magát. Engem is. A kört is. Kiszabadultam.

Éjjel kettőkor értem haza, kicsomagoltam a gallyakat, és feldíszítettem velük a fát.

Bevallom, kicsit elsírtam magam, mert eszembe jutottak a robbanás előtti karácsonyok, és valami mennyei íz, amit szaloncukornak hívtunk.

Nem panaszkodom. A lényeg, hogy élek. Bánt ugyan a többi túlélő ridegsége, de valahol megértem. Elvégre én árultam el őket.

27.

Mikor 2034-ben megtalálták a fájdalom ellenszerét, sokan túladagolták magukat. 2035-re kiderült, hogy a gyógyszer mellékhatása súlyosabb, mint gondolták. Hatalmas pénzeket bukott a vállalat. 2036-ban a negyedik emeleti alagsorban újrakezdődött a gyártás. Ezt csak kevesen tudtuk, mert féltünk a hatóságoktól. A maffia segített a terjesztésben. 2037-ben a rendőrség külön egységet képezett ki a gyógyszer miatt. 2038-ra a rendőrség is benne volt a terjesztésben. 2039 volt az áttörés éve. A politikusok is részt akartak a haszonból, és megnyitottuk a negyedik emeleti alagsor hátsó részét is. 2040-re az áldozatok száma elérte a tíz milliót.

28.

Tegnap találkoztam egy bolhával, aki találkozásunk pillanatában éppen telesírta az árkot a szomorúságával. Beszélgetni kezdtünk, mert még nem ismertük egymást. Általában nem állok szóba bolhákkal, de ezzel a kis bőgőmasinával kivételt tettem. Kérdeztem, faggattam, hogy miért olyan borús; de ő csak hüppögött. Kérdeztem, hogy publikus dolog-e vagy magán; de válasz helyett csak megrántotta a vállát. Kérdeztem, hogy tudok-e segíteni, vagy hagyjam békén. Ő erre rám nézett, és még hangosabban folytatta a zokogást. Nem kérdeztem többet, csak üldögéltem tovább mellette. Mókás kis kabátja volt, a pici lábacskáin apró, zöld edzőcipők, a bal vállán pedig egy kis fekete táska. A táskából kifelé lógott egy gyűrött papírfecni, amit a sírás vége felé, a bolha, aki addigra már bizalmat szavazhatott nekem; a kezembe csúsztatott. Egy hivatalos levél volt, melyben egy iskola igazgatója értesíti a bolhát, hogy nem áll módjában alkalmazni őt, mert intézményük történetében még nem volt példa arra, hogy egy bolhát alkalmazzanak, s ezt a tradíciót folytatni kívánják.

Furcsán néztem a bolhára. Egy bolha, aki tanár akar lenni? A mai világban?

29.

Kipottyant belőlem egy lepke. Onnan tudom, hogy belőlem és nem másból, hogy olyan kék, mint én vagyok. Egy darabig ragaszkodott hozzám, mint a gondolat, de utána elrepült, ugyanúgy, mint a gondolat.

30.

Ma reggel felszereltem két vasrácsot a lábamra, és azóta tesztelem a súlyom.

31.

Mindenki azt hiszi, hogy ő szarta a spanyol viaszt, pedig azt az szarta, aki először belekerült a mátrixba, és kigondolta, hogy gondolkodni azért jó, mert gondolatokat ébreszt, és a művész meg arra való, hogy mindazt csukott szemmel is lássa, ami másnak nyitott szemmel se fér az agyába, mert az agytekervények csak akkor működnek, ha van mindig muníció, s így a mű és a vész egymást kergeti, mint mókus az agytekerékben, ahova mindig becélzunk szuicid ecset- és tollvonásainkkal egy hipnotikus érzést, s bízunk benne, hogy az időzítetlen bombát halásszuk ki búcsúban a tóból.

33.

Lehetetlen és fölösleges illúzió az igazság. Nem az a lényeg, hogy igazam van-e, hanem az, hogy értesz-e, érzel-e. Most mikor itt állok az ablakkeretben az üveg helyett, nem az a jó kérdés, hogy miben van neked igazad, és miben van nekem. Most, amikor húsz méter magasról nézek le az emberekre, nem arra van szükségem, hogy az évek óta várt igazságommal kitüntess! Meg vagy ijedve, látom az arcodon. Elgondolkodtál azon, mit ér meg neked az igazságod. Megéri-e azt, hogy egy élet száradjon rajta? Létezik-e, hogy neked van igazad, ha én billenek ki mindjárt az egyensúlyomból? Látom, ahogy cikáznak a fejedben a kimondható és kimondhatatlan szavak. Látom a képeidet, és jobban értelek, mint ahogy azt el tudod képzelni. Elszántam magam arra, hogy kiugrom, és meglehetősen önző döntésnek tűnik egy kávézgatást ezzel a gesztussal megszakítani, de nem tudok tekintettel lenni a helyzet abszurditására. Nekem most ugranom kell, és ezt neked meg kell értened. Ne nézz rám így, mert megbolondítasz! Ne nézz rám ilyen tanácstalanul! Igen, azért állok most itt, mert két cukrot tettél a kávémba, és én megértettem végre, hogy már nem jelentem azt, amit valaha jelentettem, és mindig is jelenteni akartam neked. Hogy ne legyek gyerekes? Hogy tegyem túl magam olyan apróságokon, mint egy kanál cukorral több? Ne közelíts! Ismerned kell! Tudod, hogy ki fogok ugrani, ha még egyet előre lépsz! Tudnod kell, hogy ki vagyok! Ha én mondok valamit, az úgy van! Megint léptél egyet. Azt akarod, hogy kiugorjak? Hát ki is fogok, nyugodj te meg benne! Csak még azt szeretném tisztázni, hogy köszönöm azt, ami voltál és vagy nekem. Köszönöm a mondatokat, amiket már értek, és akkor, mikor lehetőségem lett volna értőn érteni, még nem értettem. Köszönöm, hogy megtanítottál magamra. Köszönök mindent, mert te nem tehetsz arról, hogy neked az egy kanál cukor már kettő, de nekem még mindig ugyanúgy egy. Te jó vagy és tiszta, még ha elemed is a hazugság, de nem tehetsz róla, hiszen pont ez a lényeg. Nem volt igazam, és neked sem volt igazad. Éreztünk, és te most már nem érzed azt, amit együtt éreztünk. Most miért nézel így? Miért nézed a lábam? Igen, remeg, mert félek. Igenis félek, de meg fogom tenni. Kiugrom, és minden életszeretetemet és rajongásomat itt hagyom, mert sok a két kanál cukor. És nem fogok többet tanítani, és nem fogok többet írni. Viszont most jut eszembe, hogy mégse írtam meg a végrendeletet. Kérlek, vegyél elő egy papírt és egy tollat, és írd le, amit mondok! Ne sírj már, mert nincs miért! Hidd el, jobb lesz így! Nem fogok hiányozni senkinek, hisz mindenki pótolható! Szóval, én András Judit, felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy minden ingóságomat a Petőfi Irodalmi Múzeumra hagyom. Most meg mit mosolyogsz? Komolyan, a sírba viszel?! Aha, látom én, az van a fejeden, hogy ezt az egészet csak azért csinálom, mert halála után lesz élő az író. És akkor mi van? Életemmel nem voltam olyan hasznos. Hátha a halálommal hasznosabb leszek! Úgyse fog engem akkor már érdekelni! Na, most tedd ide a párkányra, hadd írjam alá!

34.

Az örök küzdő és az örök megalkuvó vigasztalhatatlanok voltak. Bármit megtettek volna, hogy valaki megtörje az átkot, és újra megmozdulhassanak. Nézték egymást két lépésnyi távolságból, és karjukban benne volt az ölelés, testükben benne volt a vágy, szemükben ott volt egy új ígéret, de hiába. Mindketten tudták, hogy nem lépnek már előre soha többet, s hogy az átok alól csak egymás karjaiban találnának menedéket.

35.

Az idő követett engem. Napok óta éreztem, ahogy a sarkamban jár. Reggel a metrón a szomszéd kocsiban bújt meg, az állomáson hat lépés távolságból követett. Napközben az utcáról nézte az ablakomat, és akárhova mentem, ott volt valahol. Egyszer férfi volt, egyszer nő. Fekete ruhát viselt, és egy tükröt hordott a kezében. Este leült a házunk mellett, és ott várt engem. Éjszaka hallottam a lélegzetét az ablakom alatt. Nem tudtam aludni.

Harmadnapra beteget jelentettem, és a reggeli kávém után, fogtam magam és elindultam a János-hegyre. A buszokon én elöl ültem, ő hátul. Egyszerre szálltunk fel, és egyszerre szálltunk le. Mások észre sem vették, de én tudtam, hogy ő az. Ott volt a kezében a tükör. Próbáltam nyugtatni magam, és felkészülni a nagy beszélgetésre. A megállóban egy osztálynyi kisgyerek is leszállt velünk együtt. Egy irányba indultunk. Gyűjtöttem a gondolataimat, a kérdéseimet, az érveimet. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy jön mögöttem az idő, hogy a félelmemet kezdte legyőzni a kíváncsiságom. Az őszi színek harsogtak a lábam alatt, és a gyerekek nevetése is olyan életszerű volt, hogy felbátorodtam. A kilátó bejáratánál eldöntöttem, hogy megteszem. Szerettem a kilátó végtelen lépcsőit, és a döntés megerősített, szinte megrészegített. Már mosolyogtam. Hallottam a lépéseit, hallottam a lélegzetét, éreztem a feketeségét, és csak nevettem rajta. A tetőt elérve úgy tettem, mintha a széléről szeretném belátni a világot, de egy hirtelen pillanatban megfordultam, odarohantam hozzá, megfogtam az arcát, belenéztem a szemébe, és megcsókoltam.

36.

Tegnap nehéz napja volt a kismutatónak, mert a nagymutató megfázott, és minden ugrásnál tüsszentett egy nagyot. Egész napos sétájuk alatt túl sokszor találkoztak ahhoz, hogy a kismutató megfeledkezhessen arról a hangos és dühödt hangról, ami állítólag a nagymutató tüsszentése. Ahogy teltek a percek, úgy lett a kismutató egyre feszültebb és morózusabb. A lelke mélyén tudta, hogy barátja és sorstársa nem őt akarta idegesíteni ezekkel a roppant szolid és bájos hangsorozatokkal; de képtelen volt kinöveszteni magában az együttérzés legszerényebb csiráját is.

A negyedik óra után a gyerekek késve érkeztek vissza a termükbe. A testnevelés óra kizökkentette őket a tespedésből, és harsogva rohanták meg a padjaikat. Nem mondható, hogy várták a tanárt, de mozdulataikban azért ott volt a rendezkedés szándéka. A tanár ezúttal nem késett, pontban elindította a matek órát, és legalább negyed órába beletelt, mire az egyik fiú végre észrevette, hogy nincs meg a falióra kismutatója.

37.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő, ahol mindig eltévedtem.

38.

Mikor végigsétálok az utcán, legyen az nagy vagy kicsi, mindig érzem, hogy én most minden ízemmel és lelkemmel ezen a nagy vagy kicsi utcán sétálok.

39.

Egyszer a tündérek megkérdezték a szelet, hogy milyen társat szeretne magának. Nem mondta meg.

Vasárnapra összerántottak egy nagy tündértalálkozót, és mindannyian azon mesterkedtek, hogy megrajzolják a szél tökéletes társát.

Legyen erős, és megingadhatatlan, de tudjon simogani, ha kell.

Legyen szabad és lenyűgöző, de tudjon vigyázni arra, ami van.

Legyen szenvedélyes és mindent elsöprő, de ki tudja mondani, ha nincs igaza.

Legyen látható és érezhető, de lásson és érezzen mindent jobban, mint más.

A találkozó végére megfestették a szél tökéletes társát, és mindannyian bele is szerettek, ezért nem mutatták be a szélnek.

A teremtmény hétfőre világra kelt, kedden elhagyta a tündéreket, és szerda óta két szél simogat minket, két szél söpri az utcákat.

A tündérek gyávák voltak és buták. Szabadságot csak szabadságnak lehet teremteni, s ők, a balgák, azóta is vágyódó szerelmesen repülnek a két szélben.

40.

Vitorlás koromban nem szerettem a tétlenséget. Szerettem, ha feszül az egész testem, és délceg módon mutogathatom magam suhanás közben. Mindenhol ismerkedtem, A Balatonon pókerben megvertem a tihanyi szelet, és ezért heti háromszor szélszieszta idején is fújnia kellett rám. Szegény, jól meg is fázott, de hát, ne pókerezzen, aki nem tud, ugye!

A tengeri szelekkel nem jutottam dűlőre kártyán, úgyhogy elővettük a makaót. Napokon át, minden este makaóztunk. Hol én nyertem, hol ők, és senki nem nyert többet a másiknál. Eleinte felbőszített a tehetetlenségem, és ez a kedélybetegség napközben is meghatározta a hangulatomat. Nem volt kedvem düledezni, nem volt mire büszkének lennem. Cammogtam. Aztán, egyik este kicsit beittunk a szelekkel, és én bolondságomban kisúgtam magamból a bánatom. Ők figyelmesen hallgattak, de nem értették. Mi a bajod, kis vitorlás? Hát te nem tudsz düledezni mások vesztesége nélkül? Nézz ránk! Azt hiszed, olyan könnyű tizenkétféle szélnek lenni a tengeren? Napfelkeltétől kezdve egymás ellen küzdünk, mint a gladiátorok, mert erre teremtettünk, de este, mikor nem vagyunk ügyeletben, és van kedvünk meginni egy pohárral, úgy ülünk le az asztalhoz, mint barátok. Te meg amióta csak megjöttél, próbálsz minket legyőzni makaóban, amiről köztudott, hogy a szelek játéka. Ülj meg magadnak, és légy büszke, hogy idáig eljutottál, és, hogy soha ne feledd ezt a mai estét, tiszteletbeli szélnek választunk, s neved mától, Makaós Vitorlás T. Szél.

Azután az este után nyugdíjazásomig hosszan düledeztem a világ tengerein, és pertut ittam minden széllel, aki csak megfújt az utamon. Nade kisunokám, ez már egy másik történet, s neked meg már aludnod kéne, mert anyád megint megszid, hogy sokat locsogok és csobogok itt neked. Jóéjt!

41.

Szólt a zene, és odafutott hozzám a múlt. Azt mondta, elgondolkodtatom, és hálás tekintettel a vállamra rakta a keresztet.

Szól a zene, és odafut hozzám a jelen. Azt mondja, elgondolkodtatom, és hálás tekintettel a vállamra rakja a keresztet.

Szólni fog a zene, és oda fog futni hozzám a jövő. Azt fogja mondani, elgondolkodtatom, és hálás tekintettel a vállamra fogja rakni a keresztet.

42.

Tegnap az egér lecimborált a macskával, ma bevették a csapatba a kutyát, és holnap mennek megkérni az embert, hogy nőjön már fel végre.

43.

Mikor két ember összegubancolódik, a sors könyvében nyitnak egy zárójelet, mintha az valami lényegtelen, csupán mellékes dolog volna, hogy a fonállal kapcsolatos történés megesik olyan elképesztően gondolkodó és ezért létező lényekkel is, mint az ember, akinek valójában kutya kötelessége lenne mindig a zárójelen kívül maradnia, és ott építenie a körmondatokat, amiket egy idő után már nehéz is lezárni, mert a sok gondolkodásnak csak még több gondolkodás az eredménye, amit pedig csak macskák, gyerekek, piros lámpák, becsöngetések és kisebb-nagyobb gubancok tudnak megszakítani, amiért hálásnak kéne lenni, kedves sors-társak, és nem homorítani meg domborítani a meg nem foghatót, mert bármely traszcendens is lehet a halhatatlan, de az emberi élet múlandóságál fogva irigylésreméltóan tökéletes egységeket tud beletenni egy ilyen zárójelbe.

44.

Ma láttam egy kisembert, aki nagyon emlékeztetett egy nagyemberre, de még nem tudta, mit jelent az, ha úgy néz rám, mint borjú az új kapura. Pedig én is úgy néztem rá.

45.

A százkezű zongorista tegnap írt egy darabot a végtelen szerelemről. Este eljátszotta az éjjeli lámpa fényének, és zokogott. A nyitott ablakon keresztül az utcára jutott a sós párna, a forró lepedő és a halk érintés illata, és bejárta a Ferenciek terét, a körutat, az Andrássyt, az összes kerületet. Hajnalban, mikor lementem kávéért, még éreztem a mozdulatait a Dunaparton, és kedvem támadt köveket dobálni a vízbe.

46.

Verseny volt. Egyedül indultam, és a végtelenbe futottam. Az őszi táj segített a levegővételben. Egész szabályosra sikerült. A színek játszottak velem. Ki nyűgöz le kit jobban? Az ő mozdulatlanságuk, az én fáradt gyorsaságom.  Mindenkit lehagytam, a kávézások, borozások, szerenádok, kések, hangok, ordító fájdalmak mind mögém kerültek. A lábamban összpontosult minden életszeretetem, és küzdöttem magam a cél felé, ahol majd összeeshetek, és utolsó szusszanással kikiálthatom a természet lágy ölének, hogy győztem.

47.

Tegnap a szomszéd kisfiú csúnyán beszélt az anyjával, és ki kellett mosnia a száját szappannal. Az erkélyről láttam, ahogy habzik szájában a keserű íz, ahogy a könnyei potyognak a friss és dacos férfiszemből, és hogy ne fájjon neki annyira, én is beletömtem az enyémbe egy kis mosogatószert. Ő csak nézett rám, dühödt anyja válla fölött, és megértette, hogy én vele vagyok, nincs egyedül, s a szappan csak egy szükséges valóság, amivel a világ jelzi, hogy nem felelsz meg az elvárásainak.

48.

Álmában sokféle nőt szeret. Minden éjjel mást és mást. Vannak ismerős mozdulatai, valós memóriájának valós emlékeivel, s közben megérint  olyat is, amit ébren még soha nem volt lehetősége. Kezek. Világának szimbólumai a kezek. Fognak, tartanak, simogatnak, ütnek, írnak, etetnek és szépek, mikor fordul bennük a cigaretta. Szerelmes a kezekbe, a sajátjába is. Tettre kész kisebbség, akik békétlenül magyarázkodnak egész nap, keresve más kezeket, akik lefogják, lenyugtatják őket. Álmában kezeket fog meg és enged el. Álmában mindenhol kezek vannak. Az ő kezei, amikkel összefogdossa a világot, magáévá teszi a felületeket, nyomokat hagy az anyagokon, és kitörli az álmot a szeméből, ha ébredni kell.

49.

Hétfőn azt fogom mondani, hogy én egy idegen bolygóról jöttem, és egyáltalán nem értem, miért nem örültök nekem. Kedden magányos farkas leszek, aki fut és üldögél némán, mert elfáradt a szavak értelmetlenségétől. Szerdán bohóc leszek, akibe mindenki szerelmes egy kicsit, mert elérhetetlennek tűnő magabiztossággal nézek a szemetekbe. Csütörtökön szerelmet vallok tiszta szívből, szerenádot adok őszinte fájdalmakkal, reménytelen reményekkel. Pénteken elcsábítok mindenkit a szavaimmal, majd éjfél körül kieresztelek benneteket örökkék szemem börtönéből. Szombaton sírni fogok, mert magányos leszek, és unni fogom a játékmesteri pozíció hétköznapi örömeit. Vasárnap újra feldarabolom a testem apró kis darabokra, kicsorgatom a vérem a padlóra, kiteszem a szemem a tükör elé, és sípcsonton rúgom magam a homlokommal.

50.

Tegnap addig kaparásztam a mellkasom a kés pengéjével, míg végre bejutottam a csontjaim mögé. Ujjaim hegyével már éreztem a dobogást. Ujjaim hegyénél ott volt az életem, a jól ismert szívizom dobszerkó, aki nem tud egy ritmust tartani a világgal. Minden dobbanásnál bevérezte az ujjaimat, s minden visszahúzódásnál felszárította a vért. Bódulat volt érezni ezt a rendszerességet, és sajnos túl későn vettem észre, hogy a dobbanások közötti idő egyre végtelenebb.

51.

Amikor még az író tudott szeretni, a szavai csendben összesimultak a gondolataival. Évek teltek el azóta, s az új szavak kinevetik a régieket, összegyűrik az ágyat, és harsogva bíztatnak mindent és mindenkit, hogy a szó és gondolat hazug. Az író elrejti magában a selymet, amit megtiport a szavakon túli igazság, a könny. Az író tagadja a könnyek létezését. Az író hazugságokba csomagolja magát, hogy ne kérhesse senki számon rajta a papírra szökött gondolatokat. Az író félti azt a régit. Félti azt, aki a biztonsági sávon belül zengte a szerelmet és a jövőt. Az író a jelenben él, és kék fátyola mögött a múltat gyászolja, kiskutyaként nyalogatja a mozdulatlan, talán halott gazdát, és hét lakat alá zárja az őszinteséget.

52.

A félelem leküzdése maga a szabadság. Fogta a zöld széket és a szerelmet, és kiült a bolygó szélére, hogy végre belekezdjen. Nem hagyhatta magát cserben tovább. A zene sem hallgathatott tovább. Meg kellett történnie. A zene, az ő zenéje, az ő összes életének összes félelme, tizenhárom évnyi ellenérv után megszólalt. Hallod?

53.

Gép vagyok. Író gép. Kattogok. Papír üres. Papír tele. Papír gyűr. Gép vagyok. Olvasó gép. Pulzálok. Papír tele. Papír üres. Papír gyűr. Gép vagyok. Számító gép. Klikkelek. Papír üres. Papír tele. Papír gyűr. Gép vagyok. Test vagyok. Dobogok. Dohogok. Papír tele. Papír üres. Papír gyűr.

54.

Alig láttam a könnyeimtől. Az eséstől, felszakadt a térdemen a seb, és a homlokomat is beütöttem. Ott, a földön, földre kényszerítve, egy rozsdás, öreg biciklivel a hátamon, nem bírtam tovább ellenállni a kísértésnek. Bőgtem. Ordítva, mint gyerekkoromban, ha azt akartam, hogy mindenki tudja, hogy nekem fáj. Soha sem tettem. Ágy alá bújtam inkább. Talán ezért most ordítva. A játszótéren megállt az élet. A gyerekek ijedten és együttérzőn szipogtak velem a kerítésen keresztül, és én alig vártam, hogy áttörjék, és idegen mancsaikkal beborítsanak, elfedjenek, és együtt sírjanak velem, mert nekem most fáj. A szüleik és nagyszüleik gyanakodva néztek. Felnőtt ember, miért ordít ilyen nevetségesen?! Másnak is fáj, mégsem ordít! Nem mozdultak, csak intettek a gyerekeknek, hogy nincs dolguk velem, hogy nem lehet dolguk velem. Ideges lettem. Abbahagytam az ordítást, és a térdemre hajolva sírtam egyre halkabban, egyre könnyesebben. Potyogtak elém, és feledve a szülőket, nagyszülőket, gyerekeket, kéjes örömöt éreztem a legmélyebb szomoromban, hogy lám, még tudok sírni, lám, még mindig át tud törni a gát, és nem kell újra megőrülnöm a fájdalomtól. Alibi volt. A vérző seb, a homlokom, a bicikli. Alibi, de nyilván ezt már ti is tudjátok.

55.

A tigris és az ámbrás cet soha nem találkoztak többet, mert szigorú szüleik eltiltották őket egymástól.

56.

Én tigris voltam, ő ámbrás cet. Én kék tollal írtam, ő feketével. Mindketten szerettük a madarakat. Ez hozott minket össze. Irigyeltük őket, mert tudnak repülni, mert ők el tudnának jutni egyikünktől a másikunkig, ha akarnának.

57.

Ha valami nehézre tudni akarod a választ, kérdezz meg egy kisgyereket vagy egy kicsit nagyobbat. Ha valami nehézre tudni akarod a választ, soha ne a felnőtteket kérdezd, mert ők csak az egyszerű dolgokra tudnak válaszolni. Ők már megtanulták, hogyan kell túlbonyolítani az egyszerűt, és leegyszerűsíteni a bonyolultat. Ne nézz így rám, ilyen reményteli szemmel! Már én sem tudom mindenre a választ, de kérdezd meg azt a kisfiút! Ő tud segíteni. Tegnap megkérdeztem tőle, hogy mi a boldogság, és képzeld el, rám nézett, benyúlt a zsebébe, és nekem adta az üveggolyóját, az egyetlen, kék üveggolyóját.

58.

Mikor egy szem magába zár, olyan egyszerű lesz minden. Látom az egész életünket, lepereg előttem a filmünk egészen a mindvégig. A szemem már ölel, a szívem már zsibong, de a testemet lefagyasztja a gyávaság, ami a korral jár, és megvéd a gyors döntések mámoros igazságaitól.

59.

Olyan természetes, hogy semmi sem természetes, mint másnak a minden természetes. Tegnap például elköltöztem egy másik bolygóra. Mindig irigyeltem a Kishercegtől az övét, úgyhogy lenyúltam az ötletet. Nem kellett sokáig keresnem. Alig indultam útnak, már láttam is az űrhajóm sarkából, hogy melyik bolygó is lesz az enyém. Jó, kicsit féltem, hogy már más lestoppolta, mert az üzemanyagom csak odaútra volt elég, de szerencsém lett.

Az első éjszakám meglehetősen izgalmasan telt. Egy bolygót berendezni azért nem ugyanaz, mint egy albérletet. Tudni, hogy ott minden az enyém, és csak magamért kell vigyáznom a rendre, elég szokatlan érzés volt. Kipakoltam a gitárom, a könyveim, a ruháim, a javítandó dolgozatokat és a kislámpát az ágyam mellé, és írni kezdtem.

60.

Tegnap találkoztam egy idegennel. Az én bolygómon. El tudjátok képzelni, mennyire meglepődtem? Először is, mert ez az én bolygóm, ugye, vagyis csak az enyém, és senki másé. Másodszor is azért, mert ez az idegen gyönyörű volt. Valójában egyből beleszerettem, de mégse hagytam szó nélkül a tulajdonlás témakörét. Kérdéseimre készséggel felelt. Azt mondta, már nagyon régóta szeret engem, és úgy érezte, ez a legmegfelelőbb hely arra, hogy családot alapítsunk, és boldogan éljünk, míg meg nem halunk.

61.

Otthon hagytam a kézkrémemet. Az űrhajóban csak zseléket találtam, de már a kiképzésen se tudtam megkülönböztetni az ehető és a nem ehető variánsokat. Mivel olvasni már elfelejtettem, ezért szín alapján válogattam. Ha én zöld lennék, biztos hagynám, hogy megegyenek. Ha én rózsaszín lennék, bekenném magammal a testem. Erre jutottam. Vacsorára megettem hát a zöldet, és bekentem a bőröm a rózsaszínnel. Eleinte semmi panasz nem jött elő. Nyugodtan üldögéltem a lócán, és hallgattam a szomszéd bolygó örök körforgását, amikor, úgy éjfél tájban, megjelent a kezemen egy mandarin. Természetesen meglepődtem, mert akárhonnan is nézzük, mandarinra egyáltalán nem számítottam. A megszokott, értetlenkedő arckifejezésemmel töprengtem felette egy ideig, aztán belenéztem a tükörbe. Jól állt nekem ez a mandarin. Igazán. Pár perccel később, éppen mire megszoktam volna a mandarin létezését, előgurult a bokámból egy kivi. Jó vicc. Mandarin a kezemen, kivi a bokámon. Akkor kezdtem el sejteni, hogy a rózsaszín zselé talán nem volt a legjobb választás. Reggelre én lettem a megtestesült Édenkert. Ma egész nap zabáltam magam, és majd kicsattanok az egészségtől.

62.

Tegnap megszületett az első gyerekünk. Nem mondanám, hogy ilyen szépet még sose láttatok, mert azért biztos, hogy van pár hasonló a kategóriában, de van két szeme, két olyan gyönyörű szeme, két olyan kacagós szeme, hogy meg vagy tisztelve, ha rád néz vele. Persze még sehova sem néz igazán, de tudom, hogy amikor majd először találkozik a tekintetünk, akkor olyan tisztességben lesz részem, amiről soha nem fogom elhinni, hogy mivel is érdemeltem én azt ki. Nézni fogok az anyjára, ahogy most is nézek, és majd ő meg fog nyugtatni, hogy minden rendben lesz. Pont ugyanúgy, ahogy most is. Remélem.

63.

Tegnap fociztunk a fiammal. Már leírni is jó.

64.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, akinek elege lett a szabadságból. Egyik hétfő reggel fogta az állólámpája fém csövét, és minden létező üveget betört az Izabella utca és a Nyugati pályaudvar között. Betörte az autók üvegét, a kirakatokét, a lakásokét. Bement a bankba, és azt mondta, hogy ez egy bankrablás, és kezeket fel, és senki ne mozduljon, mert ő most kiszolgálja magát. Míg meg nem érkeztek a rendőrök, addig betörte a biztonsági őr orrát, a létező összes kamerát és számítógépet, és az őr pisztolyával  lövéseket adott le az ott lévő emberek felé. Mikor meghallotta a rendőrök szirénáját, igyekezett úgy tenni, mintha mindent komolyan gondolna, és elvetemült gonosztevő lenne. A rendőrökre is rálőtt, nehogy kétség merüljön  fel a bűnösségével kapcsolatban, de rögtön utána lefeküdt a földre.

Mikor elfogták, hangosan ordított, hogy rohadjanak meg, hogy a kurva anyjukat, hogy bekaphatják, és úgyse fogják elítélni, mert bolondnak fogja vallani magát. Élvezte magán az erős kezeket, az ütéseket, a járókelők és az időlegesen túszul ejtettek felháborodott tekintetét, és minden maradék erejével játszotta a betanult szerepet.

A kirendelt ügyvéd szerencsére olyan volt, mint amilyennek elképzelte. Érdektelen és manipulálható. Az ügyész is olyan volt, amilyennek megálmodta. Belekötött a beszámíthatatlanságába, és örökifjúnak, feltűnősködőnek, unatkozónak, gonosznak bélyegezte. Utóbbi maximális büntetést kért, amit az előbbi a bűntelen múltra hivatkozva megfeleztetett. Szabadlábra helyezésről szerencsére szó sem esett, mivel a vádlott még a tárgyaló teremben is szidta mindenki hozzátartozóját.

Csak a bíróban merült fel kétség , nem színjáték-e, amit lát, de ez nem gátolta meg abban, hogy kiszabja a három év börtönbüntetést.

A vádlott az utolsó pillanatig játszott. Annyi krimi után pontosan tudta, mit és hogyan kell mondani ahhoz, hogy duplacsavarral rúgja a gólt.

Mikor bekísérték a börtönbe, és magára maradt a cellájában, elheveredett az ágyon, és írni kezdett.

Nem kellett már az albérleten, a munkahelyen gondolkodnia, nem kellett már szembenéznie az értetlen szemekkel, szerelmekkel, barátokkal, családtagokkal. Nem kellett megfelelnie egyetlen elvárásnak sem. Végre szabad volt. 

65. 

 
Az asszonyokat nem ismeri senki. Az erdő szélén élnek, és mindig van
valami bajuk. Az emberek az erdőben laknak, és az asszonyoktól nem
mernek kimenni a faluba. Nem ellenségek, csak elfáradtak. Hosszú
éveken át hallgatták az emberek az asszonyok sirálmait, mert bíztak
benne, hogy egyszer csak elfogynak a szavak, de végül győzött a
természet. Az emberek összefogtak, felszabadították asszonyaikat, és
elindultak vadászni. Az első időkben még nehéz volt, de a szavak
nélküli lét csodálattal töltötte el őket, és a némaságban töltött
napok hetekké, a hetek hónapokká, a hónapok pedig évekké szaporodtak.
Míg végül rájöttek, csak a sör hiányzik igazán. Csak az a jó sör a
falu boltjából.
Nem volt mit tenni, ki kellett merészkedniük az erdőből. Hárman
vállalták a feladatot. Három asszonyokban tapasztalt ember, akik a
nagy száműzetés idején elsőként szabadították fel sajátjaikat. Kora
délután volt, mire beértek a faluba. Az asszonyok tucatokba verődve
követték őket, és vágyakozó tekintettel áldották minden lépésüket. A
falu boltjában akkora volt a meglepődés, hogy még a pénztáros is
melléütött. Így sikerült, hogy a tíz rekesz sört öt áráért vihették
el. Nem szóltak, hisz már évek óta nem szóltak. Fogták a söröket, és
meneteltek vissza az erdejükbe. Az asszonyi hordák kellették magukat,
néztek szépen, néztek kívánatosan, hangosan kiabálták a
felejthetetlennek bélyegzett emlékeiket, sírtak kutyaszemekkel, sírtak
krokodilkönnyekkel, de már nem hatották meg egykori uraikat. Az
emberek mentek, időnként kiköptek, ők tudva csak, miért, és
gondolataikat egyre jobban lefoglalta a sör, melyet alig fél óra múlva
magukba dönthetnek.
Az erdő szélén egy kislány éppen virágokat szedett, és mikor meglátta
az embereket, csak ennyit mondott: - Tessenek megmondani Apunak, hogy
már nem hiányzik.

66. 

Nem tudok én semmit, mit is tagadjam. Az életem kész regény, csak még
nem írta meg senki. Verőfényes éjszakákon át álmodtam meg azt a
világot, aminek most ura és parancsolója vagyok, de unatkozom. Most
kéne megint összezavarni mindent, hogy újra egymásnak essenek az
emberek, hogy újra legyen miről írni, mi miatt sírni, és ne tunyuljunk
el ebben a mennyei békességben. Most kéne kirántanom a kardom, és
leszúrnom téged, akit a legjobban szeretek. Lássuk, mi lesz!? Meg tud
még szakadni a szívem, vagy már az is belealudt a háborítatlanságba?
Tessék, urad és parancsolód most kirántja a kardját, és téged
fenyeget. Megöllek, te! Védekezz! Csak mosolyogsz, de igazad is van.
Én, aki megteremtettem az egyenlőséget, a szabadságot, a
testvériséget, én, aki rávilágítottam az embereket a jóra, és
megtanítottam gondolkodni a ösztönöket, én, aki....nos én ezt nem
tehetem meg. Éppen ezért holnap kihirdetem, hogy egész királyságomat
és a te kezedet is megkapja az, aki hátba mer döfni.

67.

Féreghajtó.

Ma hajnalban vettem be, és a biztonság kedvéért egyből ráültem a vécére. Az első ürítésig a tükröt bámultam kíváncsian. Mi fog most történni veled? Meddig fog tartani? Mi lesz veled utána?

Elképzeltem, ahogy a gyerekkorom szívós férgei röhögnek rajtam, tapicskolva a még ép szöveteimben. Az anyám hangjától megremegő, elzsibbadó kezem, ami a mai napig fel tudja mondani a szolgálatot, ha indokolatlanul kiabálnak velem. A kés, amivel először sebeztem meg magam, csakhogy ne fájjon itt bent annyira. A maszturbálásba fulladt, magányos elalvásaim, a meg nem értettségem próbálkozásai…A röhögő férgek belekóstolnak a gyilkos szerbe, és rájuk fagy a vigyor, megdermednek, és tehetetlenül áramolnak kifelé belőlem. Elképzeltem, képzelődtem üldögélve a vécén, és csak nem történt semmi.

Vártam a folyamatot, induljon el végre, de mivel a percek teltek, történés hiányában áttértem a melegségem férgeire. A bűnérzés, a félelem, az önvád, a betegségérzés férgeire.

Végigpörgettem a kapcsolataim férgeit is, az újból és újból falra hányt borsó-férgeket, a nagy szavak férgét, a mazochizmus férgét, a hiábavaló vágyakozás, az önbecsapás, a ki nem mondott zsarnokság férgeit. Láttam magam előtt a sok kapaszkodó, vérszívó kis dögöt, akik évek hosszú sora óta tenyésznek bennem, és zabálnak fel minden természetességet. Láttam őket, és bántani akartam őket. Hatalmas talpú cipő tapicskolt végig rajtuk, kinyomva belőlük a szuszt. Horgok szúródtak beléjük, és hatalmas halak csámcsogásába tűntek bele. A mikrohullámú sütő grill fokozata szárította ki szívós testüket… Elképzeltem, képzelődtem üldögélve a vécén, és csak nem történt semmi.

Vártam a folyamatot, induljon el végre, de mivel a percek teltek, történés hiányában áttértem a társadalom férgeire. A megfelelési kényszer férgére, az igazság férgeire, a többség és a kisebbség hegyes fogú, dülledt szemű, nyálkás testű parazitáira, az igazodás és számkivetés férgeire és a hatalom zsúfolásig telt, zsíros lufiférgeire, akik visszafordított pumpaként szívják el az egyéniséget. …A szer Isten képében űzi ki őket a testemből, ahogy egykor a Paradicsomból űzetett ki a gyarlóság. A férgek beismerve létük alávalóságát, önként távoznak a fekete lyukba, ahol elemészti őket a sár és a víz, és egyre mélyebbre húzza le magába őket a végtelen. Elképzeltem, képzelődve üldögéltem a vécén, és csak nem történt semmi.

Vártam a folyamatot, induljon el végre, de mivel a percek teltek, történés hiányában végül rájöttem, hogy engem soha meg nem vertek, meg sem erőszakoltak, minden rokonom emészthető halált halt, és sokan még élnek, mindig volt mit ennem, innom, hol fürödnöm, hol aludnom, volt munkám, játékom,egy családban nőttem fel, és beteg sem voltam halálosan, nem voltam és nem is vagyok csúnya, se vak, se süket, minden végtagom a helyén, az eszem és a szívem is, és mindig volt ki szeressen, s kit szeressek…úgyhogy szartam egy nagyot az egészre, s a kísértésnek ellenállva, az egészet lehúztam abba a bizonyos végtelenbe.

Azóta még kétszer szartam, tehát összesen háromszor, s egyszer sem néztem vissza.

Jobban is vagyok.