Filozófiai iskola

Te meg én nagy dolgokra jöttünk rá együtt. Megtanítottál a szabadságra, miközben téged én tettelek azzá. Kölcsönösen csodáltuk egymás világát.

            Én 27 éves voltam, te 42. Mindketten tudtuk, hogy nem lehet véletlen a szerelmünk. Lerombolt minden társadalmi konvenciót. A házasságodat, a definícióimat, a magunkról hosszú évek alatt kialakított képet. Szerettük egymást, és nem a szó könnyen  megmagyarázható értelmében. Olyan lelki szükségletünk lett egymásra, mintha mágnes tartaná össze a lelkeinket.

            Gyönyörű voltál, és gyönyörűnek láttál engem. Kívül és belül. Amit kerestünk az életben, azt megtaláltuk egymás mellett.

            De nem volt könnyű. Tudtam, hogy a múltadat nem törölheted ki, és nem is akartam ilyet kérni. Húsz évnyi házasság becsülni való. Nehéz volt minden emlékét a megfelelő polcra tenni, de egy idő után arra keltünk, hogy nincs már lelkiismeret-furdalás, bűntudat és hiány.

            Zoli megint az életed része lett, de már az enyém is. Megismertük a párját, és megnyugodtunk. Akkor láttam rajtad először, hogy eltűnt a súly; hogy már biztos vagy abban, jól döntöttél.

            Közben egyre többször gondoltunk arra, hogy itt kéne hagyni mindent. Az első komoly beszélgetésünk az El Camino után volt. Abban az egy hónapban mindketten újra magányosak lettünk, de végig fogtuk egymás kezét, és jó volt este megbeszélni, hova jutottak a gondolataink. Valójában egész napokon át téged figyeltelek, és borzongató volt az a szerelem, amit éreztem. Te lettél az utam. Rajtad keresztül jutottam el mindenhez. Az a kezdeti felismerés, hogy alapjaiban rengetjük meg egymás életét, addigra már 24 órás tény lett. Szerettem azt az egy hónapot, és azt a társas magányt, azt a tiszta gondolatiságot, amibe nem szólhatott bele senki és semmi, csak te, az éhség, a szomjúság és az a boldog fáradtság, ami minden este egymáshoz vezetett minket.

            Itthon idegen volt minden, és csak az nem ijesztett el, hogy szeptemberben várnak a gyerekek. Emlékszem, feküdtünk az ágyban, nézegettük a képeket, és álmodoztunk arról, milyen lenne, ha a hátralevő életünket úgy élnénk le, ahogy azt az egy hónapot. Te már akkor mentél volna, csak én nem tudtam elképzelni a jövőt az osztály nélkül.

            Nyár közepén jött a hír, hogy nem megy tovább a gimnázium. Az osztályomat szétpakolják a környező iskolákba, a státuszom feleslegessé vált.

Akkor összehívtuk a kölyköket, és mindent elmondtunk nekik. Egy utolsó nagy tanítást adtunk az életről, a szerelemről, a művészetről. Néztelek téged és a gyerekeinket, hallgattam magunkat, és soha annyira erősen még nem éreztem, hogy mi a küldetésem, a közös küldetésünk.

            Mindannyian sírtunk. Én persze felhívtam mindenki figyelmét arra, hogy nehéz szabadulni ennyi szeretetből, de bármennyire is élik bele magukat, az élet igenis megy tovább.

A két nap alatt sokat játszottunk, és már nem csak neked és nekem, de nekik is teljes és élhető lett a világ. Szinte tapintható volt bennük az, amit tőlünk kaptak. Az erő. A gondolkodás adta szabadság ereje.

            Nehezen emésztettem meg, hogy vége, hogy csak ennyit adhattunk nekik. Dühös voltam. Összevesztem mindenkivel, mert irigyeltem őket, hogy maradhatnak, míg nekem mennem kell. Még téged is bántottalak, pedig egy szavamba került volna, hogy ott hagyd az egészet. De nem akartam. Tudtam, hogy nem hagyhatod abba, hogy legalább neked ott kell maradnod, mert nekem van szükségem arra, hogy az maradj, aki vagy.

            Rá egy hétre találtam a hirdetést a neten. Magyar kolóniába kerestek tanárokat, tanítókat, akik vállalnák, hogy megszervezik és működtetik a kolónia 12 évfolyamos iskoláját.

Ausztráliában.

            Először nem kaptam levegőt. Egyedül voltam otthon, mert elmentél Zolival intézni a papírjaitokat. Ültem az ablaknál, dohányoztam, kávéztam, bámultam kifelé, és ijesztő magabiztosságot éreztem. Minden lelassult. Nem hallottam a hangokat, nem láttam a járókelőket, csak az átlátszó levegő mögötti titkos dimenziót egy sármosan mosolygó, érett férfinő arccal, ahogy nyújtja felém az életemet.

            Mire hazajöttél, már készen volt a rakott krumpli és a saláta. Megterítettem, kitöltöttem a bort, leültettelek, leguggoltam, és az öledbe tettem a fejem. Te elkezdtél simogatni, és nem értettél semmit. Rád néztem, megcsókoltalak, és elmeséltem mindent.

           

Az augusztus a készülődésről szólt. Még a Szigetre sem tudtunk kimenni. Napi szinten

tartottuk a kapcsolatot Johnnal. Próbált mindenre felkészíteni minket.

Mikor megnyertük a pályázatot, John éppen Magyarországon volt. A Gerbeaud-ban találkoztunk. John, az a fiatal házaspár, egy pasi és mi. A nyertesek. John kíváncsi volt, hogy mire megyünk egymással.

Ő kezdte a bemutatkozást, amire először nem nagyon tudtam figyelni, mert én akkor voltam életemben először a „Zserbóban”, és vagy a környezetet néztem, vagy téged néztelek ebben a környezetben. Gyönyörű voltál és izgatott. Aztán  megrúgtál az asztal alatt.

Akkor tartott a szüleinél.

Ő már kint született, és a szülei voltak a kisváros lelkésze és lelkésznéje. A terv, hogy ők is megalapítsák a saját iskolájukat, már régen megfogalmazódott, de korábban nem volt akkora anyagi bázis, és az állam sem támogatta volna az alapítványt.

John magyar történelmet tanított a perth-i egyetemen. Amikor elkezdett a társáról – aki szintén ott tanított – beszélni, elkezdett csiklandozni a radarom, és megböktelek. Te a fülembe súgtad, hogy csak szeretném…de a következő mondattól elállt a szavad.

A társát Andrew-nak hívták.

Ez az információ nagy meglepetésemre senkire nem hatott nagy meglepetéssel. A házaspár mosolygott, a pasi biccentett egyet, te szorítottad a combom, én meg boldog voltam.

Biztonság! Istenem, mivel is érdemeltem ezt ki?

Tehát: Maga az épület már készen állt. Négy termet alakítottak ki, mert nem akarták az összes pénzt építkezésbe verni. Bíztak abban, hogy ha működik, a felső szinteken épülne a többi. Minden teremben volt projektor, dvd, tévé, négy számítógép és természetesen internet.

Neki ez természetes volt. Mi viszont, amennyire nem lepődtünk meg a melegségén, annyira döbbentünk meg ezen a „természetességen”.

Nem is nagyon értette ezt, és elővette az iskola térképét. Imádtam. A térkép egy nagy füzet volt, amibe beleragasztotta első oldalon a város rajzát, kék pöttyel jelölve az iskolát, sárga pöttyökkel jelölve a szolgálati lakásaink helyét, fehérrel az ő otthonukat, és zölddel a legjobb éttermet, a mozit, a közösségi házat, a strandot, az állatkertet.

Mikor ezt megláttam, azt akartam, hogy ő legyen a gyerekünk apja. Meg tudtam volna zabálni, és egyre kevésbé hittem el, hogy ez az egész csoda velem történik.

Akkor újra megállt az idő, újra láttam mosolyogni azt a férfinő arcot, és a szívem egyre gyorsabban vert. Ott ültél mellettem, a kezed a lábamon, figyelted, nézted Johnt; ott volt a térképen az egyik sárga pötty, ami az otthonunk lesz; ott volt egy kék pötty, ahol valóra válthatom az álmomat; és ott ült egy férfi, akiben három mondat után úgy bíztam, mintha mindig is ismertem volna.

Akkor lapozott a következő oldalra. Az iskola alaprajza. A termek, a tábla helye, az asztalok, a székek, a szekrények, az ablakok, a számítógépek helye…már csak a gyerekek hiányoztak és mi.

Nem bírtam tovább. Kimentem a mosdóba. Még te se értetted, mi ment végbe bennem. Ahogy kiértem, elkezdtem sírni. Néztem ezt a se fiú se lány arcot a tükörben, és nem tudtam mit kezdeni azzal az iszonyú nyomással a szívemben. Féltem, hogy valami közbejön. Hiszen a rossz dolgok mindig akkor jönnek, amikor nem várjuk őket. Átszáguldott az agyamon, hogy most mindenem megvan, és bármit is veszítsek el belőle, soha nem leszek már a régi. Kellett. Kellettél te és ez az álom. Az összes pad és minden szék, a pöttyök, az a szeretet, ami áradt ebből az ismeretlen ismerős emberből. Annyira sírtam, hogy nem tudtam abbahagyni.

Tíz perc után bejöttél, néztél rám aggódva, és én csak annyit tudtam kinyögni, hogy boldog vagyok. Átöleltél, és te is sírni kezdtél. Ott öleltük, csókoltuk egymást a „Zserbó” vécéjében, bőgtünk, és azt mondtad, te is boldog vagy, mert vagyok neked. Erre kérdőn néztem rád, amit rögtön megértettél, és rövidre is zártad: - Legjobban a kék pötty tetszik, és az a kis sárga a mozi mögötti utcában.

Mire visszaértünk, John már a szolgálati lakásokról beszélt. Nem nagyon értette, mi a fene történhetett velünk; de nem akart minket zavarba hozni. Ahogy a többiek sem. Leültünk, és elkezdtük turkálni a zserbónkat, és szorítottuk egymás kezét az asztal alatt.

- A lakások rezsijét nektek kell majd fizetni – mondta John.

- A fizetésetekből meg lehet majd élni, de azért örülök, hogy még senkinek nincs gyereke.

- Mi szeretnénk – mondták szinte egyszerre az ifjú házasok.

És ekkor John becsukta a füzetet, és felsóhajtott, hogy ő mekkora egy nagy marha, hogy csak ő beszél, hogy mi még nem is ismerjük egymást, hogy most azonnal befogja, és átadja a szót nekünk.

Édes volt. Egyre intenzívebben akartam őt apának.

Kata és Balázs kezdték a bemutatkozást. Kata velem egyidős volt, tanító néni és énektanár. Angol kéttannyelvűbe járt, és négy éve egy Waldorf jellegű általános iskolában tanított. Balázs földrajz-biológia szakos tanár volt. 35 éves. Ugyanabban az iskolában tanított. Ott ismerkedtek meg két évvel korábban.

Néztem őket. Kata bohókásan beszélt, kicsit gyorsabban a normálisnál, viccesen ejtette a p és a b hangokat. Mosolyogva mesélt, közben kereste Balázs pillantását. Jókedvű volt, és éreztem, hogy van humora. Első benyomásra olyan embernek tűnt, akivel könnyű lesz majd együtt dolgozni.

Balázs zárkózottabb volt, és szigorú. Nem tudtam eldönteni, hogy azért beszél-e olyan magas lóról, mert zavarban van, vagy azért, mert alaptermészete. Megszavaztam neki az előbbit, mert különben nem nagyon értettem volna, hogy egy ilyen életrevaló lány, mit keres egy nagyképű, életunt pasi oldalán.

Tamás következett. Kémia-fizika-matematika tanár. „Elegem van a magyar oktatási rendszerből, hogy semmi sem működik úgy, ahogy kéne!” Meglepően indulatos mondat volt ez tőle, főleg, hogy olyan nyugodtnak és idegesítően kedvesnek látszott elsőre.

Nagyon tetszettek a szemei. Petőfi jutott eszembe, és az a gyerekes dac, amivel mindig is felruháztam hazánk legnagyobbikát.

Néztem a szemed, hogy te is ezt gondolod-e. Ezt gondoltad.

Tamás elmondta még, hogy nem nagyon jött ki a kollegáival, mert nem értettek egyet a módszereivel; azt is, hogy ő egy hülye, mert hagyta, hogy a házassága rámenjen a munkaszenvedélyére, de, hogy nem bánja, mert aki őt nem tudja elfogadni ilyennek, az kapja be…

Na erre a szóra mindenki felkapta a fejét, én meg kezdtem átpártolni Johntól Tamáshoz. Végülis nem csak a szeme szép, és csak 38 éves, és nagyon intenzívek a mozdulatai, van humora, öniróniája, a maga kordnadrágos módján még férfias is…és ennél a gondolatnál belém villant a félelem, gyorsan rád néztem, és már nem akartam, hogy ő legyen a gyermekünk apja…kicsinyes féltékenységet éreztem. Mi van, ha pont ez az ember fog elvenni téged tőlem?

De pont abban a pillanatban, amikor a legdurvábban viharzott a hülyeség bennem, rám néztél, és olyan szerelem volt a tekintetedben, ami a pillanat alatt lecsillapított.

Mi jöttünk. És azt, hogy mi mi vagyunk, és nem te és én, addigra már mindenki sejtette.

Elmondtad, hogy tanító néni vagy, s amellett drámát tanítasz. Hogy nem tudsz olyan jól angolul, de már két hete tanulunk együtt. Ezen mosolyogtak.

Elmesélted, hogy nagyon szereted az iskoládat, de az életed úgy hozta, hogy most lépned kell, és ez a lépés tűnik a legszimpatikusabbnak. Ekkor jelentőségteljesen rám néztél, amitől majd kiugrottam a bőrömből. Olyan „hát igen, emiatt a kis hülye miatt van minden, akit imádok” nézés volt.

-         Mindig szerettem volna részt venni az alapozásban, és szeretem feszítgetni a

határaimat - mondtad, s közben úgy mosolyogtál, hogy abban a pillanatban mindenki szerelmes volt beléd. Vagy csak én. De én nagyon.

            Én elmondtam, hogy magyart és médiát tanítottam eddig, hogy örülök a waldorfos kollegáknak és a szenvedélyes kollegának is. Mosoly, mosoly hátán. Röviden elmeséltem, mennyire jókor jött ez a pályázat, és mennyire bizakodó vagyok; és, hogy John Andrew-ja megkönnyebbülés volt, mert nekem meg Mária a Máriám. Sehol egy döbbent tekintet, mindenki mosolyog, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy magamfajta se fiú, se lány együtt éljen egy olyan nővel, akibe minden épp eszű ember szerelmes.

            Tán el kéne hinni végre, hogy ez természetes?

            Mindegy is. Bezárult a kör. Balázst leszámítva mindenkivel éreztem a közös hangot. John továbbmesélt az ottani életünkről, a lehetőségekről, másodállásról Katáéknak, a lakásokról, a gyerekek létszámáról, a kötelező tantervről…és megállapodtunk, hogy egy héttel később, igaz már John nélkül, folytatjuk az alapozást nálunk.

            És mienk lett a mozi mögötti utca sárga pöttye.

Az a hét a két megbeszélés között hamar eltelt. Kimondták a válásotokat, elintéztük a

vízumhoz a papírokat, takarítottunk, csomagoltunk, vásároltunk, és nagyon sokat beszélgettünk.

            A válás után két napig nem voltál teljesen velem. Tudtam, mi van. Újult erővel tört rád minden szép emléketek, és én hagytalak. Elmentem Aidáékkal moziba, utána beültünk tervezni az ausztrál álmot, és csak későn értem haza.

            Ahogy ott fogadtál az ajtóban, ahogy megcsókoltál, átöleltél, az nekem a minden volt. Észbekaptál. Hiányoztam neked. Féltékeny voltál Aidáékra, és szolidan hisztizni kezdtél a kihűlt vacsora miatt.

            Én meg elmagyaráztam, mit láttam bennetek a kávézóban, ahova beültünk négyesben a válásotok kimondása után; mit éreztem benned két napja, mitől ijedtem meg. Azt mondtad, igaz. Hogy arról álmodtál, mikor még fiatal házasok voltatok, és az álomtól felerősödött a régi életed hiánya, az a biztonság, amit az a kapcsolat jelentett; és kibillentett az egyensúlyodból, az ausztrál álmunkból, a szerelmedből. Aztán észrevetted, hogy nem vagyok sehol. Tudtad, hogy elmentem, de akkor vetted észre. És attól az érzéstől minden a helyére került. Elkezdtél várni, csináltad a vacsorát, megnyitottál egy üveg bort, megetetted Alvót, és a régi emlékeidet felcserélték a velem kapcsolatos emlékeid, és egyre türelmetlenebbül akartad, hogy ott legyek veled.

            Megettem a vacsorát, ittunk egy kis bort, dohányoztunk, te nézted az én kezemet, én néztem a te kezedet, és utána szeretkeztünk. És még most is érzem annak az éjszakának az erejét és gyengédségét.

            Aztán eljött a péntek. Bevásároltunk mindenfélét, hogy mindenki megtalálja a nekivalót. Én csináltam a salátát, te a húst. Ahogy szoktuk. Én nem hagytalak téged főzni, te nem hagytál engem pucolni. Azon hülyültünk, hogy vajon a többieknek hogy fog esni, hogy te akarsz lenni az igazgató, és csak azt fogjuk elfogadni, amit mi akarunk.

Mennyire nem sejtettük még, hogy mi is lehet ebből!

            Először Tamás érkezett meg egy üveg szárazborral. Kis féltékenységi jelenet a lehető leggyorsabb idő alatt a gyomrom tájékán, és utána hosszú önlebarmolós mosoly a tükörbe. Te addigra már tudtad a Tamáshoz fűződő viszonyomat, egyből fogtad az adást, és belecsíptél a hátsómba.

            Mire kinyitottuk a bort, megérkeztek Katáék is. Balázs mosolygott, és ez annyira meglepett, hogy abban a pillanatban nekiláttam újraépíteni a róla kialakított képemet.

            Ők olyan finom csokis kekszet hoztak, amit már hónapok óta nem láttam sehol, és ebből kifolyólag kissé túlörültem a helyzetet. Kata vigyorgott rajtam, ami jól esett. Mondta, hogy legközelebb kakaót is hoz mellé.

            Leültünk a kisasztal köré. Tamást kicsit zavarta, hogy nincs szék, de a sárga babzsák fotelben meglelte a békéjét. Katáék ültek a falhoz támasztott óriás párnába, mi meg a két kisebb párnára.

            A vacsora és a bor is nagy tetszést aratott, Balázs megdicsérte a zenét, amitől nálad legalább kettőt lépett előre, Katával meg csináltunk teát a sütihez, hogy a nagy alapozó beszélgetés alatt már ne kelljen mászkálni.

            Mivel mindannyian megkaptuk John levelét, ezért rögtön bele is vágtunk.

John és a közösség ránk bízott mindent. Nem volt kötelező csak a saját szakunkat tanítani, sőt, taníthattunk alsóban és felsőben is. Azt írta még, hogy a gyerekeknek minden év végén államilag elismert vizsgát kell tenniük, és erre mi készítjük majd fel őket. Ez a vizsga egy összetett feladatsor, ami nem okoz nagy nehézséget általában. Nagyobb hangsúlyt akarnak helyezni a magyar irodalom és nyelvtan, a magyar történelem, magyar szokások és mindennapok átadására. Megfogalmazta azt is, hogy nem volt véletlen az sem, hogy olyan pedagógusokat választottak ki, akik az új módszerek hívei, mert az ő céljuk az, hogy szellemileg egészséges, életképes, magyar tudatú, fiatal ausztrálokat neveljünk. Három kollegánk lesz még, akik Ausztráliában élnek. Őket majd a kiutazáskor ismerjük meg, és tantárgyaik mellett, ők segítenek majd az ausztrál angolban is.

            Az a legfontosabb,  hogy mire kiérkezünk, legyen egy kész rend a fejünkben és a dossziénkban is.

            A beszélgetés alatt gyorsan kiderült, hogy neked van csak vezetői végzettséged, és te vagy legrégebb óta a pályán. Amin bolondoztunk a konyhában, az kezdett valóságossá válni.

Mindenki rád figyelt, és te belekezdtél. Felvázoltad azt az iskolamodellt, amiről régóta ábrándozunk. Epochák, projektek, jól szervezett és mindenről tudó tanári kar, kreatív blokkok, beszélgetős óra, délutáni foglalkozások, önállóságra, összetartásra és gondolkodásra nevelés, életképes tudás, jól megfogalmazott, demokratikus szabályok, osztályszerződések, a szülők lehető legteljesebb bevonása…

            Még nem láttalak ilyennek. Eszembe jutottak az óráid, amikor még titokban szerettük egymást, és bejárogattam hozzád. Akkor áradt belőled ennyi magabiztosság és könnyed bölcsesség. Akkor is ültem ott az asztalodnál, és csak néztem ki a fejemből, hogy ez a nő akar engem minden alkalommal megcsókolni, mikor meglát?

            Olyan voltál, csak komolyabb. Határozott volt a hangod, a mozdulataid, ellentmondást nem tűrően adtad ki magadból az évek alatt összegyűjtött ideáljaidat.

            Katának fenntartás nélkül tetszett. Ő szeretett volna lenni az egyik elsős osztály osztályfőnöke, és szívesen tanított volna éneket és rajzot a felsőben. Külön örült a waldorfos eszközöknek, és biztosított minket, hogy jó csapatjátékos. Az ő ötlete volt az, hogy a délutáni foglalkozásoknak mindig legyen valami egy héten át tartó témája.

            Balázs reakciója meglepett. Elmesélte, hogy pályája elején a lehető legporoszosabb rendszert követte. Távolságtartó volt, nem alkalmazott csoport munkát, magával szemben a legnagyobb elvárása az volt, hogy maximálisan letanítsa az anyagot, és versenyképessé tegye a gyerekek tudását. A fordulat pályája hatodik évében állt be. Az egyik diákja rohamosan visszaesett a tanulásban. Balázs számított rá, mert szeretett hencegni vele a kollegák előtt. Kötelező korrepetálásra hívta a fiút. Addig nem nagyon volt dolga a korrepetálás adta örömökkel, mert az iskola nem támogatta nagyon a gyengébb diákokat.

            Az első alkalommal, mikor már jó ideje magyarázott neki valami semmiséget, rádöbbent, hogy a srác csak néz előre, de nem lát semmit. Mi a baj? – kérdezte, és maga magán lepődött meg legjobban.

-         Á, a tanár úr, úgysem értené. Mindegy is a tanár úrnak. Csak addig voltam fontos, amíg én voltam a legjobb. Ebben az iskolában mindegy, hogy kinek, mi baja van, mindegy, hogy ki mitől van készen…- jött ki a fiúból a fájdalom, ami sírásba torkollott.

Balázs először próbálta megvédeni magát, de rájött, hogy minden szó igaz. Becsukta a könyvet, és elkezdett kérdezni, és figyelni. Lemondott a porosztanári státuszáról, a távolságról, és előengedte féltve őrzött, kíváncsi személyiségét.

És a diák szépen, lassan megnyílt. Elmondta a saját kis életét, ami nem különbözött egy átlagos kamasz életétől, de pont az volt Balázs számára a felismerés, hogy pont ezért kéne minden kamaszra odafigyelni. Mikor feltette a kérdést, hogy mitől lenne jobb iskolába járni, a fiú figyelemre méltó összeszedettséggel sorolni kezdte a kritikáit, a rossz tapasztalatait, a félelmeit, a gyomorgörcseit.

            Balázs másnap jelentkezett egy továbbképzésre, és az év végén felmondott. Két évig nem tanított. Már tudta, mit kéne tennie egy jó tanárnak, de nem érezte magát elég rugalmasnak hozzá. Egy kutatóintézetben ült napi tíz órákat, és hallgatta a kollegái felszínes megjegyzéseit. A döntést, hogy visszamegy a pályára, másfél év után hozta meg. Tudatosan készítette fel a lelkét az újra, szabadidejében beleásta magát az addig lenézett módszerekbe, eszközökbe. A következő szeptembert már egy alapítványi iskolában kezdte, és évekkel később jutott el a Waldorfba.

            Azt hiszem, a történet alatt mindannyian azon gondolkodtunk, hogy elhihető-e egy ekkora pálfordulás, hogy, ha ő ezt így meg tudta oldani, mások miért nem? Ahogy beszélt, már egyértelmű volt, hogy az az életvidám lány mit szeret benne. Olyan büszkén és szerelmesen nézett erre a bátor emberre, hogy egészen meghatódtam tőlük. De te is. Láttam én!

            Balázs persze rögtön bocsánatot kért a hosszú monológért, amit azzal magyarázott, hogy úgy érezte, tartozik ezzel. Minden szavaddal egyetértett, és mivel eleve komplexen tanította a tárgyait, szívesen vette a projekteket és a délutáni foglalkozásokat is.

            Ekkor csörrent meg a telefonod. Kimentél, és azzal a furcsa, hárítós mosolyoddal jöttél vissza. Zoliék gyereket várnak- súgtad nekem. Persze a többiek nem ismertek még, nem tudták, hogy az a mosoly mit jelentett. Csak én. És fájt. De nem volt helye a magánéletünknek, töltöttem neked egy kis bort, belecsókoltam a nyakadba, hogy majd megbeszéljük, és Tamásra néztem.

            Ő nem húzta sokat az időt. Évek óta szerkesztgeti otthon azt a tanmenetet, amit ideálisnak gondolt, és ami nagyon közel áll az elhangzottakhoz. Hozzátette még, hogy kihívás lenne neki, ha alsóban taníthatna.

            Mivel én maradtam már csak, nyeltem egy nagyot, és a gyomorgörcsömön uralkodva, előadtam, hogy egyáltalán nem értek egyet semmivel, főleg nem a projektekkel, és, hogy ha én bezárom az ajtót, akkor onnantól kezdve azt csinálok, amit akarok, és nekem ne jöjjenek a kollegák kérdésekkel meg feladatokkal, mert a délutánom az enyém, és nem azoké a taknyosoké, akik csak megkeserítik az életemet…

            A monológom elején még döbbenten néztetek, de előbb te, aztán Kata elkezdtetek nevetni, amitől még ricsajosabb lettem, és pöffeszkedőbb, és egy pillanatra sem estem ki a szerepemből. Végül már Balázs is nevetett, és ez annyira váratlanul ért, hogy én se bírtam tovább.

            Mind az öten ott nevettünk a hülyeségemen, és ha egymásra néztünk, már nem idegeneket, hanem kollegákat, sőt elvtársakat láttunk – a szó legnemesebb értelmében - .

Szerettem ezt a csapatot, és éreztem belül azt a naiv bizalmat, amitől mindig olyan kiszolgáltatott lettem. Mi van, ha csalódom? Mi van, ha nem jön össze?

            És, mi van, ha ez a gyerekvárás döbbent rá arra, hogy nem mellettem a helyed, de már túl késő visszacsinálni?

A következő találkozót keddre beszéltük meg. Volt egy hosszúhétvégénk csak kettesben. Nem akartam túldramatizálni a dolgot, de éreztem, hogy a kapott információ megbolygatta kicsit a mindennapjainkat, és beárnyékolta az utazást. A válás és ez a gyerek dolog sok volt egyszerre.

Szombat reggel fogtalak, felültünk a vonatra, és levittelek Balatonra. Füleséktől megkaptam a házuk kulcsát, és csak mienk volt a három nap. És beszéltettelek. Szinte egész nap a teraszon ültünk, néztük, ahogy Alvó szórakozik a kertben, boroztunk, szívtuk egyik cigit a másik után, és beszéltél.

Sok mindent hallottam már, és más dolgokra meg rájöttem magamtól, de hallani akartam őket, mindent; az elejétől a végéig.

-         Tiszta lappal indulhatunk csak neki ennek az egésznek, és ha bizonytalan vagy, át kell gondolnunk – mondtam.

Megdöbbentél. Már észrevettem, hogy még mindig nem tudtál hozzászokni, ha felnőttebb

vagyok, mint te. Ugyanaz a „Te ilyen is tudsz lenni?” arc.

Pedig, ha tudtad volna, mennyivel többet vagyok én olyan! És milyen hamar rájöttem, hogy pontosabban átlátom a mi életünk buktatóit és a buktatók ellenére az értelmét. Előre ki tudtam volna számolni mindent. Ki is számoltam, még mikor elhagytad Zolit. Mindenre fel kellett készülnöm, hogy vigyázhassak rád. Az ellen is fel kellett vérteznem magam, hogy egy ilyen hírtől hirtelen kitisztulhat a pszichéd, és rájössz, hogy valami bizarr és kellemes pótcselekvés vagyok az életedben.

            Sokat kérdeztem. Eltávolítottam magam, és próbáltam helyettesíteni az elmaradt pszichológust. Hamar vetted a lapot, és egyre könyörtelenebbül mondtad ki az érzéseidet. Beszéltél a kapcsolatotok elejéről, a legszebb napjaitokról, a második abortuszodról, az első megingásokról, férfiakról, arról az időszakról, amikor feladtad a gyerek-témát.

            Figyeltelek. Hazugság volt, hogy nem akarsz gyereket; csak elhitetted magaddal, hogy ilyen áron nem kell. Az a mozdulat, ahogy a nem létező gyereket magadhoz ölelted, a mellkasodhoz…abba elsőre is megszakadt a szívem. Kimondtad, hogy talán attól távolodtál el Zolitól, hogy ő még hitt a gyerekben, és bármit mondott is, tudtad, hogy a te feladatod lenne ezt teljesíteni. Elkezdett bosszantani az elvárása.

            A „Ha visszacsinálnád, mit tennél?” hülye kérdésemre a szokásos választ adtad. Nem szoktál megbánni semmit, és csak olyat teszel, ami jól esik. Felhoztad az egy héttel korábbi beszélgetésünket. Te akkor nem is sejtetted, hogy én mindent értek, és először haragudtál rám, hogy belesodortalak ebbe az egészbe, utána, mikor láttad, hogy nem vagyok sehol, észbe kaptál, hogy de hiszen te boldog vagy velem.

            Ezt olyan édesen mondtad, hogy abban nem lehetett kételkedni. El akartam hinni, hogy szeretsz, minthogy az egész addigi közös életünk is azt bizonyította. Azt mondtad, akarod ezt az egész ausztrál álmot, és higgyem el, hogy ha választhatnál, akkor is velem akarnád. Azt pedig, hogy nem olyan könnyű megemésztened Zoliék gyerekét, ne vegyem olyan komolyan. Emberi hiúság, kis önzés, egy kis irreális irigység – miközben boldog vagy velem -, és egy újabb záróakkord kettőtök történetében.

            Megígértettem veled, hogy ha bármi is megborulna benned velünk kapcsolatban, azonnal szólsz nekem, és nem hagyod, hogy később hülyén érezzem magam, mikor rájövök.

            Furcsán néztél rám. Mintha először látnál. Mintha akkor rájöttél volna arra, amit én soha nem mondtam volna meg neked, hogy nekem te és az a kapcsolat, ami közöttünk van, sokkal mélyebb és komolyabb, mint neked. Teszem hozzá, hogy ez nem a ki szeret kit kérdéskörébe tartozott, hanem a tudatos és az ösztönös agy közötti különbség kérdéskörébe.

           

Este fogtuk Alvót, és lesétáltunk a partra. Végig fogtam a kezed, és te simogattad az enyémet. Újra a mi kis iskolánk lett a téma. A tantárgyak felosztása, hogy te szeretnél-e osztályfőnök lenni, és van-e egyáltalán értelme ebben a formában az osztályfőnökségnek; Balázs feltárulkozása, Kata és az ő kapcsolatuk, Tamás szokatlan zárkózottsága, minden előkerült.

            A parton leültünk a stégre, és elkezdtünk csókolózni. Alvó nem nagyon foglalkozott velünk. Izgalmasabbak voltak neki a parti hulladékok. Aztán megfogtad a pólóm, és én tudtam, mire készülsz. Levetkőztettük egymást, és bementünk a tóba. Totálisan meztelenül. És csókolóztunk, öleltük, simogattuk egymást. Én lebuktam, és megharaptam a combod, amit nem kellett volna, mert harapásban verhetetlen voltál, úgyhogy meg is kaptam a magamét. Nevettünk, élveztük egymás minden rezdülését, és, ha Alvó nem veti bele magát a vízbe, hogy a gazdáit „kimentse”, akkor nem tudom, mikor hagytuk volna abba azt a kis szerelmi csatározást.

            Szerettem ezt benned. Ezt a vadságot. Hogy nem érdekelt, ki látta, ki nem. Ez volt az a szabadság, amit el akartam tanulni tőled, és valamennyire már tudtam is. És akkor nagyon világosan láttam, hogy kellek neked ahhoz a szabadsághoz; hogy én voltam az, akivel igazán át tudtad adni magad az életnek.

            Csurom vizesen és egymást ölelve mentünk haza.

Megint minden rendben volt.

A keddi beszélgetés Balázsék lakásában volt. Sokat elárult róluk az a két szoba, még többet a konyha és a fürdő. A bútoraik legtöbbje örökségnek látszott, és a sok családi kép is arról tanúskodott, hogy mindketten megkapták azt a gyermekkori biztonságot, ami harmonikussá tud tenni egy egész életet. Egyszerűen éltek, semmi feltűnő szín, sehol egy babzsák vagy párna, sehol egy indokolatlan elem. A hálószobájukban lévő nagy franciaágy és a fürdőjük hatalmas kádja volt csak árulkodó, és számomra megnyugtató is. Boldog és kiegyensúlyozott pár lakása volt, akik, a náluk jól bevált hagyományos családmodellt követve élték mindennapjaikat.

            A nappaliban terítettek meg, és Kata már hozta is a fondűt meg a hozzá való kis falat kenyereket. Én rád néztem, és láttam, hogy ez az ötlet neked se fért bele a lakás sugallta képbe. Balázs magyarázkodott, hogy mikor az iskolával Brianconban síeltek, a tanárok esténként kipróbálták az ottani konyhát, és nekik ez a fondű-mánia azóta megunhatatlan. Kicsit szabadkozott, hogy augusztusban ritkán esznek fondűt a világon, de reméli, hogy azért tetszeni fog nekünk. Neked nagyon is tetszett, azt láttam. Nekem is. Tamás volt az egyetlen, aki nagyot nyelt erre, és kis gondolkodás után, szégyenkezve vallotta be, hogy ő tejérzékeny, így bármennyire is szeretné, de nem ehet ebből a fenségesnek látszó francia csodából.

            Kata erre felugrott, és pillanatok alatt visszatért egy hatalmas tál salátával meg különböző szalámiféleségekkel. Tamás meg volt hatva, és a zavara hamar visszahúzódott.

Én kibontottam a bort, amit vittünk, és nekiláttunk a falatozásnak.

            Balázs nagyon professzionálisan kezelte a harcot a szilárdulni vágyó sajttal, és ez sokáig lekötötte a figyelmemet. Közben te Tamással és Katával a különböző táplálkozási szokásaitokról diskuráltál, és elmesélted nekik, hogy kapcsolatunk hajnalán – ami nem is volt olyan régen -, az idegtől és egyfajta mazochista sportból, én mennyit fogytam. Hozzátetted, hogy azért nagy örömmel tölt el eme súlycsökkenés visszaállításának elmaradása.

            Ennél a kis szurkánál felnevettetek, és engem néztetek. Mire rájöttem, hogy rajtam mulattok, és hogy az értelmi szerző természetesen te vagy, már lecsúsztam a reagálási időről. Lökött voltál, és én akkor is, mint akkoriban még mindig, elgyávultam a jóérzéstől, hogy rólam beszélsz így.

            A vacsora végére kellemesen becsiccsentünk, amitől mindenkiből nagy idealista lett.

Balázs hozta a gépét, és elkezdte jegyzetelni az akkori állapotunknak megfelelő vállalásainkat.

1. Vállaljuk, hogy a mi iskolánk lesz a világ legszellemdúsabb, legliberálisabb iskolája.
2. Fogadjuk, hogy mindannyian a lehető legkomolyabban vesszük a ránk ruházott felelősségeket, és nem leszünk restek segítséget kérni egymástól.
3. Fogadjuk, hogy hetente kétszer összeülünk, és egy nagy kondér fondű mellett, szigorúan és csakis angolul beszélve, átadjuk egymásnak a tapasztalatainkat.
4. Mindent megteszünk azért, hogy a jelen formációból kimaradt három kollegát is hamar bevonjuk kis szektánkba, és átadjuk nekik szellemünk magasröptű gondolatait.
5. Vállaljuk, hogy a 26 órás repülőúton nem őrülünk meg, és Tamás meg én nem fogunk hülye vicceket mesélni egész idő alatt.
6. Fogadjuk, hogy mindig megfelelő mértékű naptejet kenünk magunkra, és naponta legalább két liter vizet – nem szeszt – veszünk magunkhoz, nehogy kiessünk a világteremtés hosszú és fáradságos folyamatából.
7. Fogadjuk, hogy kiérkezésünket követő napokban elintézzük, hogy ingyenes mobilkapcsolat kössön össze minket.
8. Vállaljuk, hogy szabadidőnkben nem hagyjuk szegény Tamást magára, nem szerelmeskedünk, amíg neki nincs senkije, vagy, ha igen, akkor másnap elnézést kérünk tőle.
9. Fogadjuk, hogy magyarságunkat megőrizzük, és minden hónapban elolvasunk egy kortárs magyar szöveget, amiről majd hosszan cseréljük az eszmét, és év végére, a te rendezésedben, színpadra viszünk, szerencsétlen diákjaink nagy örömére, egy kortárs magyar színdarabot.
10. Fogadjuk, hogy a közös álmunkból nem ébredünk fel, amíg a halál el nem választ.

Szerdán nehezen keltünk fel, és, ha Alvó nem követelte volna mindennapi kenyerét és

sétáját, egész nap csak hevertünk volna. Míg összekészültünk a parkmenetre, próbáltam visszaidézni az előző este „feladatait”, és jókat szórakoztam rajta.

-         Kicsi, azért elég hihetetlen ez az egész, nem? – kérdeztem végül, mire te felnéztél a pórázolásból, és csak annyit mondtál: - Illik hozzánk.

Ahogy sétáltunk Alvóval, elindult bennem a búcsú. Néztem kis fővárosunk

megszokott utcáit és épületeit, és bugyogott bennem a szerelem. Annak idején, mikor felkerültem az egyetemre, nem szerettem ezt a beláthatatlan nyüzsgést, a koszt, a pesti emberek képzelt nagyképűségét és a magam idegenségét. Aztán beépültem. Megmaradtam én büszke vidéki lánynak, de nem tűntem idegennek. Egyre jobban kezdtem kötődni a hidakhoz, a Margitszigethez, ahhoz a látványhoz, amit a vár adott, de ugyanilyen vonzalom lett a körút, a színes, lövésnyomos kis belső utcák, műhelyek, boltocskák a hetedik kerületben, és az Andrássy sokat és mindig mesélő, bölcs eleganciája.

            Ebben a városban találtam meg az első szerelmemet, aki öt évig vigyázott, nevelgetett, szeretett, hogy utána elhagyjam. Neki köszönhetően lettem teljes értékű ember, tőle tanultam meg az együttélés szabályait, és azt, hogy nagyon tudok szeretni.

            És a második szerelmemet is Pesttől kaptam, aki az első nagy és „bűnös” szenvedély volt életemben. Ő volt az, aki miatt újra elveszítettem a fejem, újra kezdtem szétesni, egyszerre szenvedtem a szerelem mindent felforgató kéjétől, és a hiány, a meg nem értettség, a magány és a lelkiismeret-furdalás mételyétől.

            Téged is ettől a várostól kaptalak, azoktól a hetedik kerületi kis utcáktól, a trolitól, az iskolánk bordó épületétől, a dohányzótól, a 4-6-os villamostól és a Nagymező 52. alatti kis kék szobámtól, ami a szerelmi fészkünk, és – talán emiatt is - az első igazi otthonom lett.

            Búcsúztam mindentől, téptem a szívem, és nem tudtam neked elmondani. Akartam én menni oda az idegenbe, de hűtlennek és gyávának éreztem magam, hogy mégis megfutamodom abból a társadalomból, aminek a jobbá válásáért küzdöttem.

Én Budapestet és a budapestieket, Magyarországot és a magyarokat akartam megtanítani élni és gondolkodni. Itt akartam megélni, hogy nincs hiába a nyitott szívem, az őszinteségem, a vállalt identitásom. Én a hazámban akartam hős lenni, olyan hős, aki elvész a sok hős között, aki egy idő után nem „más” lesz, hanem átlagos. Itt születtek a gondolataim, és azt akartam, hogy itt is haljanak meg.

            Alvó össze-visszaugrált, te dobáltad neki a labdát, én meg néztelek benneteket a hintából. Te elhagytál mindent magadért, azért a valakiért, akit mellettem találtál meg. Valahol tehát értem, miattam. Nekem is hozzá kellett tennem az én listámat.

De nem adtam fel. Vissza akartam térni, hogy itt is megcsináljuk azt, amit odaálmodtunk. Hittem, hogy egyszer eljön az idő, és itthon is lesz létjogosultsága egy olyan iskolának, ami a mi értékrendszerünket követi.

            Szerettelek. Istenem, de nagyon is szerettelek téged. A mozdulataidban, ahogy játszottatok, benne volt minden kárpótlás. Tudtam, amíg ezeket a mozdulatokat láthatom, addig nem érdekes annyira, hogy hol vagyok. Csak az, hogy ott legyél te is.

Hazafelé észrevetted, hogy valami nem stimmel. Kérdezgettél, hogy baj van-e, hogy

mitől voltam olyan szótlan. Megállítottál, a kezeidbe fogtad az arcom, és úgy néztél a szemembe. Kerested a választ. Utáltam hazudni, úgyhogy belekezdtem.

-         Itt akartam megváltani a világot.

Hülye mondat, de te addigra már pontosan tudtad, mit jelent. Leültettél egy padra,

kikötötted Alvót a szemeteshez, és kimondtad, amit hallani akartam.

– Itt is meg fogod.

Ha valaki hallotta volna ezt a két mondatunkat, vagy teljesen bolondnak nézett volna, vagy kereste volna a piros dresszemet az ingem alatt. De te nem néztél bolondnak. Tudtad, hogy bármilyen naivan és gyerekesen hangzott is, de úgy gondoltam, ahogy mondtam.

            Próbáltál megnyugtatni, hogy ennek most így kellett lennie, hogy emlékszem-e mit éreztem, mikor megláttam a hirdetést; hogy most legyünk mi ketten a legfontosabbak, ha már ennyit küzdöttünk; hogy örüljek az újnak veled és Alvóval; hogy ha nem jó, úgyis hazajövünk; és ha meg jó, akkor majd évekkel később, sok-sok tapasztalattal együtt jövünk vissza világot váltani.

            Szerettem benned ezt is. Mindig megtaláltad a megfelelő szavakat. Mert ebben a kupacnyi szóban ott volt, hogy „mi legyünk a legfontosabbak”. Elvárás tőlem, hogy ne legyen semmi olyan életbevágó, mint te. Nem is volt. Az eszméim mögéd csúsztak, és akkor voltam a legboldogabb, ha az eszméim és te egyszerre működhettetek.

-         Vissza kell jönnünk. Egyszer, mikor már ott minden készen áll. Ott könnyű, könnyebb lesz, mint itt lenne; de itt jobban kell. Érted?

Értetted. Talán egyet is értettél vele.