Van ez a Majka lány, akiről most olvasok. Egy lengyel kisfaluban él, még kicsi, és olyan jó, hogy az már önmagában megéri. A ház körül segít az anyukájának, önzetlenül szereti a barátait, szófogadó, kedves, energikus. Az olvasó pedig mindig a főhőssel azonosul. A főhőst pedig a barátai újra és újra meglepik azzal, hogy kicsinyesek, önzők, irigyek, nem becsülik meg azt, amit Majka jelent az életükben. Ha mindenki a főhőssel azonosul, akkor mindenki észreveszi magában Majkát? Ha mindenki vele azonosul, akkor vajon észreveszik-e, ha ők inkább Ula vagy Tadek? Vajon mi lesz Majkából felnőtt korára, hogyha minden önzetlenségét ő szívja meg? Hogy lesznek az igazán jó emberekből áldozatok? Ha mindenki ilyen meséken nőne fel, akkor is önző, kicsinyes és irigy felnőttek igazgatnák a világunkat? Mikor tűnik el az emberből az önzetlenség, és hogy kerül bele?
Mindenkiben ott van Majka? Önvédelemből leszünk önzők, irigyek és kicsinyesek? Miért nem tudunk örülni a másik sikereinek? Miért nem keressük a jót, s miért találjuk meg mindig a rosszat?
Majka most olyan nekem, mint a Muzsika hangja Máriája, mint minden mosoly, amit az ember önkéntelenül tesz. Az álmálkodás, rácsodálkozás, "az élet szép" mosolya. Tegnap néztük a csatornádon az Öröm óda flesmob változatát. Ott sok ilyen mosolyt láttam. Abban a pár perces klipben sokan voltak Majkák. Azokban a mosolyokban mindig ott van a kisgyerek, aki az esti elalvás előtt a szépről és a jóról hallja a meséket, amiknek a végén a rossz legyőzetik, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése