2.

A bot csak ázott a vízben. Régóta leszakadt már arról a törzsről, amihez tartozott, és az eltelt időszakban hozzászokott ahhoz, hogy a hullámok jönnek, mennek, aztán elmaradnak. Ha jönnek, akkor játék van, ha mennek, akkor magány, ha pedig elmaradnak, akkor ott vannak a csillagok. Mindig van valami, és ezt a bot is tudta. Ázott, mert egy öbölbe jutott, aminek egyik oldalán a part, másik oldalán meg a hajókötél volt. Ázott, és aztán megunta, hogy csak ázik. Várta a hullámokat, a játékot, és ki akart jutni újra a nyílt vízre. Próbálta magát kicsit toszogatni a hajókötél felé, de hát ő csak egy bot volt, és ezt hamar belátta. A külső segítség pedig már nem volt messze. Egy kisebb fajta hullámcsapat figyelt fel rá, és lelkesen játékba hívták. Húzták, vonták, macerálták, de olyan picikék voltak még, hogy egyhamar belefáradtak, és suhantak haza uzsonnára. A botot persze ott hagyták, mert mégse lehet elvinni egy botot uzsonnára?! A bot is tudta ezt, ezért  elbúcsúzott a kis pulyahullámoktól, és az utolsó lendületeiket meglovagolva odasodródott a kötélhez. - Kötél, engedj el, már unom itt! A kötél persze nem válaszolt. - Kötél, engedj el, nekem már nem jó itt, szabadon szeretnék úszkálni, mint azelőtt! A kötél ekkor csalódottan megrántotta kicsit magát, jelezve, hogy bár nincs kedvére a téma, de megfelelő érvekkel szemben nem állja útját a botnak. A bot meggyőző akart lenni, és hosszú filozófiai gondolatmenetek útján kifejtette a szabadság és a kiszolgáltatottság közötti kibékíthetetlen ellentéteket. A kötél bölcsebb lévén a szabadság és a kiszolgáltatottság között már nem látott olyan kibékíthetetlen ellentéteket, de érezte, hogy a botnak mennie kell. Még nem tudta elengedni. Ekkor jött két ember, és leültek a partra. A bot annyira belemerült a mondandójába, hogy nem vette észre, mikor az egyik ember fogta a kötelet, és szabadon engedte őt. A bot már csak a nyílt vízen jött rá, hogy nem búcsúzott el a kötéltől, a kötél pedig mindig is bánni fogja, hogy nem mondta el a botnak, mi is valójában a szabadság.