Mikor felmászott a fára, nem volt benne félelem. Már ott voltak a közelben a rendőrök, jöttek a gépek, az ismerősök kezdtek eltűnni, de ő csak mászott egyre feljebb. Hogy mikor lett ő akkora természetvédő, hogy az élete árán is megmenti azt a fát, aminek még a nevét sem tudja? Miért lett hirtelen olyan fontos a liget?
Ő tudta. Más azt hitte, hogy ezzel is csak ki akar tűnni, hogy ez megint csak egy újabb hepp, mert nem tud a seggén maradni, megint más pedig tisztelte a bátorságáért, drukkolt neki, bátorította, bajtársának fogadta. Ő tudta, hogy már nincs vesztenivalója. Neki már csak ez az egy fa maradt. Nem tudja megvédeni a diszkriminációval szemben a cigány gyerekeket, nem tudja befolyásolni a menekült családokkal szemben kialakult második világháborús gyűlöletet, nem tudja már szeretni a munkáját, nem tudja valóra váltani az álmát a családról és a nagy szerelemről, és semmiféleképpen nem tudja megváltoztatni azt a múltat, aminek ez a fa is szemtanúja volt. Hát ezért. Azért az estéjért, amikor ott ült egyedül, és olvasott nyáron, és B nem hitte el; vagy azokért az estékért, amikor a barátaival és B-vel üldögéltek ott és nevettek; vagy, amikor elvitték oda az apjukat; majd később az anyjukat; a száraz vörös borokért, a gomolyáért, a pride utáni verekedésért, az E-vel töltött kutyás délutánokért, szakítós megbeszélésekért, az idehozott és itt is érlelt szerelmekért és művészi szintű szenvedésekért, a pultosokért, akik már megismerték, s akiknek mindig megörült, a tavasz és a nyár illatáért, az otthon érzéséért, önmagáért. Nem a fa volt a lényeg, hanem az emlékek, amiknek egy részét már lezárták, bezárták, lebontották, felújították, lefestették, és most még ki is akarják vágni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése