Az uszoda a folyosó végén van. Túl közel ahhoz, hogy ne zavarjon, és túl messze ahhoz, hogy legyőzzem magam. Persze, nem is hoztam fürdő alkalmatosságot, mert ruhát már nem vennék fel, és gatyában meg eléggé megbámulnának az emberek. Előbbiben rosszul érezném már magam, utóbbiban meg nem semmi látványosság lennék, amitől mások éreznék rosszul magukat.
Pedig nagyon szeretek úszni, és hiányzik is. Nem rég írtam a szigethalmi úszásról, amikor kölyökként minden nap úsztam a Dunában. Akkor még ruhában, mármint fürdőruhában, mert akkor még nem volt mi zavarjon. Ahogy megérkeztünk a Szigetre, a mi Szigetünkre, egyből mentem a stégre. Ott jó volt. Csend volt, csak magamat meg a békákat hallottam, a nádast, a vizet, a halakat ívni a parton. Egyből ugrottam is be, és úsztam. Beúsztam a holtág közepére, és balra indultam, a Krausz Jutka néniék stége felé. Imádtam a vizet, imádtam az izzadság és fáradtság nélküli mozgást, az izmaimat, és tudtam, láttam magam, hogy gyönyörűen úszok. Az egész testemet és a lelkemet is átadtam a mozgásnak, a levegővételnek, és minden izmomat egyenként irányítottam.
Mondták, hogy legyek úszó, de nem lettem. Az sem lettem. Soha nem voltam magam számára valami nagyon szép látvány fürdőruhában, de a vállaimat szerettem. Jártam úszni uszodába is. Nyíregyházán, a Júliába. Pontos menetrendem volt. 20 hossz, 10 perc gőzkamra, 2 perc a jéghidegben, 20 hossz, 10 perc gőzkamra...Vegyesben úsztam, időnként polgárpukkasztás és menőzés címen pillangóztam is. Nem mondanám tökéletesnek a pillangómat, inkább molylepke az, de maga az érzés olyan erőt és energiát ad, hogy nem érdekelt a látszat. Süvítettem, és az nekem elég volt. Mindig úgy jártam az uszodában, mintha valami profi sportoló lennék. Nem beszélgettem, nem mosolyogtam, csak koncentráltam. A gőzkamrában meg elszállt a fantáziám. Az egyik kedvenc fantáziám, ahogy a gőzben szexelnek az emberek. Ott ültem, és elképzeltem, ahogy meglesek egy párt, ahogy totál egymásra és egymásba kattannak. Ahogy egyre idősebb lettem, egyre pontosabban el tudtam képzelni, és a mai napig ez van, ha valahogy szóba kerül a gőzkamra. Életem egyik legbűnösebb helye. Ha tudták volna az emberek, hogy én ott miken fantáziálok, milyen aprólékosan kitervelek minden mozdulatot, minden érintést, hangot, lépésről lépésre! Persze, nem tudták.
Mindig nagyon zavart, ha nőként néztek meg. A sors iróniája, hogy elég jó nő voltam, azzal a mínusszal, hogy ezzel egyáltalán nem voltam hajlandó soha semmit kezdeni. Azt akartam, hogy bennem az úszót lássák, és ne a lányt. Zavarban voltam a tusolókban, mikor akarva, akaratlan megláttam a lányokat és a nőket. Rajtuk minden olyan természetes volt. A súlyok, a domborulatok, a mozdulatok. Én csak túl akartam lenni valamin, ami kötelező kelléke az életemnek. A testemen. Csak a vízben volt jó, és, ha összegörnyedve ültem a gőzben.
És ez egyre rosszabb lett. Persze, néha, mint egy transzvesztita, tettem azért, hogy a tőlem idegen test elérje a kívánt hatást abból, akiből ki akartam váltani a kívánt hatást. Igen, volt ilyen, egyszer vagy kétszer, amikor olyan valakivel voltam, aki szerette, ha a testemmel tud azonosítani. Talán éppen ezek kellettek ahhoz, hogy végre leessen minden.
Miután pedig leesett, nem mentem vízbe többet, csak gatyában és pólóban. Ami persze egyenes út a megfázásba, úszni sem lehet tőle rendesen, és nem is jó érzés.
Eltűnt az a felszabadultság, amit a víz jelentett, és most a víz vár engem. Még hiába. Itt van a folyosó végén, de nekem még ez túl messze van.
Ha üres lenne és sötét, akkor kisgatyára vetkőznék, odamennék a dobogóhoz, fejest ugranék, és a testem megszűnne formának lenni, csak az izmok működnének, és újra látnám magam, ahogy megnyerem az olimpiát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése