Van az úgy, hogy nem vagyok jó, és ilyenkor nagyon idegesítő is vagyok, mert szégyellem. Szégyellem, hogy irigylem a kezedből a gyereked, hogy igazságtalannak érzem, hogy neked van, nekünk meg még nincs, hogy te abban a helyzetben vagy már, amire mi évek óta várunk, s olyan kiváltságaid vannak, amik nekünk soha sem lesznek. Egyre sűrűbben árad szét bennem az irigység, és nem tudom azt mondani már, hogy dejó, hogy megszületett, hogy de édes, hogy a legjobb helyre érkezett, hogy lájk és szívecske. Mert az irigység felemészti a nagylelkűségemet és a feltétel nélküli szeretetemet, az együttérzés és az együtt örülés képességét, és süllyeszt bele egy állapotba, amiben csak ketten vagyunk létjogosultak, és mindenki más csak fogja be, mert nem tudja, nem tudhatja, és általában nem is érdekli igazán, csak pár másodpercre úgy tesz, mintha, de nem. Ha meg de, akkor elmondom, hogy nem az a legrosszabb, hogy még nincs gyerekünk, hogy nem szólal meg a telefon, hogy az országban megint árad szét a fojtás, hanem az, hogy már felemészt, hogy a tartalékaimat rágom, hogy a szeretet egyre nehezebb, hogy a tükör egyre szomorúbb, hogy a szoba egyre értelmetlenebb. Ez a rohadás a legrosszabb. A remény rohadása. A remény hányásszagú, suttogó rohadása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése